Több okból is Jimi Hendrix Purple Haze című dalát választanám: mindig is rhythm and blues alapú énekes-gitárosként és dalszerzőként definiáltam magam, ennek az irányzatnak, illetve a legendás zenész pályafutásának pedig egyértelműen ez a szám az egyik kicsúcsosodás. Egyrészt kihallatszódik belőle az afro-amerikai zene és a blues műfajának gyökerei, másrészt a pszichedelikus jazz-rockot is súrolva, a stílusokat keverve egy teljes szokatlan és egyedülálló hangzást alakított ki, amely az utána lévő zenészgenerációk mindegyikére így vagy úgy, de hatást gyakorolt.
Ötéves koromban kezdtem el zenélni tanulni, először hegedűn játszottam klasszikus zenét, majd középiskolában elkezdtem gitározni, az ízlésem pedig a Beatlestől indulva jutott el a pszichedelikus rockig, majd a rhythm and bluesig. Utóbbi a kilencvenes években vált nagy szerelmemmé: néhány hétig Angliában tanultam, és a kisvárosok tele voltak pont olyan apró lemezboltokkal, mint amilyet a Pop, csajok, satöbbiben is láthatunk: minden albumba bele lehetett hallgatni, számos korongot be is szereztem ott, itthon akkoriban még igencsak szűkös volt a kínálat.
Középiskolás koromban hatalmas divatja volt Magyarországon a hetvenes évek zenéinek, az akkori együttesemmel is nagyon magával ragadott minket ez a hangzás, kiváltképp, amikor megismertem Jimi Hendrixet: ő az a típusú előadó, aki valakit vagy teljesen hidegen hagy, vagy örökre függővé válik tőle.
Nálam utóbbi alakult ki, szükségszerű volt, hogy megállás nélkül hallgassam a számait, minden egyes dalába egészen mást veszel észre, amikor időről időre előveszed. Érdekes egyébként, hogy mint számtalan más szám esetében, amikor a Purple Haze-t először hallottam, úgy éreztem, én ismerem ezt valahonnan – később kiderült a nővéremtől, hogy négyéves koromban sokat vigyázott rám, hatalmas rockzene rajongó volt és olykor rám tette a fülhallgatót, így már gyermekként az egész gitárzenei történelem elraktározódott a tudatalattimban.
Visszatérve a Purple Haze-re: a dal pszichedelikus hangzása valószínűleg Hendrix kábítószerhasználatával áll összefüggésben, amibe végül bele is halt. Nagyon sok író is élt már a századfordulón különböző drogokkal, amelynek segítségével egészen látomásszerű történeteket meséltek el, ugyanígy a zenészek között a hetvenes években egyre többen használtak hasonló szereket, maga a Haze (köd) szó is a marihuána egyik változatát is jelenti.
A dal szövegét nem igazán lehet megfejteni és nem is érdemes az elemzésébe belemenni, egyszerűen csupán furcsa képeket illeszt egymás mellé: lila köd áramlik a véremben, már nem úgy nézel rám, mint korábban, furcsán viselkedem, nem tudom miért, bocs, hogy ha megcsókolom az eget, satöbbi. Nem lehet elemezni, egyébként is annyira eggyéválik a zenével, a funkies beütéssel egy zavart légkört teremtve, hogy nem lehet különválasztani a kettőt, a szöveg egyenrangú szerepet tölt be a gitárjátékával. Utóbbit külön ki kell emelni, hiszen Hendrix a korszakra korábban egyáltalán nem jellemző dallamokat írt, különleges ritmusszekciókat alkotott, szokatlan, egyéni stílust teremtett.
Mindig a szabadságvágyat kerestem a zenélésben és ugyanezt érzem ebben a dalban is. Hendrix minden szerzeményében talál magának egy témát, aztán ahogyan azt kibontja és felépíti, egy egyre fényesebb világba repíti el a hallgatót. Meg merem kockáztatni, hogy a Purple Haze-t soha nem játszotta el ugyanúgy kétszer, sőt, szerintem akár száz alkalommal is felvehette, mire az egyik verziót az aznapi hangulatának függvényében végül kiválasztották és kiadták. Én is hasonlóképpen működöm alkotás közben, amikor egy érzést vagy gondolatot elkezdek zeneileg kifejezni, mindig az adott pillanatra, a körülményekre és a lelkiállapotomra reagálok – mindez nem zenei, hanem sokkal inkább érzelmi improvizáció. Mulandó, gyorsan elillanó érzésekről van szó, amelyek olyanok, mint egy hirtelen beröppenő kismadár, ezért mindig utólag visszahallgatva derül ki számomra igazán, mit is jelentett abban a néhány percben, kik vettek körül, amikor feljátszottam, milyen volt a hangulatom. Ezért érdekes számomra mindig visszahallgatni egy koncert- vagy egy stúdiófelvételt is, ilyenkor tudom megfigyelni igazán, hogy a rögzítés pillanatában hogyan reagáltunk a zenésztársaimmal egymás játékára. Szerintem csak ezzel az önmagunknak megengedett szabadsággal érdemes zenélni, nem szabad mindent előre precízen, vonalzóval megtervezni, mert akkor pont a lényeg vész el.
Nagyon sokszor játszottam élőben a Purple Haze-t és külön szeretem benne azt is, hogy ha teljes egészében lecsupaszítjuk a dalt, akkor egy alapblues-tételt kapunk, amely néhány akkorddal, egyszál gitárral is előadható, de átültethető a technon keresztül lényegében az összes létező műfajra. A saját szerzeményeimet is hasonlóképpen szeretem variálgatni, különböző harmóniákban, ritmusokban kísérletezni, felfedezni a stílusok közötti kapcsolódásokat. Így tud egy dal mindig friss maradni, nem szabad hagyni beleragadni örökre abba a hangulatba, amelyben egyszer megírtam, szükségét érzem, hogy mindig változtassak, alakítgassak rajta az aktuális kedélyállapotomnak, a közönségemnek, a helyzetnek megfelelően. És itt megint csak nem klasszikus értelembe vett improvizációról van szó, sokkal inkább a népzenével tudnám mindezt összehasonlítani: egyetlen népdalt sem hallottam még kétszer ugyanúgy eljátszva, attól függően, hogy táncházban, egy színházi produkció keretében vagy éppen a saját örömükre adják elő, változik kicsit a tempó, a hangulat, a ritmus.
Kiemelt kép: Pély Barna (MTI Fotó: Kovács Tamás)
