Egy sorsdöntő stratégiai játék a kilencvenes évekből, melyben a szabadságharc végkimenetele csak a monitor előtt ülő gyereken múlik.

A Budai 2. Honvédzászlóalj hagyományőrző katonái Budakeszin emlékeztek meg a piski csatáról. Díszsortűz, ágyúdörgés és dobpergés a szabadságharc emlékére.

Ha elvész a híd, elvész Erdély is – mondta Piskinél Bem József. A hadvezér egyik legnagyobb ismerőjét, a lengyel–magyar barátság letéteményesét pedig így jellemezik kollégái: Kovács István a Budapestet Krakkóval összekötő híd neve. A költő-író-történésszel beszélgettünk.

Az idei utolsó – Hamvas Béla szép szavával – „aranynapok” egyikén tettünk kiadós sétát Kismaroson és környékén. A falu és a környező táj lelkét, a genius locit kerestük a vízparton, az öreg házak homlokzatán, a patak fényeiben.

A harmóniát nemcsak személyek között, hanem magában is meg kell találnia az embernek ahhoz, hogy működjön egy közösség.

A Matyodesign műhelyében a szülőfalujába visszatérő fiatal vállalkozó és a gyermekkoruk óta varró asszonyok egyszerre éltetik és újra is értelmezik a híres matyó hímzést.

Minden alkotásnak két története van: a keletkezése és az utóélete.

Az iskolába nem a gyereket, hanem a családot vesszük fel, és ennek a szellemében működünk.

Hajdu Ráfis János feleségével együtt az ország egyik legjelentősebb agrárműszaki gyűjteményét hozta létre Mezőkövesden.

A hibák tehetik különlegessé, egyedivé és személyessé a tárgyakat.

A Brunszvik család generációkon átívelő közös akarata nyomán a martonvásári mocsaras vidék valóságos földi paradicsommá változott, s ez az együttes szándék élteti ma is a települést.

“Őriz ez a hely valami különös titkot, amelyet nem is igen lehet megfogalmazni, csak érezni a lovak hátán, hallani csendes szuszogásukban, a szomszédos erdő, a szél és a madarak hangjában. – Pillanatképek a sóskúti Pipacshon Lovardából.”

Martonvásár ezer szállal kötődik a Brunszvik családhoz: a városban álló neogót stílusú kastély volt sokáig otthona Brunszvik Teréznek, aki később a hazai kisdedóvás apostolaként vált ismertté, és itt, a városban kapott helyet az ország első óvodamúzeuma is.

Fekete-fehér fotóin a legőszintébb pillanatokat ragadja meg, a gudzsaráti sivatag pásztorkodó nomádjai, a dobrudzsai vándorcigányok vagy éppen a palatkai népzenészek között is ugyanazt keresi: letűnt, archaikus világokat és bennük a legfontosabb szereplőt, az embert. A Tordason élő Kása Béla Magyar Művészetért díjas és Balogh Rudolf-díjas fotóművésszel beszélgettünk.

Egyiküket a színek, a tisztaság, a ragyogás, másikukat a fény, a tükröződés, a térrel való játék szeretete terelte az ötvösművészet felé, melyben végül önmagukat és egymást is megtalálták. Zoltán Győző és Kovács Erzsébet több mint négy évtizede nemcsak alkotó-, hanem életre szóló társak is.