Szép szimbólum, hogy a mennyországot mint egy lakomát látjuk

„Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek.” (Jn 6,53) Akárhányszor hallom Jézusnak ezt a mondatát, mindig megdöbbent.
János evangéliumának hatodik fejezetében hangzik el ez, amikor Jézus a kenyérről tanít. A kenyér alapvető étel az életünk fenntartásához. Jézus amikor azt mondja, hogy „én vagyok az élet kenyere”, akkor az Eucharisztiára, más néven az Oltáriszentségre utal. Hisszük és valljuk, hogy Jézus a kenyér és a bor színében testében és vérében valóságosan jelen van, és a szentáldozás pillanatában titokzatos módon egyesülünk Krisztussal. Nagyon izgalmas: amikor eszünk, az étel az, ami asszimilálódik a testünkhöz, az Oltáriszentségnél fordítva van, mi kapcsolódunk bele Jézus testébe, aki az élettel azonosítja magát. Aki nem eszik és nem iszik, előbb-utóbb meghal fizikai valójában, de spirituális értelemben ugyanúgy igaz ez. Jézus Krisztus maga az élet, az élet forrása; aki a testét magához veszi, életben marad.

Hogyan érkezik meg Jézus teste és vére a hívőkhöz? Mi történik a katolikus hit szerint a szentmisén az oltárra helyezett borral és kenyérrel?

Ez misztérium, amit emberileg nem lehet maradéktalanul felfogni. Titok, amit csodálattal szemlélünk és közelítünk.

A halála előtti estén Jézus együtt volt az apostolokkal a húsvéti vacsorán. Mint minden zsidó, megünnepelték, hogy Isten kiszabadította a népet Egyiptomból, és ezen a vacsorán tette azt a rendkívüli gesztust, amiről az evangéliumok beszámolnak. (Mt 26, 26–29, Mk 14,22–25, Lk 22,19–20) Kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte, a tanítványainak adta, és így szólt: „ez az én testem, mely értetek adatik”. A borral telt kelyhet szintén megáldva azt mondta, „ez az én vérem, mely sokakért kiontatik”. A kenyeret átváltoztatta a testévé, a bort a vérévé. Ez volt az első szentmise. Úgy fogalmazza meg később a teológia nyelve, hogy átlényegülés történik. Megmarad a kenyér és a bor színében, látszatában, a kenyér és a bor illatát, ízét érezzük, de átlényegül, Jézus teste és vére lesz.

Jézus Krisztus azt is hozzáfűzte, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, ezért az apostolok ugyanúgy megtörték a kenyeret, vagyis ünnepelték a szentmisét. És minden szentmisében, amit az apostolok utódai, a püspökök és az ő munkatársaik, a papok bemutattak nemzedékről nemzedékre, ugyanaz a Jézus jelenik meg. Valójában nem a pap végzi az átváltoztatást, hanem maga Jézus Krisztus. A pap az ő személyében cselekszik, és amikor felmutatja a Szentostyát, nem azt mondja, hogy „ez Jézus teste”, hanem egyes szám első személyben beszél: „ez az én testem”.

Az, hogy Jézus valóban jelen van a kenyérben és a borban, sem tudományosan, sem tapasztalati úton nem igazolható. Vajon a katolikusok valóban elhiszik ezt?
A hitünkben állandóan növekednünk és fejlődnünk kell, hogy egyre jobban átjárja a gondolkodásunkat, szívünket, cselekedeteinket, hogy Jézus valóban velünk van. Nemrég fiatalokkal beszélgettem erről, és szóba került Carlo Acutis, akit hamarosan szentté avatnak. Carlo egy milánói srác volt, aki nagyon szerette az Oltáriszentség Jézusát. Azon töprengett, hogy hogyan tudná a barátainak, kortársainak ezt a titkot még inkább felfedni, megmutatni. Mindössze tizenöt évet élt, és ez lett a küldetése: a világon történt Oltáriszentség-csodákat ezért gyűjtötte össze, ezért készített kiállítást és honlapot róluk.

Eszembe jut az utolsó találkozásom Szent II. János Pál pápával. 2004-ben volt, Rómában tanultam. A Szent Péter-bazilikából közvetítették a pápai szentmisét a Mexikóban zajló eucharisztikus kongresszusra. Elég közel voltam hozzá, hogy jól halljam, azt mondta a mise végén az idős pápa: „Az Oltáriszentségben Jézus valóságosan jelen van, vegyétek komolyan!” Ez volt az utolsó mondat, amit személyesen hallottam tőle.

XVI. Benedek pápa pedig egyszer úgy fogalmazott, hogy az egyház nem klub, ahol a tagok az odatartozás jeléül vasárnaponként magukhoz veszik az Eucharisztiát.
Az Úr azt mondta, „veletek vagyok mindennap a világ végéig”. (Mt 28,20) Itt van tehát velünk. Ha ezt igazán megértjük, egyre inkább megrendülünk. Amikor misézem, iparkodom minden egyes alkalommal felszítani magamban ezt a megrendültséget, az áhítatot, hogy ott Isten van jelen; és hogy megérinthetem, az csodálatos élmény, ajándék és titok.

Jézus nemcsak a jelenlétéről beszélt, de azt is mondta, hogy aki eszik a testéből, annak örök élete lesz. Ez is elég radikális ígéret, nem?
Többször elgondolkodom rajta, hogy mi lenne, ha feltalálnák egy újabb, eddig gyógyíthatatlan betegség gyógyszerét. Biztos vagyok benne, hogy a gyógyszertárak előtt végeláthatatlan sorok állnának érte. Nagyszerű dolog lenne, kívánom, hogy megtörténjék minél többször. De ha belegondolunk abba, hogy az Oltáriszentség az egész embert gyógyítja, sőt örök életet ad, akkor a templomok előtt is hosszú soroknak kellene lennie. Azért ma is láthatunk ilyet, és ez a tapasztalat a mi hitünket is meg tudja újítani. Például néhány napja a világifjúsági találkozón több százezer fiatal imádkozott együtt a pápával. Vannak tehát arra utaló jelek, hogy napjainkban is sokan keresik Jézus Krisztust, hisznek az ígéreteiben.

Milyen lesz vajon a megígért örök élet?
A mennyországról sokszor képekkel beszélünk, és szép szimbólum, hogy a mennyországot mint egy lakomát látjuk. A közös étkezés nem csupán a testi lét fenntartását szolgálja, hanem a találkozásnak, a szeretetnek, a befogadásnak is a helye. A mennyei lakoma jelképesen arra utal, hogy ott már nincs halál, gyász és bánat, hanem boldog egységben vagyunk Istennel, a szentekkel, elhunyt szeretteinkkel.

Térjünk még vissza az átváltoztatás „technikai” részleteihez: az ostya és a bor honnan származik? Az ostya egyáltalán nem hasonlít arra a kenyérre, amit a mindennapokban fogyasztunk.
Jézus az utolsó vacsorán kovásztalan kenyeret tört meg a zsidó szokásoknak megfelelően. Ezért az egyház ragaszkodik ahhoz, hogy az Oltáriszentség „alapanyaga” búzaliszt és víz keveréke, nincsen semmi más benne, a bornál pedig az az egyetlen kikötés, hogy kizárólag szőlőből készüljön, hozzáadott anyagot ne tartalmazzon. Mindkettőből egy kis mennyiség is elég.

A gulág kényszermunkatáborába küldött Olofsson Placid atya néhány szőlőszemhez jutva a belőlük kipréselt pár csepp lével misézni tudott. Ugyanúgy és ugyanazt a szentmisét tudta bemutatni, amit a világ legnagyobb templomaiban bemutatnak.

Ki veheti magához az Eucharisztiát?
„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terhek alatt görnyedtek, és én felüdítelek titeket” – mondja Jézus. (Mt 11,28) A meghívás tehát mindenkinek szól. Az Eucharisztia szentség, ahhoz, hogy valaki részesülhessen benne, megkereszteltnek kell lennie. A másik feltétel, hogy higgye, a szentáldozásban Jézus Krisztus testével találkozik, és vágyjon a vele való találkozásra. Ez a kettő szükséges ahhoz, hogy valaki szentáldozáshoz járuljon. A gyakorlatban úgy történik, hogy az elsőáldozásra felkészülünk, általában gyermekkorban. A felkészülés egyrészt a hitben, ismeretben való elmélyülést jelenti, másrészt a betagozódást az egyház életébe a szentmisére járás, a közösségbe kapcsolódás által.

Nem akarom megnyitni a keresztény egységmozgalom és az Eucharisztia kapcsolatának olykor vitákat sem nélkülöző témakörét…
Fontos, hogy beszéljünk az ökumenizmusról! Ez a megkereszteltek törekvése azért, hogy újra egységesek legyünk. Közösen imádkozunk ezért, de az Eucharisztiát nem veszik magukhoz a nem katolikusok, mert ahhoz, hogy valaki ezt megtehesse, hinnie és vallania kell a katolikus egyház tanítását róla. A teljes egység akkor jön majd létre, amikor a hitigazságokat és a szentségeket minden keresztény elfogadja egységben a pápával. A szentáldozás nem lehet eszköz ahhoz, hogy egyek legyünk, hanem célja a keresztények egységtörekvésének. Az a cél, hogy újra együtt ünnepeljünk az Úr asztala körül.

Az Oltáriszentséggel kapcsolatos szokatlan jelenségek mintha éppen azokat segítenék, akik kételkednek a valóságos isteni jelenlétben. Említette az előbb a világ eucharisztikus csodáit összegyűjtő Carlo Acutist. Magyarországon a bátai kegyhely az, ahol ez a különös esemény lejátszódott. Tudjuk, hogy mi történt itt?
Bátán Szent László király alapított bencés kolostort a 11. század végén, amely a 16. század elejéig állt fenn. A csoda az 1300-as évek közepén történt: egy szerzetes misézett, és közben a Szentostya, tehát Krisztus teste elkezdett vérezni. És attól kezdve folyamatosan vérzett. Innen a Szent Vér-kegyhely neve: a vérző Szentostyát nagy tisztelettel elhelyezték és őrizték, a hívek pedig meglátogathatták.

Gondolom, egy ilyen csodának hamar híre ment.
Országosan ismert zarándokhely lett rövid idő alatt, és csaknem két évszázadon át az maradt. Többször járt Bátán Zsigmond király és Mária királynő, és a Hunyadiak is gyakori vendégei voltak a monostornak. A kegyhely felvirágzott, olyannyira, hogy a látogatók nagy száma miatt át kellett építeni a bencés kolostortemplomot. A mohácsi csatára menet itt állt meg II. Lajos király, országgyűlést tartott, elvégezte a szentgyónását, szentmisén vett részt, szentáldozáshoz járult az ütközetre készülve. A vesztes csata után nem sokkal, az 1530-as években a törökök egyszer erre portyáztak, éppen egy úrnapi szentmise idején, amikor több ezer zarándok volt jelen. Mindenkit megöltek, és megsemmisítették a templomot. Stratégiai szerepe nem volt Bátának, de a magyar kereszténység szimbóluma volt, emiatt pusztították el. A Szent Vér-ereklyének is nyoma veszett. A lemészárolt vértanúkat itt helyben eltemették, és utána évszázadokra elfelejtették ezt a kegyhelyet.

Miként és mikor éledt újjá?
Amikor Budapest az 1938-as Eucharisztikus világkongresszusra készült, megfogalmazódott az a vágy, hogy élesszék fel Bátán az Oltáriszentség tiszteletét, a kegyhely emlékét. A plébános, Fájth Jenő atya nagy támogatója volt ennek, kutatta a búcsújáró hely történetét, és meg tudta szólítani a híveket, ő érte el, hogy országos gyűjtés kezdődjön azért, hogy ismét templom álljon a hegyen. 1938-ban tették le az alapkövet, és egy évre rá, a világháború kitörésének évében be is fejezték a kivitelezési munkákat. A római bazilikák stílusában emelték a templomot, egyszerű, esztétikus épület, a falak fehér színe az Eucharisztiára utal. Négyszáz év után újra állt a bazilika, szép szimbólumaként a Szent Vér-ereklyének.

Az eredeti szentostya elveszett, hogyan lehetséges, hogy ma mégis őriznek itt néhány csepp vért Krisztustól?

Ez a garamszentbenedeki Szent Vér-ereklyéből származik. Ott egy darabkát őriznek abból a szövetből, amely a halott Jézus véres arcát fedte. A hagyomány ezt Veronika kendőjével azonosítja.

Az ereklye Rómába került, és II. Pál pápa a 15. század végén Mátyás királynak ajándékozott egy darabot belőle, ő pedig Garamszentbenedekre küldte megőrzésre. Udvardy György pécsi megyés püspök kérésére 2017-ben érkezett Bátára egy kis rész ebből az ereklyéből, amit az oltár felett egy díszes tartóban helyeztek el.

A díszes tartóról az jut eszembe, hogy az ön YouTube-profilképe egy szép szentségtartó. Ezt szimbolikusnak találom, hiszen az Eucharisztiával való kapcsolat a papi lét talán legfontosabb jellemzője.
A pap, amikor felszentelik, szoros közelségbe kerül Jézussal. Az ő személyében cselekedhet, amikor gyóntat, és Isten bűnbocsánatát közvetíti. A szentmisében ugyanígy Jézus az, akinek a nevében az átváltoztatás szavait kimondja. Ez a mély kapcsolódás a pap identitására is hat, a létében átformálódik, egyre inkább jézusivá válik. A pap küldetése, hogy hirdesse az örömhírt, hogy megszentelje az embereket, vagyis Jézushoz kapcsolja őket a találkozások, az imádság, a gyóntatás, a szentmiseünneplés által. Akkor tudja ezt megtenni, ha szoros kapcsolatban van Krisztussal. Magam Isten akarataként élem meg a papi hivatást, Jézus barátjaként élek. Amikor az ember felismeri Isten akaratát, és tudja, hol a helye a világban, az szabaddá teszi. Azt mondhatom, hogy boldog pap vagyok, örömmel szolgálok ott, ahol a püspök atya kéri. Most éppen Bátaszéken, Bátán és a környező településeken.

Fel tudja idézni az első miséjét, az első átváltoztatást, ami a kezei közt történt?
Egy kicsit régebbről kell indítanom. Kilencévesen lettem elsőáldozó egy kis baranyai faluban, Nagynyárádon az ikertestvéremmel együtt. Szép ünnep volt, az egész családom megjelent rajta. A plébános – Lelkes József atyának hívták – azt kérte, hogy az imakönyvünkben kövessük a szentmisét, és mondjuk a válaszokat. Amikor az átváltoztatáshoz értünk, vele együtt elkezdtem mondani, hogy „vegyétek és egyétek, ez az én testem”. Amikor meghallotta a plébános atya, hogy én is mondom, egy pillanatra megállt, és rám nézett. Megszeppentem, rájöttem, hogy ez csak az ő szövegrésze, és gyorsan elhallgattam.

Aztán eltelt tizenhat év, és ugyanabban a templomban, ugyanúgy a szeretteim jelenlétében, ugyanazzal a plébánossal az átváltoztatás szavait már mint pap mondhattam az első szentmisémen. A Jóisten megsúgta az első szentáldozásom során, hogy majd egyszer, vagy inkább sokszor el fogom mondani ezeket a szavakat, mert pap leszek. Kedves számomra ez az emlék.

Meg akartam kérdezni, hogy volt-e az ön életében „eucharisztikus csoda”, de ezzel a történettel már válaszolt is rá.
De több is volt, szívesen elmondok még egyet. 2006-ban azt az ajándékot kaptam a Jóistentől, hogy a lateráni bazilika előtti úrnapi szabadtéri szentmisén XVI. Benedek pápa mellett diakónusként szolgálhattam. A szentmise végén, a Santa Maria Maggiore-bazilikához induló körmenet előtt az volt a feladatom, hogy a Szentostyát belehelyezzem az oltáriszentség-mutatóba, majd pedig egy virágokkal feldíszített nyitott teherautóra kellett fölvinnem. Nagyon izgultam, mert ott állt közel a szentatya, sok-sok ezer ember, a televízión pedig még többen nézték. Remegett a kezem, de hála Istennek, sikerült szépen elhelyeznem a kijelölt helyre az Oltáriszentséget.

A körmenet végén is én adhattam a pápa kezébe a monstranciát, hogy áldást adjon vele. Amikor visszakaptam tőle, a tekintetünk összetalálkozott. Úgy éltem ezt meg, hogy Benedek pápa rám bízza az Oltáriszentséget, mintha azt mondta volna: „vidd, fiam, hirdesd ott, ahova küld a Jóisten”.

A pillanatot lefényképezték, és ezt a fotót azóta is őrzöm az íróasztalomon.

Miért ilyen nagyszabású ünnep az úrnapja, ahogy ez a történet is mutatja?
Olaszországban, Orvieto közelében 1263-ban hasonló csoda játszódott le, mint Bátán: a miséző pap kezében a Szentostya vérezni kezdett. Azóta őrzik Orvietóban azt a kendőt, amire rácsöpögött Jézus szent vére. Ennek a csodának a hatására II. Orbán pápa elrendelte, hogy az Eucharisztiának legyen külön ünnepe, kapjon még nagyobb hangsúlyt, hogy benne Krisztus van jelen. Ezen az ünnepen az Oltáriszentséggel kimegyünk a templomból, körmenetben visszük, és áldást adunk vele. Az úrnapja célja, hogy az isteni jelenlétbe vetett hitet elmélyítsük, és mindinkább nyilvánvaló legyen, hogy az Isten szeretete mutatkozik meg benne. Azért kaptuk az Eucharisztiát, mert Jézus az útitársunk akar maradni. Együtt akar haladni velünk. Az Oltáriszentség Isten szeretetének és közelségének a nagy jele.