„A mi elhunyt trónörökösünkben, a gaz módon megölt Ferencz Ferdinánd főherczegben is kiváló képességek rejlettek, megvoltak benne azok a kvalitások, melyek egy nagy uralkodónak nélkülözhetetlen sajátságai, s mégis aggodalommal néztek sokan az ő uralkodásainak évei elé. A tömeg, amely nem ösmerte, félt tőle. Odaát Ausztriában attól tartottak, hogy inkább a magyaroknak fog kedvezni mint nekik; itt nálunk azt hitték, hogy családi összeköttetése a cseh szimpathiáknak fog engedni helyet, mig a csehek azt panaszolták hogy ép az ő érdekeiket nem istápolja. A polgári körök úgy vélték látni, hogy csak a hadsereg érdekei iránt van érzéke, míg a katonai körök úgy találták, hogy ügyüknek nem eléggé energikus szószólója. Találgatták igazi érzését, lesték lelkének minden titkos megnyilatkozását. Éber vigyázó szemek kisérték minden lépését, s a sok milliónyi érdeklődő tömeg között ott állott hideg merevségében, mint egy megoldhatatlan örök rejtély” – írta a Vasárnapi Ujság 1914-ben, Ferenc Ferdinánd főherceg halála után nem sokkal.

A trónörökös valóban nem örvendett túlzott népszerűségnek leendő alattvalói körében, valamint nagybátyja, Ferenc József sem kedvelte. Környezete mogorva, zárkózott és a végletekig makacs emberként ismerte, kiszámíthatatlan dührohamai miatt pedig kifejezetten ellenszenvesnek tartották. Az uralkodó korábban fiának, Rudolfnak sem engedett beleszólást az államügyekbe, és Ferenc Ferdinánd esetében sem járt el másképp. A főherceg erre válaszként egy mondhatni árnyékkormányt hozott létre, ezzel készülve az öröklésre. Egy centralizáltabb birodalmat képzelt el, ennek megvalósítása azonban sértette volna a magyar érdekeket. A monarchia „kerékkötőivel” szemben a dualista rendszer trializmussá alakítását tűzte a zászlajára, és igyekezett gesztusokat tenni a délszlávok felé. Mindez azonban nem csak a magyar elitet piszkálta fel, hanem a szerb nacionalistákat is, akik attól féltek, hogy a birodalom délszláv lakosai, nem akarnak majd kiszakadni, „Nagy Szerbia” álma pedig szertefoszlik. Nem véletlen tehát, hogy a vezérkar titkosszolgálatának vezetője, valamint Ferenc Ferdinánd közvetlen környezete is ellenezte, hogy a trónörökös 1914 nyarán hivatalos látogatást tegyen Szarajevóban. Felesége Chotek Zsófia is igyekezett lebeszélni az útról férjét, de mivel már a sajtó is beszámolt a közelgő eseményről, nem tágított.

A merénylet

Végül megtörtént, amitől többen is tartottak, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse merénylet áldozata lett. Hiába úszta meg ép bőrrel az első támadást, második alkalommal már nem hibáztak a szerb terroristák. A gránát elől még ki tudott térni a sofőr, de az órákkal később, közvetlen közelről leadott lövések már célt értek. A merénylet bevonult a világtörténelembe, Ferenc Ferdinánd élete azonban teljesen feledésbe merült.

Kevesen tudják például, hogy a tragikus sorsú főherceg az 1890-es évek elején bejárta a világot. Útjáról maga írt naplót, amelyet könyv formájában is kiadtak, illetve részletei magyarul is megjelentek a Vasárnapi Ujság hasábjain.

Kaiserin Elisabeth

Ferenc Ferdinánd 1892–1893 során, az SMS Kaiserin Elisabeth fedélzetén utazta körbe a földet. Bejárta Indiát, Ausztráliát és Észak-Amerikát, ahol a chicagói világkiállítást is megtekintette. Útja során kedvenc időtöltésének is hódolt, vadászott. A napló ezen részei a legrészletesebbek, ezzel is mutatva, a szerző szenvedélyes jáger volt.

Afrikában például flamingókat és elefántot is lőtt, Jáva szigetén pedig rögtön az érkezést követően krokodilvadászatra indult. Ezen felül személyiségéről is sokat elárulnak az eredetileg nem nagyközönség számára készült írások. Elolvashatjuk, miként berzenkedik India higiénés viszonyai miatt, milyen ízléstelennek tartja a hindu nők orrgyűrűit, valamint elborzasztja a „hallgatás tornyának” nevezett temető, ahol a keselyűk végzik a sírásók munkáját. A hinduk azon rossz szokását sem hagyta szó nélkül, hogy a halottakat azonnal eltemették vagy elégették, és nem ellenőrizték, hogy a halál valóban beállt-e.

A legtöbb helyen uralkodónak járó pompával fogadták Ferenc Ferdinándot. „[…] Haidarabad államban, mely Kelet-Indiának egyik legnagyobb és legnépesebb […] s viszonylag önálló tartománya, melynek fejedelme (nizam) őt az ezeregyéj meséire emlékeztető keleti pompával fogadta, s mulattatására többek között nagy tigris-vadászatokat rendezett” – írja a Vasárnapi Ujság. A tigrisvadászathoz talán nem érhetett fel, de az Agrából Bharipurba tartó vonattal történő hajtóvadászat egészen biztosan egyedi élményként ivódott be a Habsburg főherceg emlékezetébe.

Ferenc Ferdinánd naplójából – rossz hírével ellentétben – egy életvidám és érdeklődő ember képe rajzolódik ki, aki nem csak kifejezően és szépen írt, de humorosan és könnyed stílusban is.

„Őszinte részvétem volt szomszédom, a nizam iránt, mert láttam, mily rettenetesen keserű sorsnak tetszett neki, hogy toasztot kell mondania. Rögtön a leves után kivett zsebéből egy hosszú papirt, melyre beszéde irva volt s reszkető kezében tartva, az egész ebéd alatt tanulgatta azt. Én sem nagyon szeretem a toasztozás szokását s így szomszédom aggodalma és félelme most kétszeresen hatott reám, mert közös bajtársak valánk, de neki az egész talán még kellemetlenebb volt, mint nekem.”

A trónörökös nemcsak a hindu szokásokkal szembeni undorát fejezte ki nyíltan, de az ausztrál őslakosságról is kemény véleményt alkotott. „Nagy bámulattal nézték a parton levő kunyhók lakói a mi matrózaink munkáját (a csónakok kikötését mocsaras helyen). Ausztrál négerek voltak, az elsők, kiket láttunk; egészen sajátságos emberek rettenetesen rút arczvonásokkal, dagadt, duzzadt, ajkakkal s nem gyapjas, de göndör hajjal. Különben már érinteni látszott őket a művelődés: arczuk nem volt festve, mint törzsbeli rokonaik nagy részénél szokásos; volt néhány európaias ruhadarabjuk is, mint rikító színű mellények s a legfurább fövegek, fekete csúcsos kalapok, vasúti sipkák, stb. A nők és gyermekek, mihelyt a partra léptünk, félénken visszavonultak kunyhóikba” – írta.

A hajóséletet kifejezetten bensőségesnek és családiasnak tartotta. Naplójában kiemelte, hogy esténként a tisztikar tagjai a fedélzeten gyűltek össze, beszélgettek, illetve korábbi útjaikon átélt érdekes történeteket meséltek. A tengeren töltött napok, az összezártság, egymásra utaltság közelebb hozta egymáshoz a legénységet és az utasokat. Szerencsésnek tartotta magát, hogy ilyen körbe kerülhetett, úgy érezte, egy nagy család tagjává fogadták, amelynek örömében és bánatában is osztozhatott.

Mérleg

A 305 napig tartó utazás során 13 729 tengeri mérföldet tettek meg. A főherceg temérdek trófeával és egy több mint tízezer darabból álló etnográfiai, kézműipari és természetrajzi gyűjteménnyel tért haza. Utóbbit saját múzeumában állította ki. Hitt abban, hogy nem csak uralkodója, de népe nevelője is lesz egyben, többek között ezért is dokumentálta ilyen részletességgel utazásait.

De miért is indult útnak? Egyes feltételezések szerint betegsége miatt döntött a „kiruccanás” mellett, mások szerint pedig idegi, pszichikai jólléte motiválta. Ez azért furcsa, mert az anyjától örökölt tuberkulózisa, amelynek tünetei már fiatalkorában is jelentkeztek, csak 1894 áprilisában kezdett erősödni. Ezen felül az apjával 1892-ben folytatott levelezésében említést sem tett betegségről, valamint aggódó atyja sem érdeklődik állapota felől. Összességében tehát nem valószínű, hogy az egészségügyi állapota miatt vágott neki a világnak.

Sokkal racionálisabb magyarázat a következő: mivel Rudolf koronaherceg meghalt, apja pedig már idősödött, ő következett az öröklésben, tehát ez volt számára az utolsó lehetőség, hogy az új szerepkörével járó terhek nélkül világot lásson.

Kép: „Első elefántom”, Ferenc Ferdinánd egy elejtett elefánt előtt Ceylonban, 1893. január 11-én, a világ körüli útja során / Wikipedia