A gyönyörű Wechsler Vera kereskedelmi érettségivel helyezkedett el az Elektromos Motorgyár Csengery utcai irodájában. Ott az egyik kolléganője gyakran áradozott a volt udvarlójáról, és annyi szépet, jót mondott róla, hogy Vera úgy döntött, megnézi személyesen azt a fiatalembert. Így lépett be egy nap a Fiumei Kávébehozatali Társaság Szent István körúti fiókjába, ahol Braun Miklós dolgozott. A fiatalember meglátta Verát, és nyomban randevúra hívta.
Így kezdődött a szép barna lány és a Jávor-bajszos férfi holokausztot is túlélő szerelme a harmincas években. Az ő történetük és másik négy családé vezet minket végig a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításán.
Fotó: centropa.org
Ha süt, a nap, ha meleg van, ha esik, ha fúj, a süllyesztett kiállítási térnek külön időszámítása van. Szó szerint alámerülünk a múltban. Félhomályban, már-már sötétben ismerkedünk először a zsidó–magyar együttélés múltjával, ezt adatok, térképek, Huszton, Újlipótvárosban, Debrecenben készült életképek illusztrálják.
Innen indulunk, szó szerint indulunk, mert mintha saját lépteink visszhangoznának a folyosón, mintha mi is egyek lennénk azok közül, akiket egyszer csak kiragadtak az életükből, és elindítottak, vagy inkább elhajtottak ismeretlen cél felé.
Illetve nem egyszer csak. A „Vásárolj keresztény boltban!” feliratú plakátok, a propaganda dokumentumai elmesélik, hogyan kezdődött a kirekesztés, történelmi tanulságot szolgáltatva arra, amit a holokauszt tanított meg az emberiségnek. Azt, hová vezethet, ha a társadalmat „mi”-re és „ők”-re osztják fel.
A jogfosztás, kifosztás, a vagyontól, az emberi méltóságtól és az élettől megfosztás stációi tagolják a teret, mindezt személyes sorsok elmesélése, elárvult tárgyak, és sok-sok fénykép mutatja meg. Színházi látcső, játékbaba, apró notesz – mindegyik valakié volt, mielőtt mementók lettek.
Iszonyatosak a gyilkolás, a megsemmisítés tömegességét ábrázoló fotók és filmek, de talán még megrendítőbb belenézni a fotókról ránk néző tekintetébe, akikkel nem tudjuk, mi történt. Van egy kép három fiatal férfiról, zakójukon ott a sárga csillag. A bal szélsőnek kedves gyerekarca van, a haja hullámos, szinte fel sem nőtt még, gyerekember, mondták akkoriban, és nem tudni, felnőtt-e egyáltalán… Roma kamaszlány, retiküljét szorongató asszony, két fiúcska Bocskai-kabátban és -sapkában.
Szól a film, a térben szívdobogás lüktet, csizmás lábak csattognak, dallamfoszlányok és harsogó szónoklat. A fülünkre szorított hangszóróból végtelenítve hallgatjuk Vera, Miklós, és négy másik család történetét, köztük a Weiss–Chorin famíliáét, amelynek tagjai egész vagyonukért cserébe tarthatták meg az életüket.
Történetek a történelemben. Az erdélyi Szilágyságban született és Mengele kísérleti alanyaivá vált ikreké, Éváé és Mirjamé. Nyiszli Miklósé, akinek története ihlette a Saul fiát. Jakab Lenkéé, aki meleg ruhát keresett a koncentrációs tábor felszabadulása után az őrök szobájában, és ott megtalálta az Auschwitz-albumot, amelynek képei mutatták meg az egész világnak a táborban történteket.
Mi lett Verával és Miklóssal? A látogató már szorongva emeli le egy újabb térben a hallgatót, mit fog hallani belőle. Miklóst munkaszolgálatra vitték, Vera apját megölte egy bombarepesz, elveszítették az állásukat, és a német megszállás után eldöntötték: összeházasodnak. Egyházi szertartásról már szó sem lehetett, de polgári házasságot még köthettek. 1944 áprilisában… Bujkálás, menekülés, a nyilasok elhurcolták Miklóst a nyugati határszélre. „A házassági évfordulónkra itthon leszek”– mondta a fiatal férj, Vera ebbe az ígéretbe kapaszkodott. A harcok elülte után hazament otthonuk romjaiba, takarított, készült, várta a férjét. Braun Miklós egy napot késett, de hazajött. Két fiuk született ezután.
Az emlékközpont udvarán, a fekete kövekre vésett nevek azokat jelölik, akik nem jöttek haza többé.
Nyitókép: centropa.org
