„Jó szerencsét!” – ahogy minden magyar bányásztelepülésen, hosszú ideig Dorogon is így köszöntötték egymást az emberek. A Pilis melletti, napjainkban sokat fejlődő és csinosodó kisvárosban 2003-ban, a Lencsehegyi Bányaüzem bezárásával szűnt meg az egész térség életét 222 éven át meghatározó szénkitermelés. Bár már több mint húsz év eltelt azóta, a bányászat hatása és emlékezete napjainkban is él a településen. Egy régi bányászházban emlékház működik, a kálváriadombon pedig idén újították fel az 1981-ben kialakított aknatornyot, mely ma kilátó kivételesen szép panorámával. S a helyi bányászhagyományt őrzi a 2020-ban megnyitott, különleges atmoszférájú Reimann Bányászattörténeti Miniverzum is, amelyben interaktív megoldásokkal teszik élményszerűvé a környék múltjának megismerését.
A kezdődátum 1781. január 27. Ezen a napon írta alá a Ruhr-vidékről származó bányász, Rückschuss Antal a csolnoki bíróval a szénbányászatról szóló szerződést, és a bánya hamarosan meg is nyílt a falu határában lévő Miklós-bereken. Az első széntelep felfedezéséhez egy legenda is kapcsolódik, e szerint disznók túrták ki a szenet, majd amikor a „fekete köveket” a kondások az esti tábortüzek köré tették, lángra gyúltak. Alig tizenöt évvel később Annavölgyön találták szénkibúvásokat, a jó barnaszén kitermelése pedig ezután kiterjedt Dorog, Tokod, és Mogyorósbánya területére is. A kisüzemi bányászat kora az 1890-es évekig tartott, a robbanásszerű fejlődés az 1911-ben Dorogra érkező bányamérnök, igazgató, a település atyjának is nevezett Schmidt Sándor nevéhez fűződik. Ő építtette a Reimann-, avagy Dorogi-altárót: a 36 kilométeres alagútrendszer összekötötte a környező települések bányáit, hatékonnyá téve a kitermelt szén szállítását. A kommunisták részéről, mint oly sokan, ő sem várhatott hálát: 1953-ban az ÁVH vizsgálati fogságában hunyt el. A háború utáni Magyarországon a dorogi térség az ország széntermelésének 14 százalékát adta, az évi csúcsmennyiséget, 2,22 millió tonnát 1965-ben érték el, ebben az időben 12 ezer dolgozója volt a vállalatnak.
A Reimann Bányászattörténeti Miniverzum kiállítótereiben, amely a Dorogi-altáró mellett található, a fenti információkat a fiatalabb korosztály számára is érdekes és izgalmas módon tálalják. Az emeleti térben archív filmfelvételeket vetítenek a falakra, többméteres, részletgazdag terepasztalon fedezhetjük fel az egykori bányákat, ipari létesítményeket, középületeket, utakat és vasútvonalakat. Megtekinthetők egy bányamérnök irodájának kellékei, valamint sok egyéb, a bányászok életéhez kötődő használati tárgy és relikvia. A kiállítás leglátványosabb részei a földszinten találhatók. Vr-szemüvegek segítségével visszarepülhetünk az időben, és leszállhatunk a mélybe, megismerhetjük a modern kori bányaművelés, a kitermelt szén szállításának mikéntjét. És ezzel még nem értek véget a látványosságok: a fő attrakciót azok a makettek jelentik, amelyek a bányászat különböző korszakainak szemléltetése mellett bemutatják, milyen volt egy sújtólégrobbanás vagy pusztító vízbetörés, hogyan mentekítették ki a szerencsétlenséget szenvedő bajtársakat a bányamentők, milyen robbantási technikákat használtak a fejtéshez.
Ötletes a tárnafolyosó is, ahol magunkra ölthetjük a bányászok ruháit, kézbe vehetjük az eszközöket, korabeli telefonokon visszaemlékezéseket hallgathatunk, és a legnépszerűbb bányászmelódiákat is élvezhetjük. Negyvennyolc év után a kiállított bányászszótár kellett ahhoz, hogy rájöjjek, gyerekkoromban miért hívott az egyik bányász nagyapám sokszor pajtikámnak: a bányászok egymás közti megszólítása ugyanis a pajtás volt. Olyan kifejezéseknek is megvilágosodik a jelentése, mint a bunkeres surrantó, a Fakarusz, a jövesztés, a kaverna vagy a társláda – ez utóbbi a bányászszolidaritás legmeghatóbb példája.
