Távoli tájakat felkeresni a régiek is szerettek, ám a legtöbb embernek nem volt rá módja. Utaztak hát képzeletben, amihez a képzelet szárnyait a könyvek szolgáltatták. Hatalmas keresletje volt egykor az útleírásoknak, különösen amelyek olyan egzotikus vidékekre vezették az olvasót, ahová még a gazdagok sem juthattak el.
Így volt ez még a 20. században is. Noha a földrajzi felfedezések az előző századfordulóra befejeződtek, és bolygónk minden zuga térképre került, a legtöbbünk számára mégis az útikönyv maradt a messzi vidékek bejárásának egyetlen módja. Egész könyvsorozatok szolgálták ezt az igényt, sok házi könyvtárban sorakoztak az ismerős kötetek a polcokon. Molnár Gábornak a brazíliai őserdőben átélt kalandjait elbeszélő kötetei részben e sorozatok darabjaiként jelentek meg, de nem csak ott, hanem a szépirodalmi művek között is. Bizonyára a kiadók is érezték, hogy itt a szokásos útleírásoknál többről van szó.
Molnár Gábor ugyanis igazi, hamisíthatatlan, láttató erővel rendelkező szépíró volt. Ez az oka annak, hogy még ma is, amikor a világmédia már a Föld minden rejtett zugát képes akár lenyűgöző filmfelvételekkel megmutatni, és amikor egy átlagos jövedelmű ember meg tudja engedni magának, hogy legalább egyszer életében bárhová maga is elutazhassék, az ő könyvei révén bejárt utazások ma is elragadják az olvasók képzeletét.
Sokan ismerik a történetet, maga is többször elbeszélte: a huszonegy éves Somogy vármegyei gazdatiszt-gyakornok egy újsághír nyomán jelentkezett a Nemzeti Múzeum Brazíliába tervezett rovargyűjtő expedíciójába. Fölvették, két tudós kutatóval el is utazott Recife városába. Onnan előre küldték Belémbe, majd az Amazónia szívében, az Amazonas és a Rio Negro összefolyásánál fekvő Manausba, hogy előkészítse a további utat. A két társ azonban maláriás lett, és a felszerelést, köztük Molnár Gáboréit is eladva hazautaztak. Molnár ott maradt egyedül, pénz és felszerelés nélkül. Óriási szerencséjére Manausban találkozott az egzotikus rovarokat gyűjtő és értékesítő Lakó Károllyal, tőle kapott felszerelést és ajánlást a Ford kaukcsukültetvényen kínálkozó állásra. A keresett pénzből saját expedíciókat szervezett, részben társakkal, részben egyedül. A legértékesebb preparátumokat a saját költségén, az eredeti célt teljesítve anélkül küldte haza a Nemzeti Múzeumnak, hogy fizetséget kapott volna érte.
Íróvá egy tragikus baleset tette. Kevesebb, mint két évvel a Manausba érkezése után egy doboz gyutacs felrobbant a kezében, és Molnár mindkét szeme világát elvesztette. Kalandos úton hazajutott, és itthon írni kezdte az emlékeit. Az első cikke 1933-ban, 24 éves korában jelent meg, aztán sorra a többi, 1940-ben pedig az első önálló kötet, a Kalandok a brazíliai őserdőben, amit továbbiak sora követett.
Hogy mindjárt az első, azóta számos kiadást megért kötet rögtön átütő sikert aratott, a mai olvasó is könnyen megérti. A szerző olyan atmoszférateremtő erővel idézi föl az őserdei élet legapróbb mozzanatait is, hogy szinte érezni az illatokat, hallani az erdő zajait. Ez ennek a könyvnek a legnagyobb, ma is működő varázslata: a jelenlét tökéletes illúziójával ajándékozza meg az olvasót. Nem az történik, mint a legtöbb útleírásnál, hogy ismereteket szerzünk a messzi vidékekről, megtudjuk, hogyan élnek ott az emberek, hanem együtt éljük a szerzővel az ott töltött napokat. Molnár gyakran él azzal az írói eszközzel, hogy az elbeszélő múlt időből – odaértem, kikötöttem a csónakot – újra és újra jelen idő vált:
„Hajnalodik. Az időtől vert kunyhó falára és pálmatetőzetére tüzes aranysugarak záporoznak. Átzöldell hozzánk a széles folyón túli vadon, s minderre ráborul a reggeli gyöngyszínű égbolt.”
Hiszen látjuk is már. Tényleg gyöngyszínű.
Ha az olvasó igazán, fenntartás nélkül átadja magát a könyvnek, már nem is társa a szerzőnek, hanem ő maga az, aki ott ül a széles folyó partján, hallgatja a papagályok rikoltó hangját, és gyönyörködik a fénypászmában csapongó tenyérnyi pillangóban. Ahogy az igazán nagy írók, Molnár Gábor kitágítja, megsokszorozza az életünket.
