„Ez úgy kezdődik, mint egy regény” – mondja fotós kollégám, amikor induláskor összeáll számunkra: megismerni vágyott fehér galambunk és tenyésztője a Béke dűlőben lakik. Regénybe vagy még inkább egy jégtánc-koreográfiába illene a madár neve is, úgy hívják: csepeli magasröptű hófehér keringő. A nemzeti kincsként számontartott fajtát 1941-re nemesítette ki Korényi István. Mindössze ennyit tudunk róla, amikor útra kelünk a Csepeli Galambtenyésztők Egyesületének elnökéhez, Varga Lászlóhoz.
A keskeny Béke dűlő lehetne akár egy csendes tóparti üdülőhelyen, a murvával szórt kis közben víkendháznak látszó épületek sorakoznak.
A jelszó: fehér galamb?
– lép ki a kapun a házigazda, vagyis alig néhány méterre Csepel egyik forgalmas főútjától az idegen autó feltűnő jelenség. Persze Varga László várt is minket, a kényelmes nagymamafotelekkel berendezett, virágos veranda asztalán már ott sorakoznak a csepeli galambászat relikviái: egy egyesületi fotó az alapítás évéből, 1938-ból, rajta szigorú tekintetű bajszos urak, oklevelek és albumok, a legújabb korból pedig egy kirakó és egy kifestőkönyv. Utóbbiak arra vannak hivatva, hogy a gyerekekhez közelebb hozzák a galambászatot, amely, mint hamarosan megtudjuk, visszaszoruló tevékenység Magyarországon.
„A galamb már a barlangrajzokon feltűnik – kezdi a tenyésztő –, és minden vallásban szerepet kap. Egyiptomban háromezer évvel ezelőtt óriási galambpalotákat építettek, ahol több ezer madarat tartottak. A galambhús ízletes és egészséges, a vastartalma kiemelkedő, nem véletlen, hogy szokás volt a szoptatós anyukáknak levest főzni belőle. A sivatagi arabok egyenesen a megmentőjüknek tartják a galambot, nemcsak a húsa, hanem az ürüléke miatt is. A legjobb trágya: sok benne a nitrát, így tudtak zöldséget termeszteni. A mai napig az araboknak vannak a legnagyobb tenyészeteik, és tőlük kerültek kereskedőhajókon a háziasított galambok egykor Európába.”
Magyarországra a török hódoltság idején érkeztek meg, de ebben van egy kis csavar, tudjuk meg, a később török galambnak nevezett madarat a kurdok hozták be. „A legősibb galambunknak tartjuk az abból kitenyésztett magyar óriást – mesél tovább házigazdánk –, elegáns, monumentális, hatalmas koronával, lábtollal. Egyszer összeírtam, ezt a fajtát Csepelen ötvenhatan tartották. Ma már csak egyetlenegy tenyésztője van itt.”
Varga László csaknem nyolcvan éve él Csepelen, és egész életében galambokkal foglalkozott. Tizenöt országban járt tenyésztői munkája révén, hozzá tizenhét országból érkeztek a kollégák, ez a hobbi vagy inkább hivatás távoli nemzetek fiait is összeköti.
Azt szoktam mondani, kétféle ember van: normális és galambász. Én galambász vagyok
– mosolyog. Derűs ember, és láthatóan mindent tud a galambokról. Ráadásul érdekesen mesél. Hallgatjuk az évszázadokon és kontinenseken átívelő történeteit, megcsodáljuk a nemzetközi és magyar okleveleit, kupáit, közben fél szemmel a tetőről fel-felszálló fehér galambcsapatban gyönyörködünk. Ezek a csepeli magasröptűek? – tudakoljuk, de kiderül, hogy amiket látunk, postagalambok. Mivel most már nagyon szeretnénk látni a csepeli fajtát, elindulunk a madárházak közé.
Közben megtudjuk azt is, hogyan kerültek a tenyésztők Csepelre. Meglepő módon épp a nagyszabású iparosítás hozta el a galambtartás felfutását a szigeten az 1900-as évek elején. Az ide költöző, elsősorban sváb tisztségviselői réteg hobbija lett ez. „Sokan érkeztek vidékről az ország minden részéből. Mivel megszokták otthon, itt is igényelték, hogy valamilyen állat legyen körülöttük, és leginkább a galambot választották. Az asszonyok a templomban találkoztak, a férfiak meg mellette, a vendéglő kerthelyiségében. Elvitték magukkal a galambokat, nézegették, csereberélték őket. Így alakult ki a helyi galambászat” – magyarázza, miközben megérkezünk a csepeli magasröptű hófehér keringők röpdéjéhez.
A galambtenyésztést sokan elhivatottan űzték, így lehetett, hogy a harmincas években Korényi István egy új fajta nemesítésébe kezdett. A csepeli az úgynevezett röpgalambok közé tartozik, ha elengedik, azonnal elindul felfelé nagy magasságokba emelkedni. Ezért Varga László amikor kivesz egy példányt, óvatosan, de határozottan fogva mutatja be nekünk az óriási barna szemű madarat: „Ha gyerekeknek tartok bemutatót, mindig megkérdem tőlük: »Na, milyen a szeme?« »Gülüszeme van« – felelik, és tényleg. De a legérdekesebb rajta a tollazata. Külföldi tenyésztők többször említették, milyen jó, hogy a nevében benne van a hó, mert a tolla csillog, szikrázik, nem tiszta fehér, mint a papír.”
A röpgalambok fajtaleírásában az is szerepel, hogy hány órát kell a levegőben tölteniük, hogy érvényes legyen egy-egy reptetés. A csepeli magasröptűeknél ez három óra, ebből fél órára akár 1500 méteres, azaz tűnő magasságba emelkednek, amikor a megfigyelők számára nem is látszanak. Huszonnégy galamb repül a csapatban, és olyan szorosan szállnak, mintha fognák egymás szárnyát. Ma már kevesebben engedik szabadon őket, mert 2004-ben ugyan mint kiemelt genetikai értékű tenyésztett állatfajtát nemzeti kinccsé nyilvánították, a ragadozó madarak nem olvassák a jogszabályokat, és minden reptetésnél fenyeget a veszteség veszélye.
„Nekem különben nem ez volt a kedvenc fajtám – árulja el a galambász. – Idősödve visszafogtam sokféle galamb tenyésztését, de azt mondtam, ha már Csepelen élek, a csepeli magasröptű maradjon. Most tizenkét pár van belőle, az idei fiatalok negyvenen vannak.
Itt, helyben egyébként négyen vagyunk, akik még tenyésztjük. Külföldön többen foglalkoznak vele már, mint idehaza. Én árulni nemigen szoktam, inkább ajándékba adom. Egyszer például vittem Palma de Mallorcába, és egy pár év múlva küldtek nekem fotót és videót: a pálmafák tele voltak a csepeliekkel.
Varga László udvarában nyugalmas a hangulat. A dallamos burukkolás, halk szárnysuhogás nosztalgikus érzéseket kelt bennünk, pedig sose voltunk ilyen közel ennyi galambhoz. És aztán még közelebb kerülünk hozzájuk, hamarosan egy parókás galamb puha tollát simogatjuk elragadtatással. A galambász időről időre bemutatókat tart, emiatt jó pár különlegességet is nevel: a parókások mellett van itt pávagalamb, kopasznyakú és földön forgó is.
Az élénk csepeli galambászélet, úgy tűnik, már a múlté. A hatvanas években még három egyesület működött, külön szervezetük volt a röp-, a dísz- és a postagalambászoknak. De már korábban, a régi sváb házak elbontásával elkezdett beszűkülni az állattartói élettér. Vannak mégis, akik hűségesen kitartottak e tevékenység mellett. Sőt, mikor már jó ideje nem volt helyi galambászegyesület, 2009-ben Varga László és társai újraindították a működését. Ma a harmincegy tag rendszeren összejárva tartja a szakmai és baráti kapcsolatokat. A kérdésre, hogy vajon utánpótlás látszik-e, az egyesületi elnök így válaszol: „A fiatalokat manapság más vonzza. De érdekes, hogy most egy ötven év körüli gárda kezd kicsit visszajönni. Részben a nosztalgia miatt, például mert a nagypapájának volt galambja. Persze ez hosszú kihagyás, de lett egy pár tagunk így, örülünk nekik.”
Szó kerül még arról is, hogy a galambászat drága hobbi, és sok munkával, állandó odafigyeléssel jár. Ma az is nehezíti, mint minden egyéb állat tartását, hogy a szomszédot esetleg zavarja a madarak jelenléte. Pedig ha megfelelő körülmények között élhetnek, biztosítják nekik a szükséges életteret, nem lehet kifogás ellenük. „Azt szoktam mondani, a béke egyszerű lenne: csak négy szomszéddal kéne mindenkinek jóban lennie. És ez mindenre igaz, még a háborús helyzetekre is. Így van?” – a kérdés a levegőben marad, akár egy magasan keringő galambcsapat.
Regényes kezdést emlegettünk induláskor, ezért hazafelé, ráfordulva a főútra már meg sem lepődünk, amikor észrevesszük, hogy az út mentén, ha nem is a bibliai olajfa, egy hatalmas olajfűz áll. A Béke dűlő fehér galambjainak épp csak egy rövidet kellene erre kerülniük, ha valamikor egyszer egy ágacskával a csőrükben szeretnének hazatérni.
