Ha jól emlékszem, 2002-ben vásároltuk meg az első számítógépünket, apa még támogatásra is pályázott hozzá az iskolában, ahol akkor tanított. Pentium 4-es gép volt, ennyit tudtunk róla összesen. Amikor a szüleim hálószobájában összeszerelték, első dolgom volt a két testvéremmel átnézni, hogy milyen játékok találhatók rajta. Csalódnunk kellett: izgalmasabb élményre számítottunk, mint amit az aknakereső vagy a flipper tudott nyújtani. A kezdeti lesújtottság után hamar feltaláltuk magunkat, és a baráti társaságunk is a segítségünkre sietett.
A kölcsönkapott cd-k és a Tescóban vásárolható demójáték-gyűjtemények gyerekkorunkra gyakorolt hatását a szüleink nem különösebben értékelték, így hamar szabály lett a napi egy óra játékidő. Ez alól kivételt jelentett, amikor egy ismerős házaspár jött látogatóba, ilyenkor a testvéreimmel birtokba vettük a szülői szobát, amíg a felnőttek a nappaliban beszélgettek. Többek között ezeknek a gyakran éjszakába nyúló közös számítógépezéseknek köszönhetem, hogy az érettségi után történelem szakon kötöttem ki.
Azt már nem tudom felidézni, hogy kitől kaptuk, de arra tisztán emlékszem, hogy a Huszár Games által készített, 1848 elnevezésű videójáték alapozta meg a szabadságharc iránti rajongásomat. A játék grafikája már a kiadás évében, 2005-ben sem számított szépnek, de az élmény kárpótolt mindenért: esélyem nyílt megnyerni a szabadságharcot!
Az 1848 körökre osztott stratégiai játék, ami dióhéjban annyit jelent, hogy hasonlít egy klasszikus társashoz, az egyik játékos lép, majd átadja a lehetőséget az ellenfélnek, ami egyjátékos-üzemmódban a mesterséges intelligenciát jelenti.
A játéktér az 1848–49-es Magyar és Horvát Királyság, valamint annak közvetlen környezete. A térképen az egységek a történelemhez hű mennyiségben és minőségben, a valódi tisztek vezetésével vártak a parancsra. Figyelni kellett az ellátmányra, a morálra és a csapatok készenlétére, valamint a terepviszonyokra is megérte ügyelni, hiszen ezek mind szerepet játszottak egy-egy csata vagy manőver sikerében.
A tábornokokat a készítők három tulajdonság mentén értékelték: kezdeményezőképesség, támadás és védekezés, így a vezetők személyét is érdemes volt az adott szituációhoz igazítani. A legtehetségesebbnek természetesen Görgei Artúr számított, akivel gyakran mértem súlyos vereséget a valóságban is inkább közepes képességű Windisch-Grätz herceg túlerőben lévő seregére Győr környékén, hiszen nem voltam hajlandó feladni Budát és Pestet. A mai napig fel tudnám sorolni azokat a városokat, amelyeket a fejlesztők toborzóközpontnak jelöltek ki. Ezek jelentették a folyamatos utánpótlás forrását a magyarok számára, hogy egyáltalán esélyünk legyen legyőzni az osztrák csapatokat, illetve az őket támogató, főként délszláv és román népfelkelőket, valamint a nehézségi szinttől függően a több mint kétszázezer orosz cári katonát.
A játékban a másik oldalról is megközelíthettük a szabadságharcot, az osztrák hadsereg főparancsnokaként vereséget mérhettünk a lázadó magyarokra, de ezt sosem próbáltuk ki, mert árulásnak gondoltuk. Hasonlóan kihagytuk a többjátékos-módot is, a családi békesség megőrzése érdekében egymás ellen nem játszottunk, meg egyébként sem választotta volna egyikünk sem az osztrák és orosz csapatokat.
Csak ne lett volna olyan piszkosul monoton és idegesítő a zenéje, még most is hallom a dobot meg a trombitát: „tü tüttüdü di tü tü tü”.
„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári” – vallott katonai talentumairól a játékban legtehetségesebbnek számító hadvezér, Görgei Artúr az 1890-es években Mikszáth Kálmánnak.
Bár csak néhány másodpercig tart, kivételes látvány a Mátai Ménes Szent György-napi kihajtása. Amikor megremeg a föld a lovak lábdobogásától, és messze száll a csikósok ostorának csattogása. A nemzeti kincseink közé tartozó ménest a kihajtási ünnepen látogattuk meg.
Egyetlen esztendő alatt épült, és száztíz éve állít emléket a hittel párosuló ambíciónak és a családi összetartásnak Tiszanánán a Szent József-temetőkápolna.
Egy település pár évtized alatt a Tisza-tó gyöngyszeméből a fogyó hold falujává, majd élményfaluvá vált. Egy ember a menedzseréletet, a luxuslakást, -autót és -fogásokat falusi létmódra cserélte, teljesen máshogy, máshol találva meg a gazdagságot, mint ahogy és ahol addig kereste. Sarud és Kücsön Gyula sorsa immár szétbonthatatlanul összefonódott.
Nála jobban kevesen ismerik a Tisza-tó élővilágát és rejtett zugait, hiszen előbb egy sorozatban, majd egy egész estés moziban mesélt „az ember alkotta paradicsom” szépségeiről és problémáiról. Szendőfi Balázs természetfilmes és halkutató minden tevékenysége segélykiáltás az egyre fogyó vizeinkért.
Nevezték szőkének, vadnak, a legmagyarabbnak, de leginkább kanyargósnak. A Tisza folyása Magyarországra érve lelassul, a környező országokból érkező hulladék így itt talál új otthonra. A szemétfolyamot elsőként a kiskörei vízerőmű fogja meg; itt beszélgettünk a PET Kupa Egyesület néhány önkéntesével.
Vakondtúrásba szór virágmagot, vízimadaraknak épít fészket, a lápi emberek életéről mesél, szemetet szed, túrát szervez, védett fajokat ment. Kiss Ferenc természetvédelmi őrnél kevesen ismerik, óvják és szeretik jobban a Tisza-tavat. Csónakba szálltunk vele, hogy ebből a tudásból egy kicsit mi is részesülhessünk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
