Nyughatatlan lángelme szakállal, lobogó sörénnyel – saját korában így volt szokás emlegetni Herman Ottót. Manapság az „utolsó magyar polihisztor” az állandó jelzője. Fényes történelmi korban született 1835-ben, életművével valóra is váltotta a dualista korszellem rejtett ígéreteit. Mindenhez értett, amihez csak lehetett: autodidakta zoológus, etnográfus, régész, grafikus, barlangkutató, politikus – és nem utolsósorban, szenvedélyes természetjáró és gyűjtő volt.
Amikor nem az országyűlésben harcolt valamelyik szívügyéért, például azért, hogy a néprajz önálló tudományként és múzeumi ágazatként is elismert helyet kapjon, gyűjtötte a magyar paraszti kultúra tárgyait – az Alföldtől a Dunántúlig és a Felvidékig. Lillafüredi házáig kell menni, hogy kiderüljön, mindeközben Hermannak a mesevilágot teremtő gyermeki énje is megmaradt.
Fáradhatatlan, nagyformátumú karaktere 2025-ben – születésének 190. évfordulója alkalmából – újra reflektorfénybe került, hiszen élete és munkássága a mai napig hatással van a tudományos- és közgondolkodásra. A róla szóló központi budapesti kiállítás a október 12-ig még látogatható, a lillafüredi Herman Ottó Emlékház viszont egész évben várja a látogatókat – nemcsak időutazásra, hanem valódi találkozásra egy különleges szellemiséggel
„A múzeum pókja”, „a Ház sárkánya”
Herman Ottó egész élete a természet, a tudomány, a magyar nép és a nemzeti függetlenség szenvedélyes szolgálata körül forgott. Felvidéki szász családból származott, így gyerekkoráig csak németül beszélt, a világosi fegyverletétel után azonban „összetört”, és haláláig hű maradt 1848 eszméihez. A szász fiúból magyarszívű hazafi lett.
Forrás: Néprajzi Múzeum
Haláláig nem is engedett a negyvennyolcból. Szókimondó függetlenségpárti politikusként vonult be a képviselőházi emlékezetbe, kíméletlenül kritizálta Tisza Kálmánt, később pedig komoly szerepet játszott „a szent öreg”, a hontalan kormányzó halála után Kossuth Lajos magyarországi kultuszának kialakításában. Mikszáth szerint egyszerre volt „a múzeum pókja” – utalva Herman pókszenvedélyére –, és „a Ház sárkánya”, utalva szenvedélyes, gyakran éles hangú parlamenti vitáira, melyek néha párbajokban is végződtek.
Politikai szereplése a magyar politikai élet fénykorára esik. Ez a tehetségek, az egyéniségek parlamentje volt
– írja tanítványa, Lambrecht Kálmán 1920-ban. Ezért a fénykori nosztalgiáért is inspiráló Herman Ottót az elismerő tisztelgésnél jobban megismerni.
A madárdalon át halló „süket” tudós
Tudósként a nevéhez fűződik többek között a madártani intézet megalapítása, a magyar pókfauna kutatása, valamint a barlangkutatás hazai elindítása. A természet iránti szeretete nemcsak tudományos munkáiban, hanem irodalmi igényű ismeretterjesztő írásaiban is tükröződött.
Nagyothallása – ami gyakran a parlamenti gúnyrajzok céltáblájává tette – nem gátolta a madarak énekének tanulmányozásában sem. Így írt erről egy naplóbejegyzésében:
Kérdi tőlem az emberek sokasága: hogyan hallhatja, hogyan értheti meg a süket a pici madár szavát, a morzsányi tücsök pirregését? Meghallja, megérti egy szíven át, mely érte él és dobban. Ám, ez sokaknak örökké titok marad: – igazán boldog, akinek nem az.
Nincs becsesebb, mint a tarhonyakavaró
Herman a magyar népi kultúrát szenvedélyesen kutatta. A Néprajzi Múzeum több mint 3500 tárgyat őriz egykori gyűjteményéből – furulyák, bárányjelek, nyársak, pásztorbotok, gilisztatartók és tarhonyakavarók között járva szinte kézzel foghatóvá válik a magyar paraszti világ, amelyet Herman mély tisztelettel örökített meg rajzokban, fejljegyzésekben.
A legszebb, legérdekesebb, néprajzilag becses tárgy a tarhonyakavaró
(Herman Ottó naplóbejegyzése)
Nézete szerint a néprajz nem csupán tudomány, hanem a nemzeti önismeret alapja – ezért küzdött a néprajzi múzeum létrehozásáért is. Tanítványai nem véletlenül nevezték „az etnográfusok tanítómesterének”.
Pelebácsi hazatér – és malmokat farag
Ez a teremtő lendület lillafüredi otthonában is megjelenik egy-egy tárgyi emlékben – eredeti levelek, kötetek, írószerek jelzik Herman nagyívű szellemi útját. A házban is olvasható feljegyzések szerint már gyerekkorában fékezhetetlen temperamentum, szilaj, vad természet volt. Nyaranta az erdőt bújta, a mezőt járta, a hegyvidéket barangolta be, télen csúszkált és korcsolyázott. Amikor már sokan elkönyvelték, hogy sohasem fog megházasodni, feleségül kérte Borosnyay Kamillát, így agglegényéletének 50. évfordulóját esküvővel ünnepelte az Avason.
A Pele-ház igazi szerelmi fészeknek, valódi otthonnak, a révbe érés helyének épült, ahová a szakálláról, lobogó sörényéről elhíresült tudós hazatérhetett megpihenni a nagy szellemi csatamezőről.
A kertben kanyarog a Szinva kis ága, szigetet alkotva rajta két kalimpáló kis famalom. A vízben pisztrángok ficánkolnak, aztán egy gólya, természetadta lugasok, apró hidak – mind a legegyszerűbb, legszebb
– írta Leszih Andor miskolci múzeumigazgató. Egy másik feljegyzésből derül csak ki, hogy a kis malmocskákat a ház ura saját maga faragta.
Ezt az intimitást hordozza ma is az eredeti tárgyakkal berendezett múzeum, ahol mintha ott ülne íróasztalánál Herman Ottó például Kossuth Lajossal folytatott levelezésébe feledkezve, vagy egy korbaeli példátlan könyvsikeren, A madarak hasznáról és káráról című munkáján dolgozva. A „rendszeres, jó asszony”, Kamilla keze talán épp férje vállán pihent.
Peleségből mesés feleség – Borosnyai Kamilla
Ketten vannak ők jelen most is a lillafüredi térben, szerelmükről mesélnek tárgyak, bútorok, képek. „Édes, drága Pacsirtamadaramnak, kedves, jó peleségnek” szólítja a levelezések szerint Pelebácsi, azaz Herman Ottó Kamillát egy évvel az esküvőjük előtt, aki boldogan rögzíti aztán, hogy „peleségből felesége lettem.” Kiderül, hogy a kézdivásárhelyi születésű, székely asszony még az íróasztal fiókjait is gondosan felcímkézte, de „a költészetben és a meseírásban is oly pedáns, akár a háztartásban.”
Kamilla feleségként főként meséket írt, szoros kapcsolatot ápolt a kor híres meseírójával, Pósa Lajossal is, de hajadon lány korában még a kolozsvári Ellenzék című napilapban kezdett publikálni Judith álnéven. Cikkei révén előbb polémiába, utóbb rendszeressé váló levelezésbe keveredett a kolozsvári múzeumban dolgozó, szabadidejében pókfajokat kutató jövendőbelijével.
Így kezdődött a szerelem, ami 1885. július 26-án Miskolcon, az avasi református templomban, aztán Lillafüred környékén teljesedett be: „Nászutunk már akkor ide hozott bennünket a Hámorba, utóbb bő másfél évtizedre felépült itt a mi Peleházunk.” – írja Herman Ottó. Okuláréja most is az asztalán pihen.
