Ki volt a Vajda János Találkozások című verses regényének démoni nőalakját ihlető Zerkovitz Szidónia? Mint előző cikkünkben bemutattuk: csehországi zsidó család szülötte, aki Budapesten próbált szerencsét, megtanulta a magyar nyelvet, Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszterrel értekezett a lánynevelés kérdéseiről, magyar verseket és irodalomtörténetet írt, Tóth Kálmán költővel pedig szerelmi viszonyt folytatott – hogy aztán egy görög herceggel kössön házasságot, ami rövidesen botrányosan ért véget.
Rózsaszín lányregénybe illő körülmények között került Szidónia Athénba, de ennek a lányregénynek igencsak zordan alakult a befejezése. Már az sem volt egyszerű ügy, hogy elhagyja Görögországot. „Végre sikerűlt is szereznie egy kis pénzt, százhatvan forintot, melylyel utra kelhetett. Ép azok a férfiak, kiket maga a férj figyelmeztetett neje szépségére, rendeltek neki hajót s kértek számára rendőrséget, hogy ez oltalmazza a fiatal asszonyt férje üldözésétől. Ily módon jutott vissza Bécsbe, csalódva, leverve, s most ismét ama szándokot táplálja, hogy tehetségét a szinpad számára ajánlja föl.”
Ekkor már terhes volt: fia, Konsztantinosz októberben jött világra. Szidónia biztonságra, megnyugvásra vágyott. A színházi karrierről lemondott, újsághirdetés útján ismerkedett meg egy Leopold Grünwald nevű bécsi festékkereskedővel, többgyerekes özvegyemberrel, akihez 1877-ben ment hozzá, miután visszatért a zsidó hitre, s akinek még három gyereket szült, Lothart, Franz Olivert és Heidit. Házasságuk a hírek szerint nem volt túl boldog.
Szidónia nem szürkült bele a polgári életbe: folyton mocorogtak benne a művészi ambíciók, s immár német nyelvű versekkel jelentkezett. A magyar lapokban hosszú éveken át csak az újra és újra kiadott magyar irodalomtörténetének hirdetéseiben lehetett olvasni nevét (ez talán némi elégtételt jelenthetett az egykori vitriolos kritikákért).
Német nyelvterületen viszont annál nagyobb feltűnést keltett olyan pikáns köteteivel, mint az 1888-as A mormon asszony dalai: ez a verses regény egy többes házasságban élő nő szexuális ébredezését taglalja. Ha a téma nem lett volna elég provokatív, a könyvet egy négyméteres Tóra-tekercs alakjában jelentették meg.
Az 1889-es párizsi világkiállítás alkalmával bejelentették az írónők nemzetközi könyvtárának létrehozását, a projektért felelős egyesületben a Monarchia írónőit Szidónia képviselte.1 890-ben a magyar újságokat is megjárta a hír, hogy a bécsi sajtóhatóság lefoglalta a költő A mai Gretchen című kötetének példányait, mivel „tulságosan naturalisztikus, gondolatai mindig fügefalevél nélkül járnak”. Hamarosan azonban nagyobb csapás sújtotta: hatvanéves férje üzleti zavaraiból fakadó búskomorságában mérget ivott, és meghalt.
A 19. század utolsó évtizedében szórványos híradások említik évről évre a nevét: a bécsi magyar egylet „jól sikerült” estélyén vett részt, karlsbadi tudósítások említik mint a fürdőben forgolódó előkelő társaság egyik tagját. Nyelviskolát vezetett, s a női egyenjogúságért folytatott küzdelme részeként mindinkább az öltözködés reformja került figyelme középpontjába. Német–francia divatlapot szerkesztett, röpiratokat írt az ügyben, Európa-szerte hirdette az új női divat elveit.
Maga járt elöl a példával: „Nyilvános helyeken s ünnepségeken gyakran jelent meg különös reformruhájában.” „Magas termete, karakterisztikus arca a fekete szélű szemüveggel, excentrikus öltözködési módja, – középkorias kosztümöket és óriási Rembrandt-kalapokat viselt, lobogó tollakkal – nemcsak a korzón, hanem társaságokban is képzelhető feltünést keltett.” Egy „ideális” divattermet is alapított, „a melynek utján azt akarta megvalósitani, hogy minden hölgy egyéni hajlamainak megfelelően öltözködjék. Ő maga a ó-görög ruhákban járt el a bálokba, de azért az ideális divat nem nagyon hóditott.”
Szidónia mindenestül korának hősnője volt. Egy bizonytalan, régi és új értékek között ingadozó világ hősnője. Élettörténete a társadalmi mobilitás és a női emancipáció korábban elképzelhetetlen lehetőségeit példázza, mindamellett belengi a századvégi, szecessziós dekadencia is, amelynek megrázó jelképe volt Rudolf trónörökös és szeretője, Maria von Vetsera 1889-ben a mayerlingi kastélyban elkövetett öngyilkossága.
Ami azt illeti, nekik is voltak epigonjaik, elkeseredett, vérző szívű fiúk és lányok, reménytelen szerelmesek. „Mindennapos az eset. A fiatalok, akik a siron tulra is hüséget fogadtak, nem lehetnek egymáséi, mert a szülék, vagy más körülmények meghiusitják boldogságukat, tehát inkább a halált választják” – fejtegette a Budapesti Napló egy hasonló történet kapcsán, amelynek főszereplője Szidónia fia, a hercegi sarj Konsztantinosz volt.
1899-ben egy tavaszi napon szeretőjével, Rózával szobát bérelt egy fogadóban a Bécs melletti Kahlenbergen. Sétálni mentek, majd este tízkor visszatértek a panzióba. Déltájban a cselédek bekopogtak a pár szobájába. Miután senki nem reagált, betörték az ajtót. Róza teste akkorra már kihűlt, Konsztantinosz vértócsában feküdt a padlón. Az orvosok kevés esélyt adtak arra, hogy túléli az öngyilkossági kísérletet. Egyes híradások szerint mindketten magukra lőttek, más újságok azt írták, Konsztantinosz szíven lőtte a lányt, majd halántékához emelte a fegyvert.
Hogy miért akarták eldobni életüket? „A szabadelvűségnek félszeg, enerváló világnézete ismét két áldozatot követelt” – adott a történteknek ideológiai értelmezést az Alkotmány. A Magyarország nem kevésbé visszatetsző módon arra vezette vissza a tragédiát, hogy a fiú anyjára ütött: „Regényes hajlamait örökölhette az ifjú Konstantin herczeg is, aki most a halállal vívódik.”
A híradásokból a következő tények olvashatók ki. Konsztantinosz Rózával való megismerkedésekor görög tartalékos altiszt volt. Miután Bécsből ismét Athénba hívták katonai szolgálatra, szerelmével inkább a végzetes tettre szánták el magukat, mint hogy elszakadjanak egymástól. Kapcsolatukat a görög követ amúgy is rossz szemmel nézte. A szerencsétlenül járt lány apja, egy gazdag bécsi gyáros egyébként azt nyilatkozta, hogy ő a maga részéről, „ha a fiatal herceg annak rendje és módja szerint megkérte volna a leányát, nem ellenezte volna a házasságot”.
Konsztantinosz végül felépült, bíróság elé került, az eljárást azonban elmeállapota miatt megszüntették. A döblingi elmegyógyintézetben kezelték, az itteni élményei alapján Karnevál a tébolydában címmel cikket írt, amelyet 1900-ban Szidónia tett közzé a Budapesti Naplóban. Később vasúti mérnökként dolgozott, 1937-ben Bécsben halt meg.
Édesanyja élete utolsó éveiben is rendíthetetlenül dolgozott tovább. 1905-ben előállt az állami „hozománypénztár” ötletével, amely a szerény társadalmi hátterű lányok férjhez menetelét segítette volna. Szidónia azt szorgalmazta, a pénztár javára adóztassák meg az agglegényeket, az özvegyeket, a gyermektelen szülőket és a nagyobb hozományú házasokat. A városok, hivatalok, ipari és kereskedelmi vállalatok emellett külön hozománypénztárakat hoztak volna létre a női lakosok és alkalmazottak megsegélyezésére.
A magyar sajtóban kevéssé fogadták az ötletet. A Pesti Napló szerzője „érzelgős államszocialisztikus eszköznek” minősítette a hozománypénztárt, amely „lázba fogja ejteni a méltányosakat, izgatni fogja a jószívűeket és társadalmi elmélkedésre fogja nógatni szalonszociológusainkat. (…) Valamelyes kiegyenlítésféle van a hóbortos tervezetben, márpedig a kiegyenlítés kedves eszméje azoknak, akik társadalmi bajainkon elmélkedni szeretnek. Adjatok, adjatok, kiknek Isten adott! Ez a humanizmusnak és a polgári szocializmusnak is jelszava. Adjatok pénzt és jogot, szabadságot és munkát azoknak, akink nem jutott belőlük. A nőemancipáció és a feminizmus is ezt a jelszót hangoztatja. És meghatja vele mindazokat, akiknek az esze a méltányosságra reagál. Csak azért foglalkozom a hozománypénztár eszméjével, hogy vele a mi méltányosság-bajnokaink előtt azt demonstráljam, hogy lám, hová lyukad ki az olyan speciális gondolkozás, amely csak tünetek gyógyításában mesterkedik, de a bajok okát, fészkét kikutatni nem akarja”.
A Hét csipkelődő Innen-onnan rovatában ezt írták: „Az idea kétségtelenül nagyon humánus, mert akármennyire erősítgeti is a Gyurkovits-lányokról szóló nóta, hogy a jó házassághoz nem kell hozomány, a nőtlen ember nem igen hisz a nótának, annál kevésbbé, mert a házasságról előre nem lehet tudni, hogy csakugyan jó lesz-e, azt pedig, hogy a nem jó házasságban is fölösleges lenne a hozomány, még a nóta se meri mondani. (…) az a követelése [viszont], hogy ezt a pénzt az agglegyények adják, nem valami logikus. Ha a házasság jó dolog, semmi értelme, hogy ennek a jónak az árát azok fizessék, akiknek nem jut belőle. Ha meg nem jó dolog, megint semmi értelme, hogy bármiféle büntetéssel is sújtsák azokat, akik nem követik el.”
Grünwald-Zerkovitz Szidónia 1907-ben, ötvenöt évesen halt meg. Egyetlen lánya, az 1884-ben született Heidi élete nagyobb részében Londonban élt. Középső fia, az 1880-as születésű Lothar egy ideig Budapesten dolgozott, ahol elvette az újpesti zsidó családból származó Pollák Melániát. Később Bécsbe költözött, az anschluss után nejével Franciaországba emigrált. Egyes források szerint még azelőtt sikerült a tengerentúlra távoznia, hogy a németek megszállták volna Franciaországot, Brazíliában halt meg 1948-ban, neje viszont valamilyen okból nem tartott vele, s deportálás várt rá. Ahogyan Szidónia legkisebb fiára, az 1883-ban született, riporterként dolgozó Franz Oliverre és családjára is: Olaszországban éltek, 1944 áprilisában indították őket útnak északkelet felé.
Zerkovitz Szidónia eklektikus, romantikus és polgári regények motívumait elegyítő s így kissé mindig utánérzésszerű századfordulós történetének epilógusa olyan helyszínen játszódik, amely semmilyen irodalmi hagyományba nem illeszthető bele: Auschwitz gázkamráiban. Akik ezeket működtették, nem voltak epigonjai senkinek sem.
Nyitókép: Az emancipált nőről készült dán karikatúra az 1890-es évekből. Wikimedia Commons
