A kezdetektől a kiállítás megvalósulásáig milyen lépésekben formálódott a III. Építészeti Nemzeti Szalon?
Első alkalommal döntött úgy a Magyar Művészeti Akadémia vezetése, hogy meghívásos pályázat formájában választja ki a III. Építészeti nemzeti szalon kurátorát. A kiírásban szerepelt, hogy szakértő társkurátorként kötelező MMA-tagot bevonni a folyamatba.
Azt gondolom, hogy akkor friss és sokszínű egy kiállítás, hogyha igazi alkotóközösség készíti, ezért felkértem három társkurátort. Ehhez a koncepcióhoz szépen illeszkedik a Műcsarnok térszerkezete is: pont négy, egymásba nyíló terem adja idén a Szalon keretét.
A seregszemle dramaturgiáját én álmodtam meg, a témák elosztása pedig aszerint történt, hogy kinek mi a testhezálló. Perényi Tamás sokáig vezette a Budapesti Műszaki Egyetem Lakóépülettervezési Tanszékét, őt tartom a lakhatás legnagyobb szakértőjének ma Magyarországon. E téma mellett az oktatás szekciójában is ki tudott teljesedni lánya és munkatársa, Perényi Flóra támogatásával. A magyarság épített örökségének a bemutatására egy olyan szakembert választottam, aki pályafutása során több műemlék felújításában vett részt, és jelenleg is vannak ezen a területen futó, jelentős munkái: Gutowski Robert segítségével állt össze az örökségünk terme. Ferencz Marcel építészete a jelszerű, ikonikus épületek által széles körben ismert, mindemellett nagy kiállítási tapasztalattal rendelkezik, ezért a jelen építészetét feldolgozó tér kialakítását neki szántam.
Négy terem, négy megközelítés várja a látogatókat. Induljunk az elejéről.
Szerettük volna, hogy már a belépés élményszerű, lenyűgöző legyen, ezért a Műcsarnok hagyományaihoz híven, egy festőműterem imitálásával nyitunk. Az első „kortárs” térben az elmúlt öt év építészetét mutatjuk be ilyen módon. Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy csak a „nagyra” fókuszálunk, azonban az építészeti tevékenység terepe sokrétű: az egészen pici beavatkozásokban ugyanolyan fontos az építész részvétele, és kristálytiszta építészeti gondolat érhető tetten a profán, banális feladatok megoldásában is.
Sokan nem is gondolnák például, milyen fontos, hogy az emlékművek, a mikroarchitektúra vagy éppen egy tanösvény esetében is legyen építészi közreműködés, ezt a felvetést is igyekeztünk megjeleníteni.
A szalon így lett többrétegű kiállítás, ahol a könnyebb megértés érdekében a témákat rövid, esszenciális gondolatok kísérik. A szakmai elmélyülést pedig a kiállítási katalógus segíti, amelyben a fotók mellett hosszabb épületleírások is megtalálhatók. Tehát bárki élhet a választás szabadságával, meddig és milyen mértékben szeretne elmerülni az öt év termésében.
Múlt, jelen, jövő. A kiállítás során mégis mintha utóbbiból lépnénk az előbbiekbe, miért?
Nem fér kétség ahhoz, hogy az oktatás és a lakhatás épületei határozzák meg a jövőnket a jelenünk keretei között. Gondoljunk csak bele, gyermekeink idejük nagy részét ezekben töltik, ezért nagy figyelmet érdemelnek. Innen a múltba lépünk, mert az utóbbi években meghatározó, egyben megosztó volt az épített örökséget illető építészeti beavatkozások sora. Úgy tűnik, mintha paradigmaváltásban lenne a szakma. Hogyan lehet jól hozzányúlni ezekhez az épületekhez? Milyen tudományos megalapozottsággal szabad, illetve lehet kiegészíteni, bővíteni őket? Mi úgy gondoltuk, sokféle jó válasz született ezekre a felvetésekre, és szerettük volna, ha előítélet nélkül tudnánk szemlélni a releváns megfejtéseket.
Önálló művészeti értékkel bíró épülettöredékeken és a melléjük illesztett történeteken keresztül ismerhetjük meg, mi kapcsolja össze a használó közösségeket, az egyes épületek generációkon átívelő történetét az iparművészeti remekekkel.
Például a Corvin Áruházról kaptunk egy eredeti homlokzati díszítő elemet, de előtte elhelyeztük azt a takaróelemet is, ami évtizedekig csúfította, és csak a felújítás során távolítottak el róla – mellékelve rövid történetét. Azzal, hogy együtt látjuk a kettőt, valahogy közelebb kerülünk hozzá, és talán megnyitja szívünket a régi épületekkel való tudatos és szeretetteljes bánásmód felé.
Az utolsó teremsor egyfajta szakrális vetülettel is gazdagodott. Mit kell tudnunk minderről?
Az utolsó teremben az alkotás genezisét mutatjuk be: hogyan lesz a gondolatból valóság, majd a valóságból hogyan lesznek újabb gondolatok.
Az első gondolat leképezése ugyanis egy építész munkája során a skicc. Izgalmas, hogy akár egy egyvonalas rajz már magában hordoz egy kész épületet. A skicceket látványtervek veszik körül – a hazai, illetve a nemzetközi pályázatokra születő legszebb látványokból szemezgettünk, ezek művészileg is önálló értékkel bírnak. Emellett pedig úgy gondoltuk, mindenképp be kell mutatnunk az épületek értékéhez hozzáadó társszakmákat is, azaz a kert- és tájépítészetet, a belsőépítészetet, illetve az iparművészetet. Bevallom, hogy ez a három téma akár három önálló termet is megtölthetett volna.
Mindezt pedig egy művészi épületfotó koronázza meg, így a megszületett épület új arcát egy önálló művészeti ág szemén keresztül ismerhetjük meg.
Ez a hármas teremsor egy apszissal végződik, ahol a mestereink által megfogalmazott esszenciális gondolatok kerültek a falra, mintegy summázataként az addig látottaknak. Itt helyeztük el öt év építészeti könyvtermését is, több mint 150 kiadványt vehet a kezébe a látogató. Ez egyben az emlékezés tere is, mivel számos mestert veszítettünk el az elmúlt években, róluk külön kis tablóval emlékezünk meg. Ebben a térben építészeti rövidfilmek váltják egymást, amelyekben elmerülve megpihenhet a látogató.
Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Milyen út vezetett az idei építészeti seregszemle főkurátori megbízatásához?
Tizennyolc évesen kevesen tudják, milyen szakmát válasszanak, mivel szeretnének foglalkozni életük során. Gyerekkoromban francia nyelvterületen éltem, ezért adta magát, hogy francia szakon kezdjem a tanulmányaimat, és meglátjuk, merre tovább. A szüleim végtelenül türelmesek voltak, és bíztak abban, hogy ez a kis toporgás csak a hasznomra fog válni. Végül is igazuk volt, mert úgy alakult, hogy megismertem a férjemet, aki akkor végzős építész volt. Egy ideig a háttérből figyeltem a munkáját, és arra gondoltam, ebben tényleg szívesen kipróbálnám magam.
Bennem megvolt a kellő motiváció, a férjemben pedig annyi türelem és támogatás, hogy végül kitanultam a szakmát. Mondhatjuk, hogy szerelemből lettem építész.
Golda Jánosnál diplomáztam, majd frissen végzett építészként olyan mesterek közelébe kerültem, akik végig fogták a kezemet. Turi Attilától már az egyetemen sokat tanultam, rajta keresztül ismertem meg Dévényi Sándort, aki még a monográfiájának megírásával és a szerkesztésével is megbízott, pedig ebben tényleg zöldfülű voltam. Ez volt az első könyv, amit aztán nyolc másik követett. Az első életmű-kiállítás megrendezését szintén Dévényi Sándor bízta rám, azt követte Turi Attila kiállítása, és onnantól kezdve egymást érték a megbízások. Szerencsés vagyok, hogy olyan lehetőségekhez juttattak, amiben ki tudtam bontakozni. Ilyen volt az Országépítő folyóirat szerkesztése is, ahová gyermekkorom példaképe, Osskó Judit ajánlott be. Mindezek közben pici lábként megmaradt a tervezői praxis is. Ebben most igyekszem egyensúlyt tartani, mert egy építésznek fontos, hogy tervezzen. Ez az én utam a Szalonig, és rendkívül megtisztelő, hogy a zsűri kíváncsi volt arra, milyen koncepcióval tudok előállni.
A végeredményt pedig bárki megcsodálhatja. Talán nem titok, több dologgal is zsonglőrködik egyszerre: család, tervezés, kurátori feladatok. Honnan az energia?
Mindig csodáltam a mestereim hatalmas energiáját, aztán rájöttem, ha az ember nagyon szereti, amit csinál, a munkája egyben a hobbija is, akkor tudja szívvel-lélekkel végezni a feladatait, így az energia sokszorozódik. Persze először féltem, hogy a család kárára megy a munka, de egyrészt a férjem mindenben, végtelen türelemmel támogatott, másrészt felismertem, hogy akkor tudok kiteljesedni anyaként is, hogyha a szakmai életemben is örömöt találok – mert akkor egy örömteli anyával vannak otthon a gyerekek. Nyilván a szüleim segítsége nélkül nem ment volna. Emiatt is hiszek a generációs együttélésben. Nekünk kellő szabadságot ad, a nagyszülő is ki tud teljesedni, a gyerekeknek pedig nyugodt, biztonságos és szeretetteljes hátteret nyújt.
Ez az év több szakmai elismerést is hozott, beválasztották például az Országos Építészeti Tervtanácsba is.
Öröm, amikor szép feladatokat kap az ember, amibe minden energiáját belefektetheti, és látja, hogy van értelme, eredménye a munkájának. Nem mellékes, hogy a tervtanácsnak velem együtt már két női tagja van – s bár szakmailag nincs különbség a nemek között, mégis úgy érzem, hogy nőként egyéb szempontokat is meg tudunk fogalmazni. Ha bármit kívánhatnék még, azt mondanám, sok, az építészeti szalonhoz hasonló feladatot szeretnék, amiben hasznosnak és eredményesnek is érzem magam, együttműködhetek nagyszerű kollégákkal és nem utolsó sorban kapcsolatot teremthetek az építészet használóival, a közösségekkel.
Mi volt a legszebb pillanat a szalonnal kapcsolatosan?
A megnyitó és a megnyitó előtti este, amikor a három táskurátorral egymásra néztünk, mint egy gyermek születésénél, hogy itt van, megérkezett, ez a mi teremtményünk. Mert amíg dolgozol, elveszel a részletekben, de amikor először hátralépünk, rácsodálkozunk, hogy kész, tényleg erre gondoltunk. Ez az elmúlt öt év esszenciája és reméljük, hogy egy reális, izgalmas struktúrában tudtuk a közönség
elé tárni az elmúlt öt év metszetét. Tudjuk, hogy egy ilyen válogatás sosem lehet teljes körű,
de bízunk benne, hogy Esterházy szavaival élve, nincs itt a teljesség, de szeretnénk, ha a
látogató úgy érezné, mégsem hiányzik semmi.
Fotó: Dénes György
