Nemcsak az evés jelenthet örömet, hanem a róla való beszéd vagy írás is – ha így nézzük, talán nem olyan meglepő, hogy a magyar irodalom fontos témája az étkezés és az étel – de annak hiánya: az éhezés is. A gasztroirodalom kialakulásához azonban idő kellett, mivel sokáig nem tartották szépirodalmi rangúnak a témát, például Jókainál és Mikszáthnál is csak mellékesen szerepel. Krúdy művei jelentik az áttörést, majd Móricz prózája újabb fontos állomás, különösen mert műveiben a témában rejlő jelképeket is használja. 

Az étkezés, az étel ugyanis nemcsak ihletet jelenthet az irodalmi alkotások számára, de irodalmilag is jól használható, sokféle jelentést sűrítő költői lehetőség. A Petőfi Irodalmi Múzeum Nyelv babérral című kiadványa a magyar irodalom teljességéből válogatva több mint háromszáz szövegrészlet segítségével mutatja be a téma sokszínűségét, a benne rejlő irodalmi lehetőségek gazdagságát.

A PIM 2016-ban szervezte meg az Írói fogások – Terítéken az irodalom című kiállítást, amelynek Szilágyi Judit volt a kurátora, aki számos kollégája segítségével több száz gasztrotémájú szöveget gyűjtött a magyar irodalomból a tárlathoz. E nagy ívű gyűjtemény jelentette a Nyelv babérral kötet anyagát.

„A kiállítás koncepciója – és ezt vittük tovább a könyvvel is – az volt, hogy megvizsgáljuk, mit jelent az irodalmi szövegekben az étkezés, hogyan változik az ételek szerepe, milyen funkciókat tölthetnek be, miért nem mindegy, hogy egy szereplő éhezik vagy dőzsöl, és mi mindent lehet kifejezni azzal, hogy mit eszik” – meséli Szilágyi Judit.

A címet – Nyelv babérral – egy Tolnai Ottó-versből emelték ki, amelyben a költőt miközben figyeli, ahogy felesége a lábasban forgatva marhanyelvet főz, megüti, hogy mennyire kifejező a nyelv babérral összetétel, hiszen a nyelv mint anyanyelv vagy irodalmi nyelv és a babér mint az örökkévalóság vagy a költői minőség megkoronázója együtt szerepel benne. „Úgy gondoltuk, hogy ez a nyelvi játék tökéletesen rímel a kötetünkre is, ezért fizikailag is, eltérő tipográfiával kiemeltük az első lapokra” – magyarázza a szerkesztő.

Több száz szövegrészlet szerepel a könyvben, amelyeket témacsoportokba – fejezetekbe – rendeztek a kiállításon bemutatott szemiotikai lehetőségek alapján. „Az evés irodalmának, annak önreflektív helyzetének külön fejezetet szenteltünk. Azt is vizsgáljuk, hogyan utalhatnak bizonyos ételek a szerelemre és a szexualitásra, és azt is hogyan jelenhet meg ételekkel, étkezésekkel kapcsolatos szövegekben a szakralitás. Az evés gyönyörűsége önálló téma, de ugyanígy megkerülhetetlen az éhezés – érdekes tapasztalat volt, hogy a magyar irodalomban milyen rendkívül magas az erről szóló szövegek mennyisége.” 

Az együtt evés a közösséghez tartozás érzetét erősítheti, például ételeken keresztül megjelenhet a nemzeti identitásképző erő. Külön fejezet szól a diétákról és a különös evési szokásokról, ehhez Parti Nagy Lajostól találtak különösen sok szöveget. Végezetül vizsgálják az étkezés és a halál kapcsolatát, ami elsőre meglepő társításnak tűnhet, de gondoljunk Móricz Zsigmond Tragédia című novellájának ételtől megfulladó hősére, Kis Jánosra. „Nagyon sok olyan szövegünk van, ahol az utolsó étel az élettől való búcsúzást jelképezi, mint például Bächer Iván utolsó lecsója – mondja Szilágyi Judit. – „Örkény Fasírt című egypercese pedig megint más szálakon köti össze az ételt és a halált.” A kötetet Petri György Halotti tor című verse zárja.