Melyek a legrégebbi és legkülönlegesebb darabok a gyűjteményében?

A magyar gépek közül a legrégebbi talán egy 1926-os darab, ebből mára kevés maradt. Különleges Leitner József egyedi készítésű Gammája a hatvanas évekből, ez az egy van belőle a világon. Mindkettő egy barátomtól, Bíró Ferenctől került hozzám – ő egyébként a legnagyobb diafilmgyűjtő itthon, több filmje van, mint az Országos Széchényi Könyvtárnak, vele szoktunk üzletelni. Vetíteni is tudok az említett gépekkel, mert külön gyűjtöm az izzókat.

A vitrinjeiben több laterna magicát is látunk, ezek már gyárban készültek?

Igen, mind német gyártmány, és ezek a gyűjtemény legrégebbi darabjai: a 20. század első évtizedéből valók. A legszebb darabot a Vaterán vettem egy magyar eladótól, megörökölte, és eladta. Sokáig újítgattam, hogy szép legyen. Sok szép sciopticonom is van. Ezt egy L. J. Marcy nevű philadelphiai optikus 1872-ben konstruálta. Tulajdonképpen ezek a modern diavetítők közvetlen ősei. Kiváló objektívekkel voltak szerelve, és nagy erejű fényforrásaik voltak, kitűnő minőségű képet vetítettek. Brit és amerikai metszeteken látható, hogy színháznyi közönségnek tartottak ilyenekkel vetítést.

Igaz, hogy Sárospatakon már a 18. század elején használtak vetítőt?

Igen. Egy Simándi István nevű fiatal tanár – akkoriban nagyon ritka volt ez – kísérletekkel akarta a fizikát tanítani. Engedélyt kapott, hogy kimenjen Leidenbe, ahol az idő tájt már gyártottak tanszereket. A beszerzett eszközök között volt egy laterna magica is. 1709-ben II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem Sárospatakon tartott országgyűlést, és külön meghívták a kollégiumba, hogy bemutatót tartsanak neki, Simándi is bemutatta a bűvös lámpás működését.

Azt lehet tudni, hogy mit vetített a fejedelemnek?

A Simándi által használt képek fennmaradtak, nagyjából negyven. Tizenvalahány centis, négyzet alakú diák. A vetítőt a sárospataki iskolamúzeum őrizte meg. A helyi kutatók bebizonyították, hogy a képek nem Leidenből érkeztek, hanem egy pataki diák, bizonyos Réthei T. Ádám festette őket. Többek között az ókori világ hét csodáját ábrázolják, és bibliai tárgyú képek is akadnak köztük, illetve egy panorámakép: ezt folyamatosan tolták tovább a vetítőben, így olyan volt a hatás a vásznon, mintha svenkelne a kamera. Három évszak allegorikus figurája is megvan, ezeket úgy készítették el, hogy a szemek külön üvegcsíkra kerültek, és ezt a csíkot lehetett mozgatni vetítés közben. Látható tehát, hogy az animációra törekvés már akkor létezett a diavetítésben.

Tulajdonképpen mikortól beszélhetünk diavetítésről?

Volt, aki azt írta a vendégkönyvbe az egyik kiállításomon, hogy „eddig azt hittem, a diavetítést az oroszok találták ki, hogy egyszerűsítsék a filmvetítőt”. Valójában 1650 körül kezdődött a történet.

S az ön szenvedélye a diavetítés és a diafilmek iránt mikor kezdődött?

Valamikor 1956 táján. 1954-ben alakult meg a Magyar Diafilmgyártó Vállalat, akkor jöttek ki a trafós vetítők, a szüleinktől kaptunk egyet karácsonyra. Sosem felejtem el: az ünnep előtti éjszaka fölébredtem. Üvegajtó volt a nappali meg a gyerekszoba között. A nappali felől színes fényeket láttam, és anyám hangját hallottam. Benyitottam: szüleim a Két bors ökröcskét vetítették egy szekrényajtóra csíptetett lepedőre. Ma is élesen emlékszem a jelenetre, mert olyan nagy és gyönyörű színes képet addig nem láttam.

Hol laktak ebben az időben?

Karcagon, egészen 1979-ig ott éltem, utána kerültem vissza a szülővárosomba, Szolnokra. Nem vettek fel a német szakra, népművelő lettem, és a helyi laktanya könyvtárosaként is dolgoztam, majd a karcagi művelődési központban, ahol már volt diavetítő, 16-os filmvetítő, lemezjátszó – joggal elvárták egy népművelőtől, hogy tudja kezelni őket. Arra is lehetőség nyílt, hogy audiovizuális stúdiót rendezzünk be. Egyidőben a helyi mozi üzemvezetője is voltam. Ekkortájt történt, hogy beszereztünk két Kodak Carousel diavetítőt.

Akkoriban ez számított a legmodernebb technológiának, ugye?

Igen. Ezeket a Tanérttől vettük huszonvalahány ezer forintért, ami óriási pénz volt. Viszonyításul: háromezer-hatszáz forint volt akkoriban a fizetésem. Táska, körtár – adtak hozzá mindent, ami kellett, időkapcsolója is volt. Magyar nyelvű használati utasítás viszont nem járt hozzá, csak német. Lefordítottam azokat a részeket, amiket nem értettem a működésével kapcsolatban, így rájöttem sok elméleti dologra. Tehát véletlenek sorozata vezetett oda, hogy elmélyültem a diavetítésben. A vetítőgyűjtéshez az adta az utolsó lökést, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor már Szolnokon dolgoztam, a szakkörben volt egy idős úr, aki egy 1964-es Gammát ajándékozott nekem. Azt mondta, ezen nőttek fel a gyerekei, de már nincs szüksége rá. Most is itt van a vitrinben, ez volt a gyűjtemény első darabja. Az első gép, amit én vettem, egy Agfa Opticus volt 1938-ból. Sokáig megvolt az árcímkéje, 450 forintért vettem Pesten, a József Attila úti Ofotértben. Soós András dolgozott ott, akinek ma a budapesti Wesselényi utcában, a zsinagógával szemben van használtfotócikk-üzlete, ő nálam is idősebb, de még dolgozik.

Amikor az ember megveszi egy gyűjtemény első darabját, talán még nincs is tisztában azzal, hogy mi lesz belőle.

Persze hogy nincs. 1990-ben adtam egy interjút, abban azt mondtam, hogy a gyűjteményem harminc darabból áll. Az már nagy szó volt akkoriban, nem hiszem, hogy volt másnak több vetítője. Ma már majdnem a tízszeresére, 200-250 darabra rúg a kollekció – sosem számoltam meg pontosan.

Emlékszik arra a pontra, amikor tudatos gyűjtővé vált?

Ez elég gyorsan eljött: amikor megérkeztek az első gépek, és tudtam is azonosítani őket. Ehhez jól jött a némettudásom. Az azonosításhoz és datáláshoz az árjegyzék a legfontosabb. Az első pár darab után már tudatosan kerestem a gépeket, sokat kaptam ajándékba, csereberéltem. Főleg az említett Soós András volt a forrás. Ő a nyolcvanas évek elején árveréseket is rendezett. Akkor még nem keresték annyira a régi diavetítőket, így nagyobb volt a kínálat. Négy kontinens huszonegy országából származnak a vetítőim. Van egy ausztrál gyártmány is, azt lengyelpiacon vettem, Németországból került ide.

Melyek a legbecsesebb darabjai érzelmi vagy akár más szempontból?

Nyilván az első vetítők, azoktól nem válnék meg, amíg nem muszáj. Van aztán egy Uránia nevű magyar gépem, egy ceglédi öreg fotóstól kaptam, Kaczúr Pali bácsitól, atyai barátomtól. Az objektívet nem találta meg. Ő fotósdinasztiából származott, műterme volt, ahol a gépet tulajdonképpen reflektornak használta. Mindig mondta, hogy „meglesz az objektív is, Sanyikám”, aztán meghalt szegény, nem lett meg. Tele van ilyen történetekkel a gyűjteményem. Egy Liesegang gépet szoktam használni 8,5-es diák vetítésére. Ezt is ajándékba kaptam, jó hiányosan, de megjavítottam. Ha egyszer odaadom egy múzeumnak a kollekciót, egy vitrinben párat meg fogok tartani. Borzasztó lenne vetítők nélkül élni, üres lenne a lakás. Most ha eszembe jut valamelyik, odamegyek, kiveszem, megnézem. Keresem, melyik intézmény lehetne a gyűjtemény méltó gazdája, mert ez az élet rendje – akkor lennék a legnyugodtabb, ha megfelelő kezekbe kerülne. Akár egy múzeumba. Egy részét adományként is odaadnám, csak maradjon együtt a gyűjtemény. De sajnos a legtöbb múzeumnak még raktára sincs ahhoz, hogy befogadja. Ez most a fő gondom.

Korábban egy beszélgetésben azt mondta, hogy még az életében le fog zárulni a vetített kép története.

Igen, még a kétezres évek elején, egy vetítőkiállításom katalógusában is írtam arról, hogy a hagyományos, az ezüstsók fényérzékenységén alapuló fényképezés és vele együtt a hagyományos diavetítés napjai meg vannak számlálva. A kérdés akkor csak az volt, hogy a mágneses alapú digitális képrögzítés technikai fejlődése mikor éri el a hagyományos fényképezés képminőségét, és mikor tudja a hozzá szükséges eszközöket a nagyközönség számára elérhető áron kínálni. Akkor azt is mondtam, hogy a régi fényképezőgépek és diavetítők, továbbá minden eszköz és kellék, ami velük kapcsolatos, múzeumi tárgyakká válnak. Jövendölésem a kétezer-tízes években valóra vált.

Mégis, ma mintha reneszánszát élné a diavetítés. Egy régi diafilmen, egymásra időt szánva, megnézni egy mesét a gyerekekkel más élmény, mint ha YouTube-on indítanánk el valamit.

Ez így van: a kollektív élmény a lényeg. Pszichológusok beszélnek arról, hogy a gyerekek tucatszor is szívesen megnéznek egy diafilmet, mert ez olyan közös produkció, amihez kell az anyuka vagy apuka, aki olvassa, tekeri is a filmet. Fontos hangsúlyozni, hogy Európában már csak Magyarországon gyártanak diafilmet, nem csoda, hogy a magyar gyerekeknek különleges viszonyuk van a diavetítéshez.

Úgy tudom, tervezi egy ismeretterjesztő könyv megírását is.

1650-től napjainkig szeretném megírni a diavetítés történetét. Úgy gondolom, ha már engedte a sors, hogy ennyire vigyem a témában, akkor tartozom ezzel. Csak egy kiadó kellene. A tudás megvan, az irodalmi források megvannak, egyes fejezetek elkészültek, képanyagom is van bőven. Nagyon bízom benne, hogy sikerül megvalósítani ezt a dédelgetett tervemet.