Hogyan magyarázná el a buszon valakinek, mit jelent a megváltás?
Új perspektívát. Krisztus nem a fizikai dolgokban nyújt új lehetőségeket. Más dimenziót nyit, és aki belép oda, annak megváltozik az önmagához, a másokhoz, az élethez való viszonya.
Mivel egészítené ki a Wikipédia meghatározását? „A megváltás egyfelől Krisztus kereszthalálával ment végbe, másfelől a Krisztusba vetett élő hit által valósul meg.”
A megváltottság adósságot feltételez. Kiváltom az adóst, hogy ne nyomja ez a teher. A megváltás művében azonban nincs viszonosság. Krisztus nem vár semmit, mindössze annyit kér, hogy válaszoljak a halálára a szeretetemmel. De ebben sincs elvárás. Aki azonban megérti és elfogadja a megváltottságát, elkezdi keresni, hogyan tudná átadni másnak is, amire ráeszmélt. Azt, hogy valaki, Krisztus, ennyire szeret engem.
Van ebben mégis valamiféle kölcsönösség?
A keresztény hit alapja az, hogy Krisztus a mindenségért adta az életét. Ádámtól az utolsó emberig. Amit és amiért véghez vitt, ahhoz istenségre van szükség. Ehhez ember nem érhet fel. Az, hogy Krisztus megváltott, és erre ráeszmélve kiteljesedett életet kapok, nem azt jelenti, hogy mentesülök minden gyötrelemtől, megtapasztalástól. De megnyílik számomra egy mezsgye, amin járva másképp nézhetek az életemre. A megváltás által láthatom a kiutat a rossz sémákból. Azzal, hogy észreveszem, tisztelem másban az isteni teremtményt, és a magamban felfedezett szeretetet kötelességemnek érzem átadni, létrejön valamiféle kölcsönösség. Jézus azt mondja, „Ímé adok néktek hatalmat”. A megváltásból fakadó új dimenzióban Isten és ember lehet kölcsönösségben a mű beteljesítésének folyamatában.
Miért akart lelkész lenni?
Gyerekkoromtól erre készültem. Nehéz körülmények között nőttem fel egy tanyán Debrecen mellett. Apám bántalmazó alkoholista volt. Egyszer majdnem ránk gyújtotta a házat. Hétéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Emlékszem, rendszeresen járt hozzánk egy lelkész házaspár. Rajtuk keresztül éreztem meg, mit jelent elfogadni a megváltottságot és mások felé is megélni. Kamasz voltam, amikor meghoztam a döntést, hogy elfogadom, amit Isten ad.
Néhány éve meghozott egy másik döntést is: örökbefogadó anya lett.
Nem estem teherbe, több lombikmagzatot is elveszítettem. Még tizenhárom évesen azt mondtam anyámnak, hogy ha nem lesz gyermekem, örökbe fogadok. Nem volt idegen a gondolat, de harminc voltam már, amikor a döntés is megérkezett. Egy kárpátaljai gyermekotthonban szolgáltam, láttam a gyerekek készületét, örömét, ha befogadták őket. Ukrán állampolgár volt a férjem, kint adtuk be a papírokat. 2016-ban egy decemberi napon aztán kaptam egy fényképet Fülöpről. Elsírtam magam, amikor megláttam. Fülöp váltott meg a szomorúságomból. Munkácson egy kórházi kivizsgáláson láthattam először nyolc hónaposan a szép fekete bőrével, rózsaszín ruhában. „Tudja, hogy cigány?” – kérdezték. Nem volt származásbeli kikötésünk. Csak az számított, hogy megérkezik hozzánk.
Mi jut eszébe, ha azt mondom, Fülöp?
Mozgásban. Gurgulázó nevetés. „Anya, olyan jó, hogy a szívemben vagy, mert hiányzol, ha nem vagy itt.” „Odasírtalak magamhoz titeket, azért lettetek ti a szüleim.” „Anya, azért van ez az anyajegy az orromon, mert odatapasztottad, és így lettél az anyukám.” Megváltottuk egymást abból, hogy magunk maradjunk. Abból az életből, ami egymás nélkül várt volna ránk. Mindennap kiránt és megvált a hétköznapok sűrűjéből. Genetikailag nem visz minket tovább, de egy értéket igen: azt, ami mi együtt vagyunk már. Neki is megvannak a megküzdendő gyötrelmei, de tudom, hogy ő már képes lesz kezdeni valamit az életével. Boldoggá tesz, hogy nyomot hagyhatok benne, belőlem.
| Katona Viktória Református lelkész, a Magyar Református Szeretetszolgálat ügyvezető-helyettese, a Károli Gáspár Református Egyetem hallgatója mentálhigiénés segítő szakirányon. Tizenhárom évig szolgált egy kárpátaljai leánygyermekotthonban, ahol súlyosan traumatizált gyerekek élnek. |
Fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat
