A kortárs festészetet kedvelők körében 1971-­ben gyorsan terjedt el a hír, hogy a salgótarjáni József Attila Művelődési Központban rendkívüli kiállítás látható. Egy két elemit végzett cigány ember festményei sorakoznak a falakon, de olyanok, amilyeneket még nem látott a világ. Országos lapok kezdtek írni róla, mindenhonnan jöttek személyesen meggyőződni róla, hogy valóban olyan rendkívüli dologról van-­e szó. Hamar kiderült, hogy igen. A képek tényleg lenyűgözők, és tényleg egy cigánytelepi, víz és villany nélküli viskóban élő, magányos öregember festette őket.

Balázs János alighanem már kisgyerekként kiemelkedő intellektussal rendelkezett, de ezt hatvannégy éves koráig nem tudta senki, ő maga sem.

Csak ezzel magyarázható, hogy a korán félárvaságra jutó, a katonaságon kívül rendes állást soha be nem töltő, a salgótarjáni szénbánya meddőhányóján összeszedett szén eladásából, gombászásból, gyűjtögetésből élő férfi ilyen autonóm művészetet volt képes létrehozni. Miután felfedezték, interjúkban elmondta, hogy már gyerekként magányos volt, a többiek nem fogadták be maguk közé, ezért mindig az öregekkel tartott, őket hallgatta.

Egész felnőtt életében egyedül élt, nem talált társra.

„Tehát nőtlen, agglegénynek maradtam! Üres, elhagyott remeteség ez; de milyen megmondhatatlanul fönséges ez a kigúnyolt egyedüllét az olyan embernek, aki gyermekkorától fogva mindig szétlátott a világban, és megtanulta belőle mindazt az életbeli tételeket, amelyeket a tudománynak semmiféle iskolájában megtanulni nem lehet” – fogalmazott önéletrajzában, amit egy vele riportfilmet készítő újságíró felkérésére írt.

Már kiskorától kijárt a szeméttelepre, ahonnan újságokat, könyveket szedett össze. Színes magazinokat, folyóiratokat, Jókait, Thomas Mannt, Nietzschét olvasott, ami éppen a kezébe akadt.

Az emberben föltámad a gyanú, hogy azért ebben túlozhatott az öreg, de aki megnézi valamelyik vele készült filmet – több is fönt van a világhálón –, annak hinnie kell az igazában.

Balázs János soha nem akart megfelelni senkinek, nem akarta különbnek mutatni magát, csak befogadni és megfesteni a világot. Ez talán művészetének egyik titka: olyan mértékig autonóm szellemű ember volt, amilyen a legműveltebb körökben is ritka.

Így történhetett, hogy elkerülte a legtöbb naiv festő hibáját: meg sem próbált bármilyen előképet követni, egyedül a saját elgondolásait rajzolta és festette vászonra.

A vele készült beszélgetésekből és a rövid önéletírásából tudható, hogy már gyerekkorában szeretett rajzolni, ha módja volt rá. Később elhagyta a rajzolást, és csak nagy ritkán vett ceruzát a kezébe. Ahogy gyerekkorában ő kereste az öregek társaságát, idősen őhozzá csapódtak a fiatalok. Hatvannégy éves korában, 1969-ben két fiatalember színes festékeket hozott neki. Akkor már nehezen szánta rá magát a festésre, kis idő múlva mégis belekezdett, és attól kezdve semmi nem érdekelte a világból, csak a festés.

Hogy az alkotás mit jelentett neki, arról álljon itt egy részlet az önéletrajzból: „Mi minden az, melyekről annyi sokat tudunk beszélni, mi minden az, amiről nem tudunk semmit?! És mégis létező valamik: éltető mindenségünkben, akár látott, akár nem látott képekben összeborulnak a történés anyagai: mintha a végtelen, élő idő suhanna a mulandó ürességbe, amelynek csekélyke részét, még teljesen nem ismert világunk: benne s rajta az emberiség titokzatosan, ezerrétű, oldalú, tarka volt… töltené ki. Képeim alkotásában ilyesféléket látok. Óh, balga ember! Ki hiszi ezt el neked? Bizony mondhatom: sokszor én is megrendülök ezbeli hitemben. Pörgetem tovább ezeket a különös színezetű káoszképződményeket, amelyekbe egy nem ismert, nagy gondviselés sűrítette elképzeléseimet, gondolataimat. Amiket idáig beszélgettem magamnak írásban, azt most képekben adom a világnak!

Így zsongnak gondolataim, miközben ecsetemmel színekben gazdag, életet utánzó ábrázolásokat kenek a vászonra, és életet nyernek a képek: olyan életet, ami csak a lángoló elképzelésekben élnek, és a lángolás fénye világít meg, ha ez a lángolás rejtélyben csak homályosan pislákol, és nem nyernek némán suhanó villanásokat: ezek a légből kapott, de mégis a világból termett életet utánzó képek, önmagukat emésztik meg.

A sors, avagy egy ismeretlen, törvényszerű hatalom rendelkezése ez a félelmetességben derengő, de mégis csodás emberfeletti megnyilvánulás!? Lám! Visszatér a gondolat, megszelídül a vibráló káprázat, és megvilágosul a rongyos valóság. Viaskodok egymagamban: önmagammal! Ecsettel, irónnal kezemben; a hatalmas világgal szemben!”

Ismételjük: ezek egy kételemis, víz és villany nélküli cigánytelepen, apró kunyhóban élő ember szavai. Beszélt egyszer arról, hogy míg prímás apja élt, Alsókubinban négy és fél éves koráig jómód vette körül, még francia nevelőnőről is szó esett, de nem szükséges dűlőre jutnunk abban, hogy valóban így volt vagy sem. Mindenképpen igaz, hogy kicsi korától mélyszegénységben élt, értelmiségiekkel alig érintkezett, és majd minden tudását a szeméttelepen gyűjtött könyvekből és a saját elméjéből merítette.

De jól van, hagyjuk el a képek mögül a történetet, képzeljük azt, hogy egy teljesen átlagos sorsú ember készítette őket. Akkor talán nem ejt rabul az az öntörvényű világ, amelyet megjelenítenek? Dehogynem. És ez az, ami Balázs Jánost a csodabogarak köréből az igazi alkotók magasába emeli. A képeivel kapcsolatban a műértők leggyakrabban a mítosz szót emlegetik. Jogos is ez a minősítés, feltéve, ha elfogadjuk, hogy a mítosz valósága önmaga körén belül éppen olyan érvényes, mint az azon kívüli, a hétköznapi.

Balázs Jánosnak eszébe sem jutott, hogy meséket fessen, ő a való világot teremtette újra, de elvarázsoló erejű látomásokban.

A festészet mesterségét soha nem tanulta, és akadémikus felfogás szerint nem is tudott jól festeni. Mégsem szerette, ha naiv művésznek mondták, és ebben is igaza volt, hiszen amit kifejezni akart, azt egészen pontosan vászonra tudta vinni, a képesség hiánya nem korlátozta benne.

Gazdag, erős színekkel dolgozott, de azoknak a színeknek pontosan ott van a helyük, ahová letette őket.

Mesterségbeli autonómiájának példája, hogy egyetlen színnel is tudott színgazdagságot teremteni, pedig erre csak a legnagyobb mesterek képesek.

Felfedezése után a képekkel zsúfolt kunyhóját valósággal megrohanták az érdeklődők és a vevők. Nem szerette ezt a vendégjárást, ezt sokszor el is mondta, zavarták a festésben, ami az élete utolsó nyolc évében egyedül érdekelte. Vásárolt tőle a Magyar Nemzeti Galéria, képtárak, gyűjtők itthonról és külföldről. 1977­-es halála óta az alkotásai folyamatosan emelkedő áron szerepelnek a műkereskedelemben. Bár a pénz önmagában nem értékmérője a művészetnek, érdemes megemlíteni, hogy Balázs János Emberek, vágyak, ösztönök című képe egy 2023. októberi budapesti árverésen közel négymillió forintért kelt el.

Kiemelt fotó: Fortepan