Nem az a lényeg, hogyan kezdünk egy tornát, hanem az, hogyan fejezzük be. Ez a közhely különösen alkalmazható a magyar olimpiai szereplésekre. Gyakran az utolsó napok idején kell leginkább a képernyő előtt kuporognunk, hogy láthassuk, amint sportolóink aranyérmeket nyernek hazánknak. 

Ez az élmény 1968-ban még valamelyest újnak számított: legalábbis a kajak-kenu sportághoz még nem fűzött akkora reményeket a sajtó, mint manapság. Annál is inkább, hiszen az előző olimpia csalódást keltő eredménnyel zárult: Tokióban csak Hesz Mihály tudott elcsípni egyetlen ezüstérmet. Igaz, abból kis híján arany lett, mindössze 15 századdal kapott ki a svéd Rolf Petersontól. 

Mexikóban viszont mind ő, mind az igazi meglepetésember, Tatai Tibor is aranyat nyert, ráadásul ugyanazon a napon, október 25-én. A Xochimilco-tavon aratott győzelmükkel Magyarország az 1968-as játékok legsikeresebb nemzetévé vált a kajak-kenu sportágában – a szerzett pontok szerint legalábbis. Kettejük életében viszont nem csak ezt a pillanatot érdemes felidézni. A történetükben találunk disszidálást, egy fogadás után megnyert aranyat és a legolcsóbb olimpiai bajnoki karriert, amit valaha láttunk.

Hesz Mihály, avagy „Húsz Misa”

A két sportoló közül Hesz aranyérmére lehetett számítani. Legalábbis a játékok megkezdése előtt. Hiszen négy évvel korábban alig maradt le az első helyről Peterson mögött. Voltak, akik emiatt „Húsz Misának” becézték, utalva arra, hogy mindössze húsz centi választotta el az aranytól. Márpedig az 1000 méteres kajakversenyben ez csakugyan elhanyagolható különbség.

A fájó vereségnél pedig semmi sem motiválta jobban Heszt Mexikóvárosig. Később erre az időszakra így emlékezett vissza: „A következő négy évben mindent a célnak rendeltem alá. Minden addiginál keményebben edzettem. Sífutás, súlyzózás, egyéb erőfejlesztés, mindent felhasználtam. Jógáztam is. Ha a kisördög duruzsolt a fülembe, ma nem 20 kilométert lenyomni, elzavartam.”

A Népsport szerint egyébként Hesznek ez a kitartó, a fizikai határokat feszegető hozzáállása kezdő korától megvolt. A lap beszámolt arról, hogy Hesz Vácon kezdett kajakozni, aztán – mivel a helyi egyesület megszűnt – Budapestre kényszerült járni: „természetesen kajakkal. És természetesen naponta. Aztán edzés végén vissza. Természetesen kajakkal. Természetesen naponta”.

Hesz Mihály a kemény munkának hála 1968-ra tényleg a mexikóvárosi olimpia egyik esélyesévé nőtte ki magát az 1000 méteren induló kajakosok közt. Ebben az évben egy kivétellel minden versenyét megnyerte. A Népsportnak, amikor a győztes versenyekről akarták meginterjúvolni, minden alkalommal azt felelte: „Csak véletlen volt.” Az egyetlen alkalommal, mikor nem elsőként szelte át a célvonalat értelemszerűen annyit mondott: „Látjátok, ez nem volt véletlen, ez az én formám…”

A formája miatt viszont senki más nem aggódott egészen az előfutamokig. Érdekes módon akkorra viszont valószínűleg éppen Hesz lett az, aki a legkevésbé aggódott: nemcsak itt, de az elődöntőben is tartalékolt, a dán Erik Hansen és a szovjet Alekszandr Szaparenko 5-6 másodpercet vert rá. 

Hesz ezt a taktikát már hosszú ideje kidolgozta. Ne feledjük, a mexikóvárosi környezet rendkívül megterhelő egy átlagos európainak, különösen, ha kemény fizikai munkát végez, különösen, ha sportoló! A magaslati levegőben újra kell gondolni mindent, amit korábban a saját teljesítőképességünkről gondoltunk. Ezzel a magyar kajak-kenu-csapat is tisztában volt: 1968-ban egy hónapot a helyszínen töltöttek az olimpia előtt, hogy akklimatizálódjanak. 

Hesz többek közt itt gyakorolhatta be a taktikát, amivel a döntőre készült. Észrevette, hogy nagyjából 700 méternél súlyos oxigénadósság lép fel a magaslat miatt, ő pedig éppen ekkor akart elhúzni az ellenfelektől. A legnehezebb ilyenkor elviselni, hogy az ellenfelek 200 méternél lehagyják a kajakost, de Hesz Misa erre tréningezte magát, megtanulta elviselni a helyzetet. A taktika pedig bevált: Hesz 800 méterig csak a negyedik-ötödik helyért volt harcban, ekkor viszont mintha szárnyra kapott volna az evező a kezében – némi képzavarral élve.

A Népsport helyszíni beszámolója szerint: „Az utolsó 150 méteren azonban szédületes hajrába kezdett a magyar versenyző, óriási csapásszámmal közelítette meg, majd előzte meg összes ellenfelét. Ötven méterrel a céltól már fölényesen, legalább egy fél hajóval vezetett.”

Ha valaki nem csupán szóban kíváncsi a hajrára, ebben a videóban megbizonyosodhat arról, hogy a magyar kajakos tényleg egy másik dimenzióba kapcsolt. A végeredmény: első Hesz (4:02,63), második Szaporenko (4:03,58), harmadik Hansen (4:04,39). Magyar kajakgyőzelem a Xochimilco-tavon, az 1000 méteres egyéni számban máig ez az egyetlen aranya hazánknak!

Az olimpiai bajnok több olimpián nem vett részt, bár hivatalosan csak 1979-ben vonult vissza a sporttól. Ekkor már dr. Hesz Mihály volt a neve, ugyanis közben fogorvosi diplomát szerzett, sőt a családalapításon is túl volt. Feleségül vette a többszörös Európa-bajnok és olimpiai ezüstérmes Gyarmati Andreát: egy gyermekük született, Máté, aki vízilabdázó és sportújságíró lett. 

1979-ben elváltak, Hesz Mihály pedig egy évvel később Nyugat-Németországba disszidált. A tervéről senkinek nem szólt, a határon úgy tudott átjutni, hogy síléceket pakolt a kocsija tetejére, mondván, csak egy rövid kirándulásra távozik. Döntésében szerepet játszott, hogy 1732-ig tudta igazolni családja német származását, így a kezdeti nehézségek után el tudott helyezkedni új hazájában. „Csak egy picit túlzás azonban, hogy egy földönfutó gazdag ember volt hozzám képest. Kilenc hónap telt el, amíg rendeződött az életem, a fogorvosi diplomámat elismerték, és onnan kezdhettem mindent elölről. Erőt és tartást az adott, hogy ha nekem, egy kis faluból, Nógrádból induló gyereknek, Misának sikerül olimpiát nyerni, ha utána esti tagozaton érettségizve még orvosi diplomát is szereztem, akkor most sem fogok elveszni” – nyilatkozta az Indexnek. 

Élete nagyobbik részét azóta Németországban tölti; második házasságából két gyermeke született. Ezzel együtt a mai napig hazajár, immáron nyugdíjasként. Egy 2017-es interjúban elmondta: „a legjobban akkor érzem magam, ha minél többet vagyok itthon, s ha nyáron kajakkal felmehetek egészen Kismarosig”.

Tatai Tibor, avagy Kimi Räikkönen egy kenuban

Ha Hesz Mihály karrierútját vesszük szemügyre, az juthat eszünkbe: ez az ember egy „vérbeli sportoló” volt. Attitűdjét tekintve mindenképpen: kitűzte maga elé a célt, az olimpiai aranyat, hosszú éveken át fáradhatatlanul készült rá, a munkája pedig a Xochimilco-tavon beérett. Volt azonban a tavon aznap még egy magyar, aki közvetlenül az 1000 méteres egyéni kajakszám után döntőzött. Ő volt Tatai Tibor, akinek ha a nyilatkozatait olvassuk, éppen Hesz karakterének ellentéte rajzolódik ki előttünk.

A magyar kenus habitusa nagyon hasonlít arra, amit a Forma-1 követői megszokhattak Kimi Räikkönentől. Az lehet az érzésünk, hogy ez a versenyző nem is igazán akar nyerni, de ha már egyszer elindul egy futamon, akkor pokoli tempóra képes, és időről időre elsőként szeli át a célvonalat. Tatai Tiborra ez olyannyira igaz, hogy saját bevallása szerint az sem rajta múlt, hogy az 1968-as olimpiai csapatba bekerült.

Egy 2017-ben megjelent interjúban a következőt nyilatkozta: „Amikor azután a katonaságnál töltött két és fél évnyi, az edzések szempontjából teljes vakációt követően 1966-ban visszatértem, Lajos bácsi azzal fogadott, hogy a telepet el akarják venni, jó lenne összehozni valami jobb eredményt. Egy hónap múlva már felfigyeltek rám, újabb hónapok múlva pedig a Budapest-válogatott tagjaként az NDK-ba utazhattam. Ezzel bele is kerültem abba a bizonyos mókuskerékbe.”

Hesz Mihállyal ellentétben Tatai olimpiai aranyérmére aligha számított bárki. Olyannyira, hogy az egyéni szereplése is bizonytalan volt. Mint említettük: 1968-ban viszonylag korán, egy hónappal az olimpia előtt kiutaztak kajakosaink és kenusaink, ez az időszak viszont nem csupán az akklimatizációt szolgálta. Igen, Hesz Mihálynál például egyértelmű volt, hogy ő fog indulni az 1000 méteres férfi egyesben, viszont az 1000 méteres kenu számban ez a kérdés még tisztázásra várt. Granek István, a válogatott edzője úgy érvelt: aki kint jó formában van, az a verseny idején is jó formában lesz. Tatainak így Wichmann Tamást kellett még legyőznie az indulásért, amit meg is tett, Wichmann így a párosban tudott versenybe szállni az éremért. 

Hiába győzte le meggyőző fölénnyel hazai riválisát, az olimpiai versenyen még mindig nem Tatai volt az esélyes. Ott volt a német Detlef Lewe, aki ekkor már három éve volt veretlen a nagyobb nemzetközi versenyeken. Az olimpiára kitűnő formában érkező Ivan Patzaichint és a szovjet Vitalij Galkovot is a magyar versenyző elé várták. Tatai viszont – Hesszel ellentétben – már az elődöntőben sem titkolta a formáját, Detlef Lewére például egy másodpercet vert! A döntő előtt a magyar versenyző húsz dollárban fogadott Granek István szövetségi kapitánnyal, hogy már féltávnál is ő lesz legelöl. Ezt a fogadást végül elbukta: „csak” hatszáz méternél sikerült a magyar kenunak egyértelműen az élre állnia, viszont innentől legalább olyan magabiztosan nyert, mint – éppen az előző futamban – Hesz Mihály.

A Népsport a következőket írta a verseny legizgalmasabb pillanatairól: „Tatai fergeteges hajrába kezdett, egyre inkább sikerült elszakadnia a világhírű Lewétől és akárcsak Hesz, ötven méterrel a cél előtt már biztos győztesnek látszott. Egyetlen centimétert sem adott le előnyéből, a második helyen beérkező Lewe és az őt követő Galkovval szemben.”

Saját bevallása szerint nála is az volt a kulcs, ami Heszt is segítette: hogy jól alkalmazkodott a magaslati körülményekhez. Sportújságírói körökben Tatait morózus, hallgatag emberként jellemezték, aki azonban ha megszólal, tényleg azt mondja, ami a szívén van. Később ugyanezzel az egyszerűséggel számolt a futam utáni első gondolatairól: „Vártam a többieket, hogy célba érjenek. Na, jó, egy kicsit elfáradtam. A nyakam, amit ez a nagy fejem megrántott az előfutamban, szerencsére jól bírta.”

Tatai ekkor mindössze huszonnégy éves volt. A sportkarrierek kliséi szerint az első „berobbanás” után két út áll az ember előtt: vagy elkezdi sorozatban szállítani a győzelmeket, vagy parkolópályára kerül, és ez marad az egyetlen sikere. A magyar kenus története egyik forgatókönyvbe sem illeszthető igazán. Kétségkívül: rövid volt a pályafutása, a következő olimpiát sem érte meg. 1971-ben lemondta a válogatottságot, noha addig még nyert egy Európa-bajnoki címet és egy világbajnoki ezüstöt is. A háttérben nem képességbeli hiányok álltak: sokkal inkább a sportág belső konfliktusai. Az 1971-es belgrádi világbajnokságon elnyert második hely után azt mondták neki: „Tatai elvtárs, ezt bárki meg tudja csinálni” – és elkezdték a technikáját kritizálni.

A döntésében emellett szerepet játszott, hogy Tatai sok tekintetben nem ugyanolyan életvitelt folytatott, mint a legtöbb sportoló: számára a kenuzás párhuzamosan futott a civil szakmájával. „Mások sportállásával szemben én télen nyolc, tavasztól őszig pedig napi négy órákat dolgoztam, kivételt csak az öthetes, alapozó edzőtábor jelentett, amire kikérőt vittem. Gépésztechnikusként a BKV műszaki ellenőreként dolgoztam, ami rengeteg vidéki utazással járt együtt. Nősülés előtt álltam, kellett is a pénz. Akkor azt mondta a főnököm, ha többet nem hozok kikérőt, annyival megemeli a fizetésemet, amennyi időt korábban átlagosan távol voltam. Nagyon jó üzletet kötöttem” – nyilatkozta később a visszavonulásról. 

Ami azt illeti, nem csak ő kötött jó üzletet a főnökével. Ővele is nagyon jó üzletet kötött a magyar sport, legalábbis ami az anyagiakat illeti: „Nem volt még egy olyan sportoló, aki fél évvel az olimpia előtt lett versenyző, és hozta is az eredményt. Szinte semmibe sem kerültem. Most az mindegy, hogy engem kevésre tartottak, a teljesítményt is degradálták” – árulta el az Indexnek. 

A korabeli sportsajtó a nagy riválissal, Wichmann Tamással többször össze akarta ugrasztani Tatait – habár utóbbi szerint sosem volt személyes konfliktus köztük. Az újságírók – ahogy Tatai erről beszámolt – egészen odáig mentek, hogy egy válogató verseny után szándékosan (és tévesen) Wichmann győzelméről írtak, holott a versenyt valójában, és a hivatalos jegyzőkönyv szerint is, Tatai nyerte. A sportágat felügyelő Naményi József ezután mentegetőzött: az Országos Testnevelési és Sporthivatal által kiadott újságban neki azt kell közölnie, amit fentről elvárnak tőle. 

Wichmann egyébként a legendás, xochimilcói aranypénteken szintén érmet szerzett a férfi kettes 1000 méteres kenuversenyben. Igaz, ennek színe ezüst volt, számára olimpián sosem jött össze a bajnoki cím. Ezzel együtt ő a következő, müncheni olimpián ott ült a kenuban, Tataival ellentétben.

A frissen visszavonult versenyző sem volt olyan messze a játékoktól, mint hinnénk. A gépésztechnikus Tatai ugyanis testvérével a müncheni olimpián az időmérőjelzők szerelését végezte. Saját bevallása szerint „örömmel”.