1.
„Magamról szólva, én született hortobágyi vagyok. Ide születtem, mondhatom, szó szerint. Akkoriban nem volt divat, hogy kórházban szüljön a mama. Egy bábaasszony segített világra a tanyán.
Itt is éltem le az életemet. Soha egy napot sem laktam városban, de még faluban sem.
Felmenőim nyolc generációra visszamenőleg biztosan hortobágyi pásztorok, csak nem gulyások, hanem juhászok voltak. A birka közelsége a mai napig sokat jelent nekem. Ha beleszippanthatok a birka jellegzetes szagába, az máig az otthon érzését kelti bennem. Tizennégy éves koromtól negyvenig magam is juhász voltam.
Bár el kell mondanom, a szüleim terve nem ez volt. Ők szerették volna, hogy szakmát tanuljak. El is mentem Debrecenbe karosszérialakatosnak. De elég volt pár óra hossza, hogy rádöbbenjek, mindenről van szó, kivéve a jószágról, arról semennyi. Összecsomagoltam hát, és úgy eljöttem fél nap után, hogy feléjük sem mentem soha többet. Nagynénéméknél bujkáltam egy hétig, mert nem mertem a szüleim szeme elé kerülni, aztán hazamentem, és apám mellé szegődtem juhásznak, húsz éve pedig már gulyás vagyok, a családból elsőként. Elég volt a maszekból, állami céghez akartam menni, az kiszámíthatóbb, ezért váltottam. Bár kezdetben azt hittem, a birka után sosem fogom megszokni a marhát, nem így lett. Ez a második munkahelyem.
Feleségemé is pásztorcsalád. Juhászfamília, csak Borsodból való. A szülei a Hortobágyon vállaltak munkát, de pár év után haza is mentek, nem tudták megszokni a pusztát, hiányzott nekik a hegy. Meg hát a levegő sűrűsége is más itt. Nekünk két gyerekünk született, ők szintúgy a jószág mellett maradtak. A fiunk az első csikós a családban, a Mátai Ménesnél számadó, a lányunk is ott telepvezető.”
2.
„Idén egy hónappal előrébb jött a tavasz sajnos. Vágyott is a jószág kifelé úgymond. Nem szeretett már bent lenni. Megérezte a zöld illatát, bőgött, bömbölt, de szokás szerint csak április végével, Szent György napján hajtottuk ki. Onnantól viszont kint van egészen novemberig.
Tizenöt gulyát látunk el, van köztük bika-, anya-, tinó-, üsző- és bivalygulya is. Egy gulyát két ember váltásban pásztorít. A tizenöt gulyát három számadó felügyeli, köztük vagyok én is. A számadó olyan, mint egy műszakvezető. Rendet tart, felügyel, adminisztrál, emellett pásztorkodik. A sima gulyás feladta annyi, hogy az adott gulyának gondját viselje. Na már most, ez úgy néz ki, hogy tavasztól őszig kint van a legelőn. Ott áll egy gulyáskunyhó, az az előtti terület az állás, ahol délben és éjszaka pihen a jószág. Nincs villanypásztor, nincs karám.
A Hortobágy szinte az egyetlen, ahol tényleg hagyományosan, szabad álláson pihen a gulya.
A jó pásztor öt körül felkel, fél hétkor kihajtja a jószágot, délig legeltet, majd míg az álláson delel, kérődzik az állat, lepihen, hogy aztán délutántól, míg be nem sötétedik, újra kihajtson. Nyáron huszonnégyből tizennyolc órát a jószággal foglalkozik. Két napot így él, majd jön a váltás. Az én váltócimborám sokáig a feleségem volt, de ő már a tanyán vigyáz az állatokra. Egyébként jobb szeretem, ha egy gulyát egy pásztor vigyáz, mert minden ember máshogy terel, mást enged, és rögtön kevésbé figyel a gulya.”
3.
„Mikor még az én apám juhászkodott, nem volt olyan, hogy szabadnap.
Ha valaki elállt pásztornak tavasszal, az őszig kint volt az álláson a jószággal. Volt, hogy fél évig nem láttam apámat. Kiment áprilisban, és novemberben jött haza.
Legfeljebb anyám vitt neki csomagot, ahogy kopott az étel. Kint egy egyszerű pásztorkunyhó volt csak, ahová be lehetett húzódni a nap vagy az időjárás viszontagságai elől. Olyan ételeket lehetett csak tartani, amik bírták ezt: hagyma, szalonna, burgonya, száraz lebbencstészta, só, paprika. Az én fiatalkoromban is így volt még. Ha időnk engedte, főztünk magunknak lebbencslevest vagy a sűrűbb változatát, az öreglebbencset, slambucot a szabad tűzön. Apám legeltetés közben a pusztán gyűjtött kis gallyakat, egy kötegbe rakta, madzaggal megfűzte, majd a bot végére akasztotta. Ha négy öt ilyen csomagocska összegyűlt, akkor lehetett főzni. Máskor meg maradt a kenyér és a szalonna. Igen örültünk, ha esetleg akadt hozzá egy fej vöröshagyma. Nem futkorászhattunk be a puszta kellős közepéről egy kis zöldségért a tanyára, mégis jó élet volt. Örülök, hogy kivehettem ebből a részem. Nem biztos, hogy rosszabb volt, mint ha azon a paradicsomnak mondott valamin nőttem volna fel, amit ma februárban a boltokban kapni, és olyan az íze, mintha a gyepet rágnám.
Most már persze a pásztorok élete is más. Váltásban dolgoznak, napelemes pásztorszállásuk van, az ételt, amit otthonról hoznak, hűtőbe teszik, aztán mikróban melegítik meg. Vizet sem kézzel húznak már, hanem szivattyúval. De jól van ez így.”
4.
„Általában két kutyával legeltetünk, egy felnőttel és egy tanulóval. Egy gulyásnak pedig öt kutyája van, mert váltani, pihentetni kell őket. Sokkal nehezebb dolguk van, mint egy juhász mellett, itt előfordul sajnos, hogy egy tehén megrúgja vagy a szarvával megüti őket. Meg hát a kutyának még éjszaka is figyelnie kell, mert az álláson szabadon van a gulya. Ha jó az idő, nincs baj, de ha éjszaka égiháború van, nem szeret egy helyben maradni a jószág, akkor neki kell ott tartania a marhát az álláson.
Én nagy kutyás hírében állok, ötven éve van sinkám, szerintem a legjobb hortobágyi fajta, nagyon szeretem, de keveset kutyázom. Ha ritkán rá küldöm a gulyára, olyankor sem ordibálok sokat, hogy a fél puszta hallja, hogy épp kutyázom, hanem ha megindul a jószág, azt kiáltom, »hé te, hova mész!«, vagy »gyere le!«, füttyentek, és már fordul is vissza, csapódik rögtön a marha. De nem azért, mert tőlem tart, hanem mert megszokta, hogy ha fütyülök, akkor megy rá a kutya.
Egy jó kutya többet ér három embernél. Tekintélye van a gulya előtt, sőt, a gulyás tekintélyét is a kutya adja.
Mondjuk is, hogy a fizetésünk egy bizonyos százalékát ők keresik.”
5.
„Őszinte leszek, szeretem a magányt. Itt éltem le az életemet kint, nem szégyellem, nem szerettem soha, ha a kutyámon kívül van itt körülöttem valaki. Nem tudok úgy koncentrálni. Sokan azt hiszik, a pásztor csak támaszkodik a botján, elvan, aztán megy befelé, de a legeltetés legfontosabb része a figyelem. Ha nem figyelek, becsap a jószág, nem oda megy, ahova én akarom, nem úgy lakik jól, ahogy kellene, az meg nem jó. A szürke marháról azt kell tudni, hogy akkor legel a legszebben, amikor a nap majdnem lecsöppen az égről. Szereti a harmincöt-negyven fokot, akkor nem sok gond van vele. Mikor szeles, csapadékos idő van, akkor viszont nem viseli jól magát. Elkezd bohóckodni, verekedik, alávág a másiknak, a »lábát legelteti«, jön, megy, jöszmékel, de a hasát nem tölti meg. Ezért van, hogy a jószág előtt szoktam járni, nem utána. Ha a gulya megcsendül, elindul befelé, én meg kullogok mögötte, nem tudok mit tenni. Na de ha előtte járok, én határozom meg, milyen gyorsan és hová megyen, akkor figyelem, hogy szakaszosan legeljen, egye, ne a lábával elhordja a fűféléket, és az első lépéstől az utolsóig legelve menjen, mert az egyszerű járkálás a legelés idejéből vesz el.
Aztán van olyan, hogy valami oknál fogva nem legel a jószág. Akkor a gulyás közelebb sétál, nézi, mi történt. Nem túl gyakran, de megesik, hogy eláll a kérője, mert fellegel valami pókfélét vagy madártollat. Előfordul az is, hogy egy kis drága borjú elalszik a fűben, és elmarad az anyjától, ezt is észre kell venni. Meg hát ritkán, de történnek sérülések is.
Sokan mondják, hogy a legeltetés unalmas. Dehogy unalmas! Ilyenkor lehet a pusztát és a jószágot megismerni. Fülszám alapján hívjuk az állatot, de nem ám az az igazi gulyás, aki tudja, melyik a 3918-as számú jószág, hanem az, aki azt mondja, hogy a 3918-as az egy világos daruszínű, táblás szarvú, szép kondiban lévő, jó étvágyú tehén. Aki tud a külleméről és a viselkedéséről is beszélni. Különben hogy venné észre, ha valamelyikkel baj van, honnan tudná, melyik az, amelyiket figyelni kell, mert szeret elöl járni, húzgálja úgymond a többit?
Persze aki nem tudja csodálni a madarak csicsergését, nem értékeli a friss levegőt, hanem a tömeget szereti, az ne álljon egy percre se pásztornak!
Menjen inkább biztonsági őrnek, ott kedvére nézegetheti az embereket. Én nem megjátszom, tényleg szeretek egyedül lenni, és csendben, figyelmesen végezni a feladatom. Harminc napból igyekszem harminc napot legeltetni ma is. Nem csináltam volna ezt egy életen át, ha nem szeretném. S ha újrakezdeném, megint ez választanám. Én sosem vándoroltam a pénz után. Nálam a gazdagságot az jelenti, hogy boldog családban nőttem fel, nagyon jó szüleim voltak, nyugodjanak békében, boldog családban élek most is, feleségem, gyerekeim, unokáim vannak, ennél több nem kell.”
6.
„Egyre kevesebb a gulyás, mert a technika bizonyos fokig kiszorította a mesterséget. Sokan úgy gondolják, hogy nem kell az olyan pásztor, mint én vagyok. Nem kell, hogy ember álljon a jószág mellett. Elég egy villanypásztor a gulya köré meg egy napelemes önitató rendszer, és kész. Értem én, hogy a villanypásztornak nem kell szabadság, nem kell utána tébét fizetni, de a gép nem figyel egyedileg a jószágra. Nem ismeri, nem látja, hogy s mint legel, nem veszi észre, ha megköpi a légy, és nyüves lesz. El lett ez rontva…
A másik oldalról meg nem könnyű kenyér ez. Kevesen vállalkoznak rá. Ha van egy kihajtási vagy behajtási ünnepség, ahol szépen kiöltözve mutogatjuk magunkat, ünneplünk, akkor az van, hogy pár fiatalnak megtetszik, és mondják, hogy »Péter bátyám, jönnék gulyásnak«. Csakhogy az élet nem a buliban zajlik, hanem itt kint, a pusztán. Méghozzá reggeltől estig, hidegben, melegben. Na most, volt, hogy egy kezdő gyerek egy délelőtti terelés alatt négyszer hívott fel, hogy »Péter bátyám, szomjas vagyok«, »Péter bátyám, megmelegedett a kulacsban a víz«, »Péter bátyám, bemennék letenni a pulóverem«, »Péter bátyám, elfáradtam«. De nem úgy van az. Ezt bírni kell. Csakhogy ezt a magányt, szorgalmat, fáradtságot nem ismerést kevesen tűrik el.
Persze senki nem az anyja hasában tanulja a gulyásmesterséget, mégsem hátrány, ha pásztorvér csordogál a fiatal ereiben.
Pásztorembernek születni kell.
Én mikor tizennégy évesen kikerültem pásztorkodni a Hortobágy legszebb részére, a Pentezugba, apámhoz hasonlóan fél évig ha egyszer hazamentem. Így éltem húszéves koromig, amíg be nem vonultam katonának. Miután leszereltem, persze jártam diszkóba, de akkor is tudtam, mi a dolgom. Apám sosem keltett fel, ha az éjszakát átmulattam, hanem ment, végezte a dolgát, de szégyelltem volna magam nagyon, ha hagyom, hogy az én apám hatvanévesen kint van a jószágnál, amíg én húszévesen az ágyat nyomom. Ezt nem tudtam volna elviselni, hát mentem.
Ma már nehéz ezt elképzelni, de ezt a pásztoréletet szívtam magamba, mióta élek. Mondok még egy példát. Bár nagy meleg tud lenni a pusztán, soha nem kerestem a hűvöset. A kutya sem húzódik soha árnyékba, legfeljebb az enyémbe. Együtt jöttünk, együtt tűrjük, együtt megyünk – mind tudjuk ezt. Úgy tartják, hogy a pásztorember addig pásztorember, amíg áll. Ha leül, félember, ha lefekszik, már nem ember. Én életemben nem sokat ültem. És azt gondolom, ember, pásztorember maradtam.”
Fotógalériánk:
