Az anarchoszindikalista farkas meg a viking Búvár – ők a Libri Talent nyertesei

Kicsit korán érkezem, fél óra alatt más másodszor hallom a Jingle Bellst a Scruton V.P.-ben. A Libri Talent Kezdősor programjának rendeznek fogadást négytől, és engem lep meg a legjobban, hogy rögtön az első embert, aki érkezik, ismerem: Horváth Adél, pályatársam, nemrég közös csoportban voltunk egy írótáborban. „Te itt? – csodálkozom. – Csak nem ösztöndíjas vagy?” Bólint: igen, de nem ez az egyetlen dolog, ami új legutóbbi találkozásunk óta, kiderül, hogy megházasodott, a Scrutonba a férjével érkezett. Kihasználom az ismeretséget, ő az első, akit az ösztöndíjasok közül faggatni kezdek: mi volt a motivációja a jelentkezésének? „Elsősorban az időkeret, amit a program nyújt – válaszolja. – Tudod, hogy működik ez fiatal íróknál. Csinálnod kell a saját dolgaidat, tanulni, menni előre a szakmádban, és az írás gyakran elsikkad. Itt viszont meg van határozva, hogy a hét hónapos időkeretben milyen mérföldköveket kell teljesíteni: motivál arra, hogy ne essen szét a munkafolyamat.”

Hét hónapnyi támogatás és mentori segítség

Ez a program lényege: hét hónapig kínál a harmincöt év alatti résztvevőknek ösztöndíjat és mentori segítséget. A cél az, hogy a folyamat végén összeálljon egy kézirat, amely a Libri támogatásával eljuthat az olvasókhoz mint debütáló kötet. Furdal a kíváncsiság: megkérdezem Adélt, volt-e olyan pont a felvételi folyamatban, ami elgondolkodtatta, új megvilágításba helyezte az eddigi munkáját.

„Több fordulóból állt a kiválasztás – meséli –, és a szóbeli fordulón rákérdezett az egyik zsűritag, hogy kinek szánnám a kötetet. Ezen korábban nem gondolkodtam el mélyebben. És ekkor tudatosult bennem mi a célom: a mai irodalomban látszólag élesen szétválik az úgynevezett magas és zsánerirodalom. Én egy olyan munkát szeretnék letenni az asztalra, amely a kettő közötti mezsgyén halad: legyen meg benne a lélektani pontosság, de fogyasztható módon egy izgalmas történettel.”

Megtudom tőle, hogy egy családregényt tervez írni, Sok ördögök címmel, amely egy partiumi kistelepülésen játszódik. Adélnak egyes munkáit korábbról ismerem: a pszichológiailag pontos ábrázolásmód egyértelműen jellemzi a novelláit. Ez a szereplők mikrocselekvéseiben követhető le: minden mozdulatban megjelenik a „leskelődő trauma” – ahogy ő fogalmaz. Nevezhetjük ezt „szakmai hatásnak”, hiszen Adél pszichiáterként dolgozott korábban. A mélylélektani ábrázolások mostani regényéből sem maradhatnak ki, az anyag tökélyre fejlesztésében Ugron Zsolna fogja segíteni mentorként.

Az időkeretet mint a jelentkezés motiváló tényezőjét nem csak ő emeli ki: Szabó Réka szintén úgy látja, hogy a program elsősorban abban segíthet, hogy a szerzői munkának vázat adjon. Ő hasonlóan Adélhoz transzgenerációs traumákkal kíván foglalkozni, és nála hangsúlyt kap a feminista irodalomelmélet. Szabó Réka az a szerző, aki az elméletből halad a történeti megvalósítás felé: „Tanultam feminista irodalomkritikát, irodalomelméletet, a szakdolgozatom témáját is ez jelentette. Ezek olyan elméleti alapanyagok, amelyek egy vázat képeznek: rájuk lehet húzni a történetet, akár egy ruhát” – mondja. Számára kiemelten fontos, hogy a regény történetét magyar közegben mesélhesse el. Ennek oka, hogy azon megközelítést, amivel ő kíván dolgozni, hiánycikknek érzi a magyar könyvpiacon. „Az angolszáz irodalomban hosszú évtizedek óta jelen van a feminista vonal. Mi, magyarok a rendszerváltás után próbáltunk erre rácsatlakozni, és kimaradt a legfontosabb: a második hullámos feminizmus. És úgy érzem, hogy kapkodunk; mind az irodalomban, mind a szociológiában be akarunk csatlakozni egy folyamatba, ami nyugaton már harminc éve működik.”

A tervezett regénye három női szereplő köré szerveződik: egy anya, a lánya és a nagymama egy háztartásban élnek, a transzgenerációs traumák pedig flashbackszerűen jelennek meg a cselekményben. A történet tétje, hogy megjelenítse a családi minták, viselkedési sémák öröklődését, mintázatát a generációk közt.

A megírás csak a munka első fele: az olvasóhoz is el kell juttatni a művet

Szabó Réka mentora Karády Anna lesz, rögtön kapok az alkalmon, hogy őt is megkérdezzem, mit lát a közös munka legfontosabb részének.

„A könyveladás nagyon más attitűdöt kíván, mint a megírás – mondja Karády. – Én is csak írtam, írtam szerelemből, és amikor kész lett a történet, akkor döbbentem meg, milyen nehéz feladat eljuttatni az emberekhez. A kéziratot gyakran nem várják a kiadók: sokszor el se olvassák, nincs forrásuk vagy kapacitásuk arra, hogy minden szöveggel foglalkozzanak. Ha ebben a folyamatban segítséget nyújthatok valakinek, akkor állok elébe!”

Ebben a Hitel Kiadó fogja segíteni a tíz ösztöndíjast, az elkészült és a minőségi elvárásoknak megfelelő kéziratokat rajtuk keresztül fogják közreadni. Ludvig Orsolya Stefanie, a Libri marketing- és kommunikációs igazgatója szintén hangsúlyozza, hogy az írók gyakran a könyvük eladásában szorulnak a legnagyobb segítségre: „A program azért nagy segítség a fiataloknak, mert a Librinél minden elemét látjuk a folyamatnak: az írástól a polcra kerülésig. Vannak extrovertált emberek, akiknek nem okoz problémát, hogy brandet építsenek, megjelenjenek akár több száz ember előtt. De az írók többsége tapasztalataim szerint inkább introvertált, így a szereplés nehezebb.”

A Libri Talent Kezdősor ezért az alkotó munka mellett nagy hangsúlyt fektet a kommunikációs oktatásra és az egyéni brandépítésre: a nyerteseket e területeken is igyekeznek felkészíteni az írói pályára. Egyedülálló programról van szó Magyarországon, hiszen először fordul elő, hogy az egyik legnagyobb könyvpiaci szereplő saját maga veszi kezébe a pályakezdők tehetséggondozását és támogatását.

A szervezők elmondják, hogy az ösztöndíjasokat nagy merítésből választották ki: több mint 350 jelentkező volt, köztük olyan is, aki négy különböző e-mail-címről próbálta eljuttatni hozzájuk az anyagot, mert biztosra akart menni. A program céljait talán Aczél Petra, kommunikációkutató gondolatai tükrözik legjobban, aki itt a támogatási bizottság tagjaként szólal fel:

Három dolgot kérünk tőletek egyrészt: legyetek írástudók, ne csak írók! Másrészt: ne csak tartalmat írjatok, ne csak szöveget, hanem műalkotást! Olyasmit írjatok, amitől más lesz a világ, ez alá sose adjátok! A harmadik: legyetek alázatosak! Egy olyan korban élünk, ahol mindenki arra érez késztetést, hogy kifejezze magát, egymást nyomjuk agyon a saját sorsunkkal. Ennek az ellenkezőjét kérjük. Ha majd az olvasó évekkel később leveszi a könyveteket a polcról, leporolja, érezze azt, hogy beengeditek a világotokba.

Nem csak a transzgenerációs traumák érdeklik a fiatalokat

A témák alapján elmondható: elég diverz világokba akarják a friss ösztöndíjasok beengedni az olvasókat. Ha csak Adéllal vagy Rékával beszélnék, azt hihetném, hogy itt csupán családi kérdések kerülnek a szerzői érdeklődés tengelyébe. Erről szó sincs. Varga G. Dániel például a történelmi regények megszállottja, a programban pedig az a szerencse érte, hogy egyik kedvenc írója, Bán Mór fogja segíteni munkáját. Ahogy pályakezdő társával, Boross Boldizsárral beszélget, kiderül, hogy egyik ötlete a Búvár Kund-történet feldolgozása. „Ő egyébként egy varég harcos volt. Viking. Ez a középkorban nem volt ritka: az Árpád-házi királyok testőrségében gyakran szolgáltak emberek erről a vidékről. De nem csak őket szolgálták, nézd meg Bizáncot: a császár elit testőrsége volt a varég gárda.”

Búvár Kund származástörténete meglep, de Dani olyan olvasottságról tesz tanúbizonyságot, hogy teljesen hitelesnek hangzik. Nem véletlen, hogy számára az egyik legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a saját tudásanyagát megérthetővé tegye az olvasónak. „Van egy kész kéziratom: a végére egy csaknem húszoldalas jegyzetet kellett tennem – meséli. – Nagyon ritkán bízhatsz abban, hogy ami neked már teljesen evidens, azt az olvasó is tudja.”

A beszélgetés másik résztvevője Boross Boldi, akinek hírét már az esemény előtt hallottam az egyik szervezőtől. Nagyon sok itt a komoly, adott esetben traumával terhelt téma, Boldi talán az egyetlen, aki kimondottan a humort szeretné fókuszba helyezni. Példaképei közt említi Rejtő Jenőt. „Mondták már néhányan, hogy finomítani kell a stílusomon, mert a Piroska és a Farkasban Szelim, az anarchoszindikalista farkas karaktere egy kicsit túlzás. Ne kérdezd, honnan jött, fogalmam sincs – mosolyog. – Csak gondolkoztam rajta, milyen farkas legyen. És egyértelműnek látszott, hogy anarchoszindikalista!”

Mint látható: Rejtőnek ő leginkább a stílusát szereti. Ahogy beszélgetünk, légiósok, elcsapott tengerészek, vagy Vanek urak egyszer sem kerülnek szóba, a farkashoz hasonló szürreális karakterek viszont annál inkább. Becsatlakozik a beszélgetésbe Lackfi János is, aki a programban szintén mentori szerepet tölt be. A tőle megszokott, bohókás, nagy ívű gesztikulációkkal magyarázza az írói lét nehézségeit. Így előadva ezek éppen csak akkorka problémának hatnak, mintha egy macska kényesen felnyávogna:

Az íróknak elkötelezettnek kell lenniük, nem fizetnek minket annyira jól, hogy csak pénzért megérje csinálni. Az író valójában nem olyan karakter, mint amit egy amerikai filmes elképzel, hogy lila haja, el van szakadva a valóságtól. Ezt Dragomán Gyuri fogalmazta meg nagyon találóan: azt mondta, hogy a covid idején mindenki megtapasztalhatta kicsit, milyen írónak lenni!

Nem tudom, eldönteni, hogy a kézmozdulatai érdekesebbek, vagy a mondanivalója: ez a kettő együtt „feloszthatalanul és elválaszthatatlanul” alkotja a karaktert, amit Lackfi Jánosnak nevezünk.

Az írónak mindenekelőtt „meg kell vetnie a lábát az életben”

Lackfi megosztja a fiatalokkal azt a gondolatot, amit először Temesi Ferenctől hallottam: az írónak „meg kell vetnie a lábát az életben”, tapasztalatokat kell gyűjtenie, mielőtt tollat ragad, ezért nagyon nehéz fiatalon írni – kiváltképp prózát. Kötter Tamástól ugyanezt hallom vissza: Ebben a fiatal életkorban – nem lebecsülve a fiatalok alkotó erejét – egyszerűen nem éri annyi impresszió az embert, hogy kiforrott írásokat tudjon kiadni a kezéből. Kiket ér a legtöbb impresszió? Azokat, akik a legtöbb történetet begyűjtik: pszichológusok, bírók, nyomozók… ügyvédek – mosolyog, ő is ez utóbbi kategóriába tartozik. – Meg kell dolgozni az élményanyagért.

Biztató, hogy ilyen fiatalokból nincs hiány az ösztöndíjasok közt: találunk itt pszichológust, jogászt és olyan közgazdászt is, aki főállásban az egyik legnagyobb befektetési tanácsadónál dolgozik. Köttertől megtudom, hogy ő mentorként másképp közelít az alkotói fázis kezdeti szakaszához, mint Karády Anna. Számára az az elsődleges, hogy a szövegírás mesterfogásait minél hamarabb elsajátítsa tanítványa:

„Harmadik találkozásunk már meg is volt a mentoráltammal. És szerettem volna neki mintát mutatni: elkezdtünk novellákat elemezni. Hogy értsük meg, mitől működik egy novella, hogyan lehet beindítani egy történetet. Alapfogásokat vettünk, illetve arra hívtam fel a figyelmét, hogy egy novella esetén fontos, hogy az ember már akkor tudja a végét, amikor leül megírni – árulja el. – Ebben sokat segíthet az, ha az ember a kedvenc szerzőit vizsgálja szakmai szemmel. Ezen a ponton még azt se kell szégyellni, ha az előképünk stílusában írunk novellákat. Én például nagyon kedvelem Brett Easton Ellist vagy Jászberényi Sándort.” És hozzáteszi:

Amikor szerzői krízisben vagyok, azt a technikát használom, hogy elolvasok a kedvenceimtől egy-két írást, és az beindítja a gondolkodásom: a mentoráltamat is erre biztatom.

Kötter egyébként először vállal mentorálást, talán ennek köszönhető, hogy karaktere sokkal visszahúzódóbbnak hat, mint Lackfié. Ez meglep, hiszen volt szerencsém már korábban látni nyilvános szerepléseit: egyáltalán nem olyan típusú írónak látszott, aki szeret egy sörrel elvonulni és elmélkedni a történetírásról, azokról a mélyen emberi kérdésekről, amelyekből egy történet szereplői megszületnek. Ahogy Kárpáti Gáborral (szintén mentor a programban) beszélget, viszont éppen ez az attitűd mutatkozik meg: mesél egy olyan alkalomról, amikor visszavonult egy csöndes házba, egész nap írt, edzett, a nap végén pedig lement a strandra, hogy az ott pihenő embereket figyelve gyűjtsön élményanyagot.

Amilyen sokszínű az ösztöndíjasok társasága, épp olyan változatos a mentori felhozatal. Egyvalamit már most garantálhatunk a leendő olvasóknak: az itt született regények, novelláskötetek biztos nem egy kaptafára fognak készülni, ajánlott a befogadóképességünket minél több irányba hangolni! A fogadás végén a Scrutonban maradok: elkezdem a cikk szerkesztését. A lejátszóból újra felcsendül a Jingle Bells ki tudja, hányadikféle feldolgozása. De egy ilyen élményekben gazdag délután végeztével már ez sem zavar.