„Volt egy hölgy, aki kijelentette, hogy utálja a mesét. Ne is próbálkozzak. Azt azért megengedte, hogy a szobatársának meséljek. Egy indián fülbevaló volt rajtam. Hallgatott, nézte a fülbevalómat, és egyszer csak megszólalt: „Az meg honnan van?” Kiderült, indiánrajongó. Végül áthívott az ágyához, ő is felült. Azt kérte, úgy meséljek, mintha egy indián sátorban ülnénk. Képzeletben tüzet raktunk.”
Tátrai Vanda metamorphoses meseterapeuta egyik kedvenc hospice-os története ez. Egy éve jár haldoklóknak mesélni.
A Korányi-kórház hospice-osztálya egy pszichológus, Herczeg Judit és egy orvos, Osztie Krisztina ötletére hívta be az osztályra a meseterápiát, mint pluszeszközt, ami hidat jelenthet a betegek belső világa és a hospice-team – orvosok, ápolók, pszichológusok, mentálhigiénikus, dietetikus, gyógytornász stb. – támogató munkája között.
A Boldizsár Ildikó nemzetközi szinten jegyzett Metamorphoses meseterápiás módszertanával dolgozó szakemberekből azonnal összeállt egy önkéntes csapat – ennek tagja Vanda is. Néhány hetente buszozik fel Noszvajról a halál mezsgyéjén időző betegek ágya mellett meséket mondani.
Mesék lélektől lélekig – az utolsó pillanatig
Legalább tucatnyi színt visel, így vár a sorompó előtt a parkolóban. A vállán tarka kendő. Egy juharfa termését pörgeti az ujjai között: „Néha a betegek kezébe adom. Nem érezni a természet közelségét ágyhoz kötött kiszolgáltatottságban olyan fantomfájdalom, amit ilyen aprósággal talán tudok oldani.”
„Mesélni jöttem” – mondja a portásnak. Ez lehet a jelszó, mert a Varázshegy bejárata – így hívják az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet Polcz Alaine hospice-palliatív osztályát támogató alapítványt – már szabad is.
Nem először járunk itt. Lengyel Donát testvér, a ferences kórházlelkész nyomába szegődve egyszer már megpróbáltuk megérteni, hogyan lehet segítőként végső fázisban lévő, gyógyító kezelésben már nem részesülő haldoklók mellett nap mint nap együtt lenni a megmásíthatatlan gondolatával Polcz Alaine nyomdokain. A halál valóságát tabusító posztmodern társadalomban kiragadott formában talán abszurdnak ható mondatba botlottunk. „A derűm és a reményem is a haldoklókból merít.”
Járjuk Vandával a már ismerős utat a folyosókon várakozó betegek sorfala előtt, a lift is a régi, a kórházi reflexeket ébresztő szagok is. Irány a harmadik. Az előtérben akvárium fogad, a teraszról beömlő fényben sütkéreznek a halak. Otthonosság. Csend. Arvo Pärt csendbe suttogott imádsága, a Spiegel im Spiegel szólhatna talán, ha nem lenne ez a csend eleve telített.
A terasz felé tartunk. Vanda válasza közben a nagy hogyanra így hangzik:
Ha bármit hozzátehetek ahhoz, hogy valaki megtalálja a földi élete végén az átlépéshez vezető utat, az engem is felemel.
Ha nem ismernénk Vanda történetét, akkor is kilógna a lóláb: ilyen mondat nem szalad ki csak úgy, mosolyogva. Ilyet csak az tud derűvel, erővel kimondani, aki megküzdött már minden ember legalapvetőbb egzisztenciális szorongásával, a halálfélelemmel.
Tátrai Vanda három lányt nevelt fel. Az elsőnek felolvasta Az Ezeregyéjszaka meséit – az egészet. „A mesék tartottak meg minket az első években, amikor Boróka súlyos betegséggel küzdött. Életveszélyben volt” – mondja. Öt évet töltöttek karanténban. A mára festőművész, keramikus elsőszülött nem mehetett közösségbe, viszont minél több fekvésre kellett otthon rábírni. Tévéjük nem volt, de igényük sem rá. „Néha egész álló nap csak meséltem.”
Amikor Vandánál jártunk a Bükkalján, láttuk, hogyan szőtte be mesékkel, meseutakkal az otthonát. Akkor az is kiderült róla, hogy a mesékkel végvidékekre is ingázik – a szomolyai roma közösségtől a gyimesi csángó gyerekekig. A bátorítására most azért jöttünk, hogy lássuk és megmutassuk, az örökkévalóság előszobájában, a földi élet végvidékén, a hospice-osztályon egy lélektől lélekig érő mese mire lehet elég.
Minden rezdülés számít
Pár percünk van még a meseterápiás napot indító esetmegbeszélésig. Így kezdődik minden alkalom. Míg a pszichológusokra várunk, a teraszon nézünk át a lombok felett. A Budakeszi úti tolongás mintha nem is létezne. Ez az a hely, ahol még a lélegeztetésre szoruló betegek is felnézhetnek a szabad égre – van kiállás a speciális ágyakhoz is. És van – csakis a betegeknek – dohányzóasztal. A hamutálban két elnyomott csikk. A tálcán egy feliratos bögre: „A boldogság nem cél, hanem mellékterméke annak, hogy hűek vagyunk önmagunkhoz.”
Lőrik Emese klinikai szakpszichológus már a személyzeti helyiségben vezeti fel az eseteket. A legapróbb részletekig belakott polcok. Érezni, hogy összetartó közösség éli ezt a teret. Emese úgy beszél a betegekről, mintha legalábbis a rokonai lennének. Számít minden apró, átadható megfigyelés, ami a lelkük sokszor néma hangjára, kérésére, igényére utalhat. Csak sorolja, sorolja. Mintha villanófénynél próbálnánk meg regényt olvasni.
Életregényt a nőről, aki másodjára van itt, ezúttal tumorműtét után, és úgy kapaszkodik a külvilágba, hogy helykövetővel nézi a mobilján a lányai mozgását a betegágyban.
A buszsofőrről, akinek nem mozognak a végtagjai, néhány napja mégis kiült az ágya szélére, és „buszt vezetett”.
Egy elvált, magányos anyáról, aki a lányával sincs jó viszonyban, és nem enged magához látogatókat.
A közel százéves úrról, aki a saját lábán sétált be a hospice-ra, hogy az őt otthon ápoló felesége eljuthasson egy számára szükséges bentfekvős kezelésre.
A katolikus papról, aki mellett éjjel-nappal váltják egymást a hívek az osztályon, és aki a betegágyában talpig elegánsan felöltözve nemrég még gyóntatott. Napok óta zavart, előző nap délelőtt szinte ébreszthetetlenül aludt. Aztán egy órával később kiült kerekesszékben a teraszra napozni.
Szédülünk. Tandori Dezső egy sora mintha mottónak íródott volna a hospice dióhéjnyi emberi történeteinek végére:
Széthulltam arra az egy darabra, ami mindig is voltam.
Kimondhatóvá tett kimondhatatlan
Vanda figyel. A Korányiban gyerekek nincsenek, de van, hogy fiatal beteg kerül be az osztályra. „Amikor egy huszonévesnek mesélek, abból azért napokig nehezen állok fel. Mélyen megvisel.” Ilyenkor lép működésbe az önkéntes szakmai csoport támogató ereje, a szupervízió.
Jegyzetelés közben még néhány magyarázó megjegyzése is van a kedvünkért: „A hospice-on sokkal intenzívebb jelenléttel mesélek, mint bárhol máshol, a mesék pedig sokkal erősebben, nem várt rétegekben is megszólítják a betegeket. A mese képes elindítani, támogatni egy belső rendeződési folyamatot. A kiválasztás tudatos. Az esetismertetés, az előzmények függvénye. Szorosan együttműködünk a teammel. Arra viszont már nincs ráhatásom, hogy melyik elem, történés, motívum lesz az, ami igazán mélyen hat.” Elméletben, elöljáróban ennyi.
Lőrik Emese kiegészíti. Régóta alkalmaznak a Korányiban kutyaasszisztált terápiát, van zeneterápia is, mégis, időről időre előfordulnak olyan betegek, akikhez nehezen lehet utat találni. Van, aki nem beszél, nem tudja kifejezni magát, de vágyik az emberi kapcsolódásra. Ezt a mesehallgatás megadja.
„Akármilyen rejtett életproblémával, intellektussal, mentális állapotban kapnak mesét a betegek, ha elfogadják, eléri a lelküket.” És még valami:
Elszigetelt szobatársak között a mesék kapcsolatot teremtenek. Családtagok és betegek között pedig kimondhatóvá teszik a kimondhatatlant.
A pszichológus konkrét esetet is említ: „Volt egy betegünk, aki nyitott volt a pszichológiai munkára – bizonyos mértékig. A határt nagyon határozottan kijelölte. Mesére nem vágyott, azt mondta, az ilyesmi gyerekeknek való. Mégis úgy alakult, hogy fültanúja volt egy mesének. A legközelebbi alkalommal szinte szóról szóra elmondta nekem, véleményezte, hozzáfűzte a meglátásait, amik már róla szóltak. Ettől kezdve rítussá vált, hogy a hallott meséket közösen átbeszéltük. Neki ez segített, hogy hozzá tudjon férni a mélyebb érzéseihez.”
A lehető legjobb lelki komfortérzet a cél
Új beteget hoznak be a kispesti mentők, közben Bokorovics Tímea, a Korányi-hospice mentálhigiénés szakembere egy beteg hozzátartozóival beszélget az akvárium melletti kanapén. Egy bácsi járókerettel sétál ki mellettük a teraszra. Mindenkinek a maga, személyes golgotája, mondanánk, de minek. Téridegenek a közhelyek. Alakját körülöleli a kintről áradó fény. Zajlik az élet a hospice-on. Minden mozzanat az életről beszél. Inkább suttog. Árnyékul szegődünk Vanda mellé, de Emese az, aki előttünk lép, és a betegektől kéretlen látogatásunkra és a mesemondásra előzetesen engedélyt kér.
„Az emberi méltóság az életvégen a legóvotabb érték. Fontos, hogy a betegek a lehetőségekhez mérten meghozhassanak döntéseket. A mesét, a látogatást sem kötelező elfogadni – magyarázza Emese. – Nagyon egyéni, személyes, mi az, ami az élet fenyegető végességének belső feszültségét oldja. A hospice-on egyetlen célunk van: a betegeket a körülményekhez képest elérhető lelki komfortérzethez hozzásegíteni.” És ahány ember, annyiféle fellélegzés.
Dalra fakadni a halál előszobájában
Belépni bárki telő idejébe, főleg ismeretlenül: kegyelmi pillanat. Némán simulunk a sarokhoz abban a szobában, ahol az idős tiszteletes is fekszik. Nincs a helyén. Szobatársa látogatói vagyunk, egyedül van. Mozgásképtelen, a hangját szinte teljesen elveszítette. Életregényét átitatja az alkohol. Félig ülve hallgatja Vandát, aki színeivel megtölti a szobát derűvel, pedig még meg sem szólalt. A mese a mennyei zenéről szól, aminek „a kottáját a Jóisten írta színarany tintával egykor”.
„De eljött az idő, amikor az emberek már fel sem néztek a mennyekre, nem figyeltek a mennyei muzsikára – folytatódik a német mese. – Egy idő után már meg sem hallották. Egy napon bánatában a Jóisten így szólt az angyalokhoz: »Hagyjátok abba a muzsikát, mert szomorkodom!« Azzal becsukatta a menny kapuit.” Angyalai szétdarabolták a kottát, folytatja Vanda, az emberek csak kapkodták elhulló darabjait, hogy legalább a foszlányokat a szívükbe zárhassák. A bölcsek szerint eljön a nap, hogy az angyalok a kottát újra összeillesztik. Addig kell csak a békét teremtő mennyei zene szétszóródott hangjegyeit minden embernek a szíve mélyén őrizni. A mese szerint.
Az idős úr tekintete látszólag a semmin pihen. Az elhangzott szavak valami köztes térben lebegnek.
Mesehallgatási transznak hívják azt az állapotot, amiben a belső képek idejébe kerül a befogadó, időtlen időbe.
De ami itt történik, nem tankönyvi vagy elméletileg leírható. Az eddig szótlan beteg alig hallhatóan Vandához kezd beszélni. „Szép volt, de hogy így van-e, nem tudom” – olvassuk le a szájáról. Váltanak még néhány szót. Nem sokkal később pedig ott állunk egy törékeny madár érzetét keltő idős úr szobájában, és némán hallgatjuk, ahogy dúdolni kezd egy régi-régi dudás dallamot.
A távolság mesékben oldódik
Vanda listája hosszú, sokan remélnek ma még egy nekik, értük szóló történetet. Visszük tovább a mesés alkalmat jelző mackót a következő kilincsig. Ilyenkor, ha lehet, nem zavarják ezt az időt az ápolók, senki. A mesélésben rejlő támogató lehetőség már az első látogatott alkalom után is egyértelmű, de Vanda sokféle helyzetet megél. „Siker egy apró rezdülés is. Ha mesélés közben egy beteg a zárt, magába görnyedő testtartásból oldódik, kinyitja a szemét a végére, és megérkezik abba a pillanatba közénk.
Néha abban is mérhető a siker, hogy kevesebb morfium is elég mesehallgatás hatására. Ahogy a lélekben oldódnak, a testben is enyhülnek a fájdalmak” – összegzi a lényeget Vanda. És van, hogy egy mese áthidalhatatlannak tűnő csendeket tör meg a haldoklók és hozzátartozóik között.
Összetört nő áll csendesen, könnyeit befelé nyelve végbéltumoros férje ágya mellett, amikor Emese engedélykérése után belépünk. Egymás kezét szorongatják. A feleség felderül – rés nyílik a tehetetlenség falán. Máris oldja a társaság. Kitartott az otthoni ápolásban két lányával együtt, de már nem bírták tovább. Emlékszik még a legutóbbi mesére – szalmaszálként ragadná meg a következőt.
Vanda belekezd egy távol-keleti mesébe a királyról, aki megfesteti alattvalóival a békét, hogy majd a legtetszőbbnek megfelelően teremthesse meg a birodalmában. Választása értetlenséget szül: egy robajló zuhatag képét választja. Csak az látja, aki igazán közel hajol a festményhez: a zuhatag mögött rejlik a meglelt béke helye zűrzavaros időkben. Sziklaormon egy madárfészek.
Béke ül a szobára. Férj és feleség tekintete egymásban pihen. Abban a pillanatban csak ők vannak jelen. „Megköszönöd?” – kérdezi a feleség. Csend. „Marasztalnád még a hölgyeket, ugye?” – néz kérdőn a férjére. Vanda már mesél is egy másik indián történetet Dzsiszturól, a hangosan zenélő nyúlról, akit hiába fosztanak meg minden muzsikálásra alkalmas végtagjától, senki és semmi nem hallgattathatja el egyre tisztább, hangosabb, lelke mélyéből fakadó énekét. Míg a mese hömpölyög, kettejük tekintete összefonódik egy másik, belső időben.
Fizikai jelenlétünk súlytalan. Közép-európai zónában mért időnk hirtelen lényegtelen. A riport végére abban a pillanatban ez kerekedik: „ma is élnek”.
_____
A Metamorphoses Meseterápiás Egyesület Hospice munkacsoportjának tagjai 2023 novembere óta: Boldizsár Ildikó, Farkas Éva, Józsáné Kovácsik Gabriella, Mohácsi Andrea, Révész Renáta Liliána, Rostás Rita, Sábiánné Jánosi Anna Mária, Tátrai Vanda és Tószegi Judit.
