„A felejtés a felejtés felejtése is” – hangzik a Petőfi Irodalmi Múzeum demenciaprogramjának mottója. Mit árul el az idézet a foglalkozásról?
Egy mondatban annyit, hogy az emlékezés olyan komplex, az agy számos területére kiterjedő folyamat, ami kapcsolódik a tanuláshoz is, tehát az, hogy emlékezünk, nem evidens. Az említett játékos, szövevényes mondat Esterházy Péter Egy kékharisnya följegyzéseiből című írásából származik, és a helyzet összetettségére mutat rá. Egyrészt a felejtés sem pusztán negatív, ijesztő folyamat, sokkal inkább természetes velejárója az életünknek, másrészt viszont vannak olyan emlékek, amelyeket közösen őrzünk meg, ezek a kollektív kulturális emlékezetünk szinte kitörölhetetlen részei; és van, hogy közösen felejtünk. Ez a közösségi emlékezet adja a PIM programjának az alapját.
Mivel a demencia kifejezés is csak nemrégiben ment át a köztudatba, adódik a kérdés: hogyan lehetséges a betegek támogatását múzeumi eszközökkel megvalósítani?
Folytatnám az előző gondolatmenetet. A múzeum emlékezeti intézmény. A kulturális emlékezet pedig sokrétű: olyan gyakorlatok, szövegek, tárgyak, tudások, tevékenységek hálózata, amelyek közösséggé formálnak bennünket. Közösen emlékezni jó élmény, párbeszéd, ahol megérezhetjük azt, hogy nem vagyunk egyedül. Ehhez a kapcsolódáshoz hívjuk segítségül a múzeumi tereket, leginkább pedig a gyűjteményünket. Szövegrészletek, tárgyak és hangzóanyagok segítségével igyekszünk megadni az érintetteknek a közös emlékezés örömteli élményét, amelyet a demencia, azaz a kognitív képességek zavara, romlása elvesz tőlük.
Mit takar ez az örömélmény?
Emlékezni jó, mert ha emlékszem, az azt jelenti, hogy vagyok. Képes vagyok válaszolni olyan kérdésekre, amelyek megerősítik az identitásom: ki vagyok én, tartozom-e valahová, tudom-e, mit érzek? Sajnos a félelmekből fakadó tabusítás miatt az emberek nem járnak el szűrővizsgálatokra, általában kései stádiumban érzékeli a környezet, hogy baj van, ilyenkor pedig leginkább a nehézségek, a problémák kerülnek a középpontba, ami ronthat is a helyzeten. A demencia összetett állapot, rengeteg típusa van, ráadásul nem csak az időskorra jellemző, egyéb betegségek vagy épp az alkoholizmus következtében sokkal hamarabb is kialakulhat. Ezért nekünk is fontos tudnunk, milyen típusú problémával, milyen hátterű személlyel foglalkozunk.
Hogyan zajlik a foglalkozás?
Könnyen megközelíthető helyen, ahol nincs túl sok inger, nyugodt tempóban, belátható idővel és minél több érzékszervre hatva dolgozunk. Téma, alkotó, szöveg és gyűjteményi darab együttesében gondolkodunk, szünetekkel, közös étkezéssel kiegészítve. Vegyük például témaként az őszt: a társított alkotó Petőfi Sándor, a szöveg az Itt van az ősz, itt van ujra…, amihez hasonló préselt leveleket hozunk, mint amilyeneket a költő gyűjtött egy utazása alkalmával. Irányított – sosem a tudást vizsgáló – kérdésekkel érjük el a személyes kapcsolódást, az élmények felidézését; szöveget olvasunk, beszélgetünk, majd egy közös, gyakran alkotói tevékenységgel zárunk. Jó érzés megtapasztalni, hogy az ember nem csupán annyi, amennyit nyelvileg meg tud magából ragadni, és azt is, hogy nemcsak a pszichénk emlékszik, hanem a testünk is. Sok mindent hordozunk magunkban, hatalmas tárhely van bennünk, és nem is gondolnánk, mindez mennyi ideig elérhető egy-egy embernél.
Sajnos ez a felismerés általában akkor érkezik el, ha személyesen érintődünk egy ilyen helyzetben.
Engem is édesanyám állapota inspirált a mélyebb megismerésre. Múzeumpedagógusként sokféleképpen próbáltam kapcsolódni hozzá a betegsége során, nála vettem észre, hogy irodalmi szövegeken keresztül milyen jól megnyílik a kapu. Megküzdési stratégiaként tekintettem a program kidolgozására, amiben azóta is rengetegen támogatnak. A szembenézés volt a legfontosabb erőforrásom.
