Ha jól emlékszem, 2002-ben vásároltuk meg az első számítógépünket, apa még támogatásra is pályázott hozzá az iskolában, ahol akkor tanított. Pentium 4-es gép volt, ennyit tudtunk róla összesen. Amikor a szüleim hálószobájában összeszerelték, első dolgom volt a két testvéremmel átnézni, hogy milyen játékok találhatók rajta. Csalódnunk kellett: izgalmasabb élményre számítottunk, mint amit az aknakereső vagy a flipper tudott nyújtani. A kezdeti lesújtottság után hamar feltaláltuk magunkat, és a baráti társaságunk is a segítségünkre sietett.
A kölcsönkapott cd-k és a Tescóban vásárolható demójáték-gyűjtemények gyerekkorunkra gyakorolt hatását a szüleink nem különösebben értékelték, így hamar szabály lett a napi egy óra játékidő. Ez alól kivételt jelentett, amikor egy ismerős házaspár jött látogatóba, ilyenkor a testvéreimmel birtokba vettük a szülői szobát, amíg a felnőttek a nappaliban beszélgettek. Többek között ezeknek a gyakran éjszakába nyúló közös számítógépezéseknek köszönhetem, hogy az érettségi után történelem szakon kötöttem ki.
Azt már nem tudom felidézni, hogy kitől kaptuk, de arra tisztán emlékszem, hogy a Huszár Games által készített, 1848 elnevezésű videójáték alapozta meg a szabadságharc iránti rajongásomat. A játék grafikája már a kiadás évében, 2005-ben sem számított szépnek, de az élmény kárpótolt mindenért: esélyem nyílt megnyerni a szabadságharcot!
Az 1848 körökre osztott stratégiai játék, ami dióhéjban annyit jelent, hogy hasonlít egy klasszikus társashoz, az egyik játékos lép, majd átadja a lehetőséget az ellenfélnek, ami egyjátékos-üzemmódban a mesterséges intelligenciát jelenti.
A játéktér az 1848–49-es Magyar és Horvát Királyság, valamint annak közvetlen környezete. A térképen az egységek a történelemhez hű mennyiségben és minőségben, a valódi tisztek vezetésével vártak a parancsra. Figyelni kellett az ellátmányra, a morálra és a csapatok készenlétére, valamint a terepviszonyokra is megérte ügyelni, hiszen ezek mind szerepet játszottak egy-egy csata vagy manőver sikerében.
A tábornokokat a készítők három tulajdonság mentén értékelték: kezdeményezőképesség, támadás és védekezés, így a vezetők személyét is érdemes volt az adott szituációhoz igazítani. A legtehetségesebbnek természetesen Görgei Artúr számított, akivel gyakran mértem súlyos vereséget a valóságban is inkább közepes képességű Windisch-Grätz herceg túlerőben lévő seregére Győr környékén, hiszen nem voltam hajlandó feladni Budát és Pestet. A mai napig fel tudnám sorolni azokat a városokat, amelyeket a fejlesztők toborzóközpontnak jelöltek ki. Ezek jelentették a folyamatos utánpótlás forrását a magyarok számára, hogy egyáltalán esélyünk legyen legyőzni az osztrák csapatokat, illetve az őket támogató, főként délszláv és román népfelkelőket, valamint a nehézségi szinttől függően a több mint kétszázezer orosz cári katonát.
A játékban a másik oldalról is megközelíthettük a szabadságharcot, az osztrák hadsereg főparancsnokaként vereséget mérhettünk a lázadó magyarokra, de ezt sosem próbáltuk ki, mert árulásnak gondoltuk. Hasonlóan kihagytuk a többjátékos-módot is, a családi békesség megőrzése érdekében egymás ellen nem játszottunk, meg egyébként sem választotta volna egyikünk sem az osztrák és orosz csapatokat.
Csak ne lett volna olyan piszkosul monoton és idegesítő a zenéje, még most is hallom a dobot meg a trombitát: „tü tüttüdü di tü tü tü”.
„Nem volt énbennem semmi katonai zseni. Az csak mese, magyar legenda, mint annyi más. Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári” – vallott katonai talentumairól a játékban legtehetségesebbnek számító hadvezér, Görgei Artúr az 1890-es években Mikszáth Kálmánnak.
Mint egy kéttörzsű, dús lombú fa, úgy kapaszkodik Noszvaj talajába Balázs Péter szobrász, természetművész és Tátrai Vanda keramikus, meseterapeuta, természetgyógyász életműve. Jövőt álmodtak a noszvaji barlanglakások helyén, ahol évtizedekig a nyomor fészkelt. Balázs Péter portréja.
A legcsúnyább fa is szép, a boksák világában felnőni pedig olyan, amit nem lehet csak úgy elfelejteni – vallja Polgár József faszénégető. A répáshutai mester egy letűnt szakma titkairól és a Bükk békéjéről mesélt.
A „bükki füvesember lánya” maradt – édesapja nélkül, a családja kedvéért a világban ingázva is. Lopes-Szabó Zsuzsa kezdettől vállvetve vitte Szabó Gyuri bácsival a Györgytea misszióját. Ma már általa formálódik élethivatás a bükkszentkereszti gyógynövénykertből a következő nemzedéknek.
Magyarország egyik legmagasabban fekvő települése erdők ölelésében, különleges mikroklímával, gyógyító környezettel várja az értékalapú, csendes élet után vágyakozókat. Lovass Adél és Veres Zoltán számára Bükkszentkereszt ennél is többet adott: egy helyet, ahol összekapcsolódva tanulhatnak, fejlődhetnek, alkothatnak.
A Bükki Csillagda az ország egyik legkülönlegesebb tudományos ismeretterjesztő intézménye. Aki ide ellátogat, közelebb kerülhet annak a megértéséhez, hol is van a helyünk a világmindenségben.
Jártunk patakvölgyben, tisztáson, árnyas ösvényen. Szóba kerültek szerzetesek, püspökök, sztárséfek, Elon Musk és a nyíllal megsebzett indiánok. Ettünk, ittunk, elképedtünk, és aki azt hiszi, hogy az erdőben csak a csalán, a kökény meg a gombák ehetők, az nem tudja, mit veszít. Növényvakok, figyelem: Bózsó Gyula erdész varázslata következik.
