Ifjabb Márkvárt János, Szekszárd

A nappal együtt kel, a családjáért és a szőlőért él. Másképp el sem tudná képzelni. Ifjabb Márkvárt János igazi szekszárdi lokálpatrióta, s ahogy sokan hivatkoznak rá, egyike az utolsó kézműves borászoknak. „Szekszárdon az országos viszonylathoz képest lágyabbak a savak, ami a talajnak és a keletről jövő meleg áramlatnak is köszönhető. A vidék valahogy megteremtette a maga harmóniáját, ez köszön vissza a borokban is.” 

János nemcsak igazi lokálpatrióta – egyéves kora óta ugyanabban a házban lakik –, hanem saját bevallása szerint azt az életet is éli, amit nagyapjától látott. Édesapja többdiplomás villamosmérnökként sosem akart a földdel foglalkozni, nagyapja viszont már kisgyerek korában kivitte a szőlőbe.

„Nem mondom, hogy akkoriban szerettem, nem is kímélt a papa. Még tízéves sem voltam, szórtuk a műtrágyát kesztyű nélkül. Utólag nem bánom a kiképzést, jó az, ha az idősebbek életébe, munkabírásába belelát az ember” – meséli János. 

A nagyrészt mezőgazdasággal foglalkozó családban a nagypapa volt az, aki mindig igyekezett több lábon állni: mivel semmiképp nem akart betagozódni a téeszrendszerbe, a földek és az állattartás mellett maszek fuvarosként dolgozott. Lóval ám, nem autóval, mondván, túl későn kezdett vezetni, jobb ez így.

Bár János a korai kiképzés ellenére csak felnőtt fejjel kanyarodott vissza a borászathoz, a dűlők között megtalálta a számítását. „Büszke vagyok rá, hogy az én szőlőim már messziről virítanak, de rengeteg munkám van benne. Amint felkel a nap, én már a szőlőben vagyok. Másképp nem is tudnám elképzelni az életemet.”

Ifjabb Márkvárt János birtokán készült riportunk itt olvasható. 

Szijjártó Előd Borászat, Etyek

Szijjártó Előd sikeres fiatal borász, ennek oka pedig abban keresendő, hogy a popularitás hajszolása helyett úgy döntött, inkább a piacot igazítja saját magához. Jóllehet nem fűzi generációs szerelem a borkészítéshez, családja a föld megmunkálásából él, ebből Előd is rengeteget tanult. „Minden nyaramat a kajszibarack-ültetvényeken töltöttem, ez az élmény, illetve a táplálkozástudomány iránti erős vonzalmam első körben az élelmiszermérnöki hivatás felé terelt. Ahogy idősödtem, volt alkalmam megfigyelni a pálinkafőzés folyamatát is, és lenyűgözött a végső lépés, a lepárlás, ahogyan a cefrét finom, parfümös alkohollá varázsolják. Így terelődtem az ételektől a nedűk felé, és emiatt végeztem szőlész-borász mérnökként.”

Bár kívülről érkezett a szakmába, a munkája végeredményén ebből semmi nem érezhető: elhivatottan és szenvedéllyel végzi az összes munkafolyamatot. „A kinti munkálatok mellett a termeléssel és az üzleti résszel is foglalkozom, és persze kóstolókat is tartok. Az üzemben egy állandó munkatársam van, a szőlőben négyen-öten dolgozunk. Mivel a szezonban minden téren elég sok feladat adódik, általában reggel hat órakor felveszem az embereket, a szőlőben kora délutánig dolgozunk, majd visszamegyek a városba, és intézem az irodai tevékenységet.”

Borai egyre népszerűbbek, mégsem célja, hogy a végtelenségig növelje a termelés volumenét, ahogy az sem, hogy az ország minden borbárjában ott legyenek a palackjai. „Egy zenei hasonlattal élve, én inkább a jazz műfajában tudok működni. Egészen egyszerűen azért, mert nem vagyok jó könnyűzenei, populáris előadó. Megvannak a saját stílusjegyeim, és a piacot is igyekszem ehhez igazítani. Fontos felismerni, hogy mik az erőssé­geink, és az energiáinkat a megfelelő irányba terelni az elaprózódás helyett. Engem rendkívül foglalkoztat az, hogyan lehet a tapasztalatainkat a lehető legjobban feldolgozni, továbbfejleszteni. Emiatt, illetve a befogadóképesség végessége miatt sem szeretnék túl sokat termelni.”

A Szijjártó Előddel készült interjúnk teljes terjedelmében itt olvasható. 

Bökő Pince, Balatonfüred

A Bökő Pince története az 1980-as évek elején kezdődik, ekkor, az állami gazdaság megszűnése után fordult Bökő Dávid édesapja a vállalkozói lét felé: a szőlész végzettségű családfő a saját területek művelése mellett környékbeli borászoknak dolgozott. „A szőlőtermesztés lépéseit édesapámtól megtanultam, ebbe a közegbe nőttem bele, így számomra nem volt kérdés, milyen irányt vesz majd az életem. Az áttörést 2013 hozta el: a csopaki Sáfránykert-dűlő olaszrizlingjéből készítettem néhány száz liter bort, és az eredmény biztató lett” – meséli Dávid a kezdetekről. 

Az élet hamarosan egy új üzlet és pince lehetőségét hozta el a családnak: 2018 óta újjáépített és -álmodott balatonfüredi helyszínen készülnek a Bökő-borok, összesen tízhektárnyi területről.

„Ezek közül a tihanyi, valószínűleg az egyedülálló természeti adottságai miatt, nagy szerelem, itt találhatók a kékszőlő, a zweigelt és a kékfrankos. A csopaki vörös talajon érnek a legszebb olaszrizlingek, Füred pedig a változatossága okán izgalmas, hiszen egy dűlőn belül három-négyféle talajjal dolgozunk. Számomra megunhatatlan a kísérletezés, emellett fontos szem előtt tartani: minden a szőlőből indul ki, és nekünk ehhez mérten kell dolgoznunk.” A mértékadó mondat betartásához Bökő Dávid szerint három fontos összetevő szükséges: tisztaság, odafigyelés és alázat.

Az apai szakmai támogatás mellett nővérével és édesanyjával is együtt munkálkodik pincészetük jövőjén. Az említett hozzáállást édesanyja az üzletükben, testvére pedig a kapcsolattartásban képviseli, de ha éppen a palackok felcímkézésénél van rájuk szükség, azonnal érkeznek. „Közös a cél, így sikeres az üzlet is” – összegzi mindennapjaikat.

Ismerjük meg Bökő Dávid és a családi pincészet múltját és jelenét!

Veszprémi Érseki Pincészet

Benesch Antal, a Veszprémi Érseki Pincészet főborásza a családi hagyományokat követve előbb vendéglátósként élte meg a napi pozitív visszajelzések jelentette sikereket, majd úgy érezte, diplomát szerezne, erre pedig a boros irány tűnt a legmegfelelőbbnek. „Mivel a bor közel áll a vendéglátáshoz, könnyű lépésnek tűnt, hogy errefelé induljak. Egyáltalán nem gondoltam, hogy borász leszek, noha testközelből figyeltem, amikor Gere Attila vagy Bock Józsi bácsi borai bekerültek anyuékhoz az éttermekbe, és ahogyan Tálas Attila elindította a Bortársaságot.” 

Az ismert közeg aztán az egyetemnek köszönhetően egyre izgalmasabbá vált, Antal gyakorlati helyszíne pedig szinte sorsszerűen az ország akkor egyetlen egyházi pincészete lett. „A pannonhalmi gyakorlat életre szóló élményt adott emberileg és szakmailag is.”

Antalt az apátsági időszak után Új-Zélandra utazott új fortélyokat tanulni, majd visszatérve egyszer csak megcsörrent a telefonja: a Veszprémi Érsekségi Pincészet főborászi pozíciójával kínálták meg a fiatal borászt. 

„Udvardy György érsek atyának határozott elképzelései voltak a két csodálatos borvidék felvirágoztatásával kapcsolatban: egy majdnem hétszázötven éves mindszentkállai és egy csodálatos panorámájú felsőörsi területről van szó, hihetetlenül izgalmas a terroir. Emlékszem, ahogy az első lépéseimnél fordultak ki a kövek a lábam alól Mindszentkállán – bazalt, bazalttufa, riolittufa, vörös homokkő, pannon homok, andezit, lejjebb pedig mészpasztákat is találtunk. Az volt az első gondolatom, hogy te jó ég, mi mindent lehet itt véghezvinni.” A nagy lehetőséghez pedig páratlan szabadság is társult. Antal szabad kezet kapott egy olyan vidéken, ahol mintha megállt volna az idő.

Benesch Antallal készült riportunk itt olvasható. 

Értékes történeteket a jó borok mellé!

A fenti pincészetek válogatott borait megtalálhatjuk a Bortársaság webshopjában és üzleteiben. Utóbbiakban a Magyar Krónika aktuális lapszámát is megvásárolhatjuk, így nem csak a remek borok, hanem a páratlan történetek is bekerülhetnek a karácsonyfa alá.