„A győztes Béla herceg, akit Benynnek [Benin – bölény] neveztek, diadalmasan Fehérvár városába érkezett, és ott a püspökök, felkenvén őt, a királyi koronával szerencsésen megkoronázták.” (14. századi krónikakompozíció)
Péter trónralépése óta nem volt békés hatalomátadás, és erre most sem került sor. Ennek csak egyik oka volt a legitim, nagykorú trónörökös hiánya, a másik ok a keletről hozott, sztyeppei öröklési rend és a nyugati, egyenes ági öröklés közötti konfliktusban kereshető. A nyugati rend szerint Andrást a fiának, Salamonnak kellett volna követnie, ő azonban András halálakor még csupán hétéves volt, a keleti felfogás szerint a helyét az uralkodó család legidősebb férfi tagjának kellett átvennie.
Béla erős sereggel adott nyomatékot ennek a felfogásnak, de ez aligha lett volna elegendő, ha az ország vezetői nem értettek volna vele egyet. Abból, ahogy először Tiszavárkonynál, majd a németekhez menekültében Mosonnál győzedelmeskedett András király csapatai felett, a hatalmi tényezőknek legalábbis a passzivitására következtethetünk. Úgy tűnik, hogy az ország vezetői akarták ezt az uralomváltást.
Béla ifjúságáról az Andrásról szóló részben már beszámoltunk, most csak röviden ismételjük át. Mindketten a megvakított Vazul (Vászoly) fiai, Taksony nagyfejedelem unokái, Árpád ükunokái, Szent István unokatestvérei, akik apjuk halála után előbb Csehországba, majd Lengyelországba menekültek. Itt az útjuk kettévált, András tovább ment Kijevbe, Béla maradt Lengyelországban, ahol II. Mieszko fejedelem a lányát adta hozzá feleségül.
Jól tetten érhető ebben a házasságban az az egész világon a 20. századig fönnmaradt meggyőződés, hogy a „királyi vér”, az uralkodó családhoz tartozás a vagyoni és hatalmi helyzettől függetlenül is egyenrangúvá teszi az e körbe tartozókat, pontosabban csak ez teszi egyenrangúvá. A magyar hercegek nincstelenül is rangbéli házastársak lehettek, ahogy a külföldi hercegnők is a magyar királyok számára.
Szót ejtettünk már arról is, hogy András a trónra kerülve hazahívta az öccsét, és megosztozott vele a hatalmon, feltehetően a trónöröklést is neki ígérve. Béla akkor sem lázadt, amikor a bátyja a gyermek fiát, Salamont ifjabb királlyá koronáztatta, és ezzel Bélát megfosztotta a trónörökléstől.
A konfliktus azonban bele volt építve ebbe a helyzetbe, és nemsokára Béla, talán a híres „korona és kard” jelenetet követően indokoltnak látta, hogy elmeneküljék az országból, vissza szeretett Lengyelországába, ahol jó emlékeket őriztek róla még abból az időből, amikor vitéz hadvezérként küzdött a lengyelekért. Népes családjával, a lengyel hercegnő feleségével, három fiával (akikből kettő utóbb király lett) és négy lányával onnan tért vissza, talán hívásra, talán a maga akaratából, hogy döntésre vigye a hatalom kérdését a bátyjával.
Andrást két csatában legyőzte, aki a szerzett sebesüléseibe belehalt, és 1060 decemberében Béla elfoglalta a trónt. Noha a krónikákból megfontolt, bölcs, jóra törekvő és vitéz uralkodó képe rajzolódik ki, Béla majdnem végzetesnek bizonyuló tévedést követett el, amikor 1061-re Fehérvárra népgyűlést hirdetett, amelyre minden faluból két elöljáró (vén) volt hivatalos.
Bizonyára az egykori közszabadság valamiféle szimbolikus visszaállításának gesztusaként szánta, de az összegyűltek a pogány világ visszaállítását is követelni kezdték tőle. „Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk, hogy megkövezzük a püspököket, kibelezzük a papokat, leöldössük a klerikusokat, felakasszuk a dézsmaszedőket, leromboljuk a templomokat, összetörjük a harangokat” – olvasható a három évszázaddal később készült Képes krónikában. A megfogalmazás nyilván a krónikaíró műve, a lényeg azonban hiteles.
A király a kíséretével bezárkózott a városba, három nap gondolkodási időt kért, e alatt sereget szervezett, és a népgyűlést szétkergette, a hangadókat kivégeztette.
Egyes krónikák a korábbi lázadó Vata vezér János nevű fiának tulajdonítják ennek a mozgalomnak a megszervezését, de valószínűbb, hogy spontán akcióról volt szó, aminek nem is lett semmilyen folytatása, ha csak azt nem számítjuk, hogy érdemi pogány mozgalom többé nem ütötte föl a fejét.
Béla igyekezett jó király lenni, amihez a németek felől is biztosítania kellett a hatalmát. A német birodalomban ekkor az 1050-ben született, gyermek IV. Henrik ült a trónon, az ő udvarában talált menedéket nővérének jegyese, a nála is három évvel fiatalabb Salamon. A birodalmat régensek kormányozták, a német uralmi viszonyokban bizonytalanság alakult ki, ami Bélát lélegzetvételhez juttatta.
A támadás 1063-ban azonban mégis megindult. Az egyenlőtlen erőviszonyokkal számolva Béla még azt is felajánlotta, hogy a korábbi dukátus fejében átadja a trónt Salamonnak, de a németek ezt nem fogadták el. Ebben a helyzetben érte a különös baleset a magyar királyt: a dömösi házában rászakadt a trón, és súlyosan megsebesült, hamarosan meg is halt. A magyar had feloszlott, Salamon akadálytalanul vonult be Fehérvárra, ahol 1063 szeptemberében megkoronázták.
Következik: Salamon, a rab
