Nedves föld, lehullott avar és murci illata terjed a levegőben. Mélyen magunkba szívjuk az elmúlás békéjét, és egy csipkebokor mellől lenézünk a völgybe. A reggel baljós borúja oszlani kezd, lent a falutemplom tetején már fény csillan. Megint bebizonyosodik, hogy még ha értelmetlennek tűnik is, csak el kell indulni, a többi meg jön magától.

Mindebből talán úgy tűnhet, hogy az ország valamely rejtett, távoli tájára érkeztünk, pedig a domboldal, ahol állunk, rejtettnek még csak-csak, de távolinak egyáltalán nem mondható. A pátyi pincesor határából tekintünk le a falura, szinte elszégyellve magunkat, amiért még csak hallani sem hallottunk róla, milyen bájos sétaút, milyen mesebeli látvány, milyen izgalmas történet húzódik Budapest határában.

Szőlőhegyi idill
Elsőre talán nem hangzik olyan különlegesnek a hely, de ha azt is hozzátesszük: a hegyen közel kétszázötven pince található, már máshogy fest a kép. Megannyi színes ajtajú, pókhálóval benőtt, cégérrel ellátott vagy a természet által újra birtokba vett pince, mint kanyargós gyöngysor, sorakozik egymás mellett.

De miért ennyi? Most, hogy Páty már a budai agglomeráció népszerű települése, jogos a felvetés, kétszáz éve azonban, mikor még egy kis falu volt a szőlőtermesztésről híres Zsámbéki-medencében, ez nem is volt kérdés. Már csak azért sem, mert Páty völgyben húzódik, egykor a tavasszal és ősszel lezúduló eső, a bő belvíz sok fejtörést okozott a helyieknek. Hamar elfogadták: a faluban, a vályogházak alatt bizony nem lesz pince, így kerültek fel a hegyre. A helyi bortermelők kalákába álltak, és közös erővel láttak munkához. Mindenki ott építkezett, ahol kedve tartotta, s rövidesen olyan szép présházak strázsálták a földbe vájt alagutakat, hogy többet értek, mint a falubeli kis otthonok. Nemhiába járt a hegyen minden este őr, aki az ajtókra húzott strigulákkal jelezte: rajta tartja a szemét a helyen. A távolság ellenére pedig a pátyiak úgy kezelték a pincéket, mintha a kertek végében álltak volna. Ha csak tehették, ott múlatták az időt, megvendégelték egymást, koccintottak az újborral, s megvitatták, mennyi volt a termés.

Új fejezet nyílik
A filoxéra az itteni szőlőknek sem kegyelmezett. A borvidéki karakter elhalványult, a pincékre viszont nem került lakat. Ha nem bort, hát zsírt tartottak a hűvös helyiségben, ok – olykor ürügy – mindig akadt, hogy feljőve a hegyre ki lehessen ülni a pince elé, odainteni a szomszédnak és nézni a falut.

Ám a háború, az azt követő viszontagságokkal teli évtizedek lassanként kitörölték a pincéket a közösségi emlékezetből. Melyik házhoz melyik tartozik? – egyre kevesebben maradtak, akik választ tudtak adni. Mikor pedig a Budapestről kiköltözők kezdték felvásárolni az eladó pátyi házakat, a legritkább esetben járt hozzájuk pincehegyi présház. Nem meglepő, hogy néhány évvel ezelőtt csak alig pár tucat volt használatban, s többnek már csak a nyomai látszottak.

A pátyiak szép számban tartják karban a pincéket, és borászkodnak bennük, de a történet báját az adja, hogy az említett kiköltözőkkel közösen nyitnak új fejezetet a pincesor több mint kétszáz éves történetében.

„Három éve vettük a pincét. Kilenc éve élünk Pátyon, és úgy voltunk vele, hogy ha már itt lakunk, lakjunk itt rendesen. Legyünk részei az itteni szép dolgoknak” – mondja Selmeczi Anett, miközben férjével, Szigetvári Zoltánnal kávét főz a dombtetőhöz közeli, Borostyán Pince névre keresztelt, meleg fényű helyiségükbe betérő első vendégeknek.

Mikor meglátták a romos, borostyánnal benőtt pincét, azonnal tudták: dolguk van vele. „Azt éreztük, hogy tökéletes terep lenne a hobbijaink kiteljesedéséhez, mint a kávéval való foglalatoskodás, a lakberendezés, a hagyományőrzés. Igyekeztünk minél inkább megtartani a hely karakterét, a konyhabútort például a földről felszedett régi téglákból építettük” – mondja Anett, aki egyébként csak szabadidejében közösségszervező barista, amúgy kétgyermekes édesanya és hangtechnikus, férje pedig programozó.

Hegyi hagyományok
Ők nemcsak részei lettek „az itteni szép dolgoknak”, hanem alakítják is őket. A Pátyi Pincehegyi Közösség tagjaiként dolgoznak azért, hogy a hegy megteljen élettel. Ennek eszköze a Pincehegyi nyitogató nevű rendezvény, amelyhez csatlakoztak, majd a fő szervezőivé váltak, és amelyre mi is érkeztünk.

„Ez a pincehegy gyönyörű, elképesztő adottságokkal, de ha nem töltjük meg hétköznapi funkcióval, az enyészeté lesz” – magyarázza Anett, miközben Zoltán ellenőrzi a búbos kemencét, amelyben már javában ropog a tűz. A nyitogató célja ezért, hogy legyen akár tél, akár nyár, minden hónap második szombatján szélesre táruljanak a pincék ajtajai. Hiszen tudják: egy fecske nem, de sok igenis csinál nyarat. Egy nyitott pince nem, de sok képes olyan erővé válni, amely a helyieket és a turistákat is idevonzza.

„A pincehegy mindig is a közösségi élet tereként szolgált, ami a borászkodásnál is fontosabb funkció volt” – vallja Zoltán, miközben süteményeket helyez a pultra. „Máshogy találkozunk itt, mint az iskola folyósóján vagy a zöldségesnél, és ez a hely arra is jó, hogy huszonéve nem látott ismerősök betoppanjanak. Ezt nem szabad veszni hagyni. A hegyi hagyományokat ezért a mai módon kell megélni” – teszi hozzá Anett a nyitás körüli utolsó simításokat végezve.

Az esemény idején egy napon át tucatnyi pincetulajdonos vagy lelkes helyi sürög-forog a présházak között, és mindenki azt kínálja, ami rá jellemző. Ha van bora, bort, ha pizzát süt, akkor pizzát, ha ázsiai ihletésű grillkonyhát visz a faluban, akkor csirkés lepényt, ha kávét szeret főzni, akkor azt ad, és a pincék köré szerveződő programok is hasonlóan változatosak. Ahogy Anett mondja: „Ez a mozaik egy szép színes, de egységes képet ad ki, amit ha akarnánk, sem tudnánk így megkomponálni. Olyan, mint egy vadvirágos rét, amely a sokszínűségével gyönyörű.”

Ahogy nyitogatnak a nap folyamán a pincék, egyre több a látogató, és egyre jobban rajzolódnak ki előttünk is a különböző karakterek. A borostyánost magunk mögött hagyva lassan ereszkedünk a dombról, szinte méterenként megállva. Az egyik pincében hagyományos borkóstolót tartanak, a boltíves falak között visszhangzik a nevetés. A másik előtt szaxofonos fog bele egy új dalba, nem sokkal odébb mindjárt elkészül a dj-szett. Az őszi levegőbe frissen sült hús illata vegyül, egy mesemondó előtt csillogó szemű gyerekek ülnek babzsákokon.

Aki itt van, nem a profitért jött, hanem mert érzi, hogy havi egyszer a szombat valami többről szól a pátyi pincehegyen. Valami születik, vagyis valami újjászületik.