„Mondd meg nekem, mit dalolsz, megmondom, ki vagy. A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk” – mondta egykor Kodály Zoltán.
És valóban, a zenei ízlésünk ma is mindent elárul rólunk, sőt, a műfaji tobzódás miatt ma talán még többet is, mint korábban. Az egyes stílusokért, együttesekért, előadókért való rajongás ugyanúgy szétválaszthatja emberek tömegeit egymástól, mint a különböző futballklubokkal, pláne pártokkal vagy világnézetekkel való szimpatizálás.
Vagy éppen össze is kötheti őket. Az Akkord című új dokumentumfilm ez utóbbira hoz számtalan példát, a magyar népzenét, népdalt mint mindenek origóját a középpontba állítva. Egész pontosan azt a már viszonylag sokat kutatott, sok oldalról körbejárt kérdést, hogy őseink sok generáción át csiszolt zenei öröksége milyen hatást gyakorolt és gyakorol folyamatosan a jelenben is a magyar könnyűzenére.
Az alkotók „kivételes zenei utazásra” csábító ígérete azonban csak félig-meddig teljesül, a végeredményre inkább a sokat markol, keveset fog megállapítás lehetne az igaz. De ez nem is feltétlenül a készítők hibája. Valószínűleg sokkal inkább a pénzhiányból fakad. Így is óriási elismerés illeti ezt a maroknyi csapatot, amely immár az ötödik – és egyben befejező részét – készítette el önerőből a kultúránk különböző területeit (videókorszak, szinkron, képregény, tetováláskultúra), azok úttörőit és legjellemzőbb képviselőit feltérképező sorozatnak.
Jellemző képviselőkből pedig ezúttal sincs hiány; a klasszikus beszélő fejes dokuban egymás után szólalnak meg a régi nagyok, a középgeneráció tagjai és a fiatalok – mások mellett Presser Gábor, Csík János, Ferenczi György, Pál István Szalonna, Kiss Tibi, Lovasi András, Paár Julianna, Agócs Márton és Takács Dorina (Дeva) is szóhoz jut.
Sok a mondanivaló, de kevés hozzá az idő, ezért amikorra a beszélgetések éppen elmélyülnének, már sietünk is tovább, és ez bizony okoz némi hiányérzetet. Zárójelben: hasonló volt a benyomásom a szintén Kempf Márta Anna rendezte, tavaly bemutatott Varrat esetében is, amelyben izgalmas figurák jelentek meg, ám mintha mindenki csak statisztált volna egy soha meg nem érkező főszereplő felbukkanására várva.
Az Akkordban szintúgy, miközben természetesen számtalan értékes és soha elégszer el nem mondható gondolat elhangzik a népzene ember- és nemzetmegtartó, lélekemelő voltáról. Mivel ezeket már mind hallottuk valahol valamilyen formában, izgalmasabb a sajnos csak kevés bejátszott koncertrészlet és személyes emlékek, például amikor Bródy János felidézi az Átkozott féltékenység című dal születését, a Csík zenekaros Majorosi Marianna meg arról beszél, hogy amikor elkezdte énekelni a Kispál-számokat, jó ideig nem értette, miről is szólnak ezek – a népdalok egyértelműségéhez, letisztultságához képest – bonyolult szövegek.
Akadnak bőven olyan érdekes gondolatkísérletek is, amelyekben a megkérdezettek azt próbálják megfejteni, születhetnek-e a 21. században új népdalok. Illetve, hogy azoknak tekinthetjük-e az olyan, mondjuk így, popslágereket, mint mások mellett a Most múlik pontosan. A Quimby-dal és a Csík zenekar tökéletes egymásra találása illusztrálja talán a legjobban, amit az Akkord szerintem végső soron mondani akar: semmilyen téren nem kell félni a határok átlépésétől, „csak” a legmagasabb fokú tudás és alázat szükségeltetik hozzá.
Az Akkordot október 24-től országszerte vetítik a mozikban.
