Uzsgyi! Erre kell rákattintani a képernyőn, és már kezdheti is az ember virtuálisan megtervezni a maga székelykapuját. Miközben válogat, mi kerüljön az egyik oszlopra, a másikra, a galambdúcra és a kaputükörre, biztos, hogy alaposabban megnézi a részeket és az egészet is, mint egyébkor tenné. Hiszen választania kell.
A szoftver nem ad végtelen szabadságot, nem kerülhet bárhová egy-egy díszítmény, a szakmaiságot ugyanúgy beprogramozták, ahogyan a motívumokat is. A magunk tervezte kész kapu megjelenik előttünk, méghozzá fekete-fehérben, mintha egy réges-régi kép lenne, még egy idős néni is álldogál előtte. Saját művünket hazavihetjük a telefonunkon, az élményt pedig ennél jóval biztosabb helyen.
A Néprajzi Múzeum folyamatosan élen jár a hiteles ismereteken alapuló látogatói élmények felkínálásában, kulturális kincseit interaktív eszközökkel teszi még hozzáférhetőbbé a látogatók számára. Példaértékű, ahogy valami régi és valami új itt kiegészíti, érvényesíti egymást.
„Alkalmazott grafika szakon végeztem, én voltam az első, aki weboldalt tervezett diplomamunkaként. Tanultam tipográfiát, plakáttervezést, de már a kezdetektől fogva számítógépen dolgoztam – kezdi Lőrincz Emőke kreatív digitális tartalomfejlesztő, aki bemutatja a múzeum érintőképernyős eszközeit, és szemlélteti, melyik mit „tud”. – Még szabadúszó voltam, amikor egy ügyfél magyaros motívummal ellátott cementes zsákot akart terveztetni, akkor kezdtem el kutakodni hiteles, nem turistáknak szánt motívumok után. Akkor jutott eszembe, milyen jó lenne egy olyan oldal, ahol ezek össze lennének gyűjtve, és ha valaki mesekönyvbe, pólóra vagy bármire autentikus mintákat keres, ott megtalálná. Felkerestük a barátnőmmel a múzeum vezetését, kiderült, hogy már ők is gondolkodtak ilyesmiben, így elkezdtünk közösen dolgozni a megvalósításon. Tasnádi Zsuzsa, az etnológiai archívum főosztályvezetője válogatja ki, mit rögzítsenek a grafikusok, folyamatos a szakmai ellenőrzés, hogy az adott motívum minden értelemben pontosan kerüljön a felületre.”
A grafikusok nem kézzel rajzolják le a tulipánt, a férfi fejet és az indákat, hanem vektorgrafikával. Ennek köszönhetően a felvitt motívumok nagyíthatóvá, kicsinyíthetővé, forgathatóvá válnak. Kis Jankó Bori pipacsa és pávafarkú rózsás tulipánja ennek a technikának és az eszközöknek hála ezerféleképpen kerülhet egymás mellé, alá fölé, ismétlődhet mintázatok szerint.
A közös munkából lett egy folyamatosan bővülő adatbázis és egy bárki számára elérhető kreatív és edukációs applikáció, érdemes kipróbálni (https://motivumalkoto.neprajz.hu).
Bemegyünk a Foltvarrás kékben című kiállítás termébe, a fal melletti pulton, a képernyőn kaleidoszkóp hívogatja a látogatót: érints meg. Ha az ember kiválaszt egy motívumot, előúszik a forrástárgy, amiről rögzítették, éppen mesebeli mennyiségű, 77 darab. Van a gesztenyétől a kifliig minden, amit a kurátor, Budai Veronika kiválasztott, el lehet olvasni róla a legfontosabb tudnivalókat.
„A kékfestő műhelyeknek meg voltak a maguk motívumaik, és a saját elrendezésükben alkalmazták ezeket, itt a látogatható elrendezheti a maga választott mintákat végtelen variációban. A lényeg, hogy mindig szép lesz.”
És haza lehet vinni! Igaz, nem úgy mint a Csóka bácsi készítette stafírungba szánt reggeliző abroszt, hanem QR-kódos megoldással a telefonunkon. A szerver minden tervet megőriz, így derült ki, hogy a Velencei Biennálén is népszerű volt az alkalmazás, tizenkétezren jutottak el a maguk tervezte motívum-kompozíció letöltéséig.
„Az interaktív megoldásokat mindig a kurátorokkal együtt tervezzük, találjuk ki, van, akinek már az elején határozott elképzelései vannak. Bodnár Kata például már tudta, hogy tányérdíszítő alkalmazást szeretne a keménycserép kétszáz éves történetét bemutató kiállításra” – mondja Emőke, miközben besétálunk a Hétköznapi luxus – A királynő asztalától a parasztházig című látványos és a kronika.hu-n már bemutatott kiállításra.
Az itt lévő tányértervező programmal majdnem annyi időt el lehet tölteni, mint a míves, régi leveses tálak, tányérok, díszedények nézegetésével. Az ember eldönti, hogy peremdísznek kékre hangolt mintát, rózsásat vagy magyarosat választ, aztán azt, mi kerül a tányér öblébe, és mi legyen a felirat.
De mintha most más lenne, mint a sajtóbejáráskor!
„Folyamatosan figyeljük, változtatunk, a visszajelzések és saját tapasztalataink alapján. A kész tányérokat kivetítjük a falra kihelyezett valódi tányérok közé, kilenc tányérhely marad szabadon erre, az újak a látványosan darabjaira eső régebbi helyére kerül. Csakhogy az elején arra nem gondoltunk, hogy reggel még nincs kint egy tányér sem, ezért az első látogatók nem biztos, hogy értik, miről van szó. Ezért megkértük a fejlesztőket, minden reggel generáljanak kilenc tányért.”
Mondanám, hogy mindenki megtalálja a maga nevét, és így nevére szóló tányért alkothat, de nem az utónévkönyv van ide betáplálva, az sok lenne.
„Azt találtuk ki, hogy a múzeumban dolgozók tizennyolc év alatti gyermekinek nevei vannak a rendszerben” – mutatja Emőke a lehetőségeket, amelyek között az Emese szerencsére ott van, de láttunk Teodort, Delit, Borbálát és Alexandert is. Az idősebb gyermekkel rendelkező kollégák komoly lobbitevékenységet fejtenek ki, hogy az ő gyerekük neve is bekerüljön a névsorba…
„Csak pozitív üzeneteket engedünk felírni, van olyan, amely régi tányérokon is látható, mint az Emlék, a Légy boldog, András, de olyat is lehet választani, mint Éljenek a csajok, esetleg Minden oké. Természetesen ezeket a tányérokat is, azon kívül, hogy a látogatók is láthatják őket legalább egy-két órán át, mindenki meg tudja őrizni a telefonja vagy számítógépe dokumentumai között.”
Egy ilyen gyorsan változó információs környezetben a múzeumoknak lépést kell tartaniuk, meg kell szerezniük és szolgálniuk az emberek figyelmét. Jó érzés látni, hogy kulturális örökségünket olyanok mutatják meg, akik tudják, milyen fontos az élményszerzés, ismerik a tudás átadás korszerű formáit, és közben őrzik azt, ami örök.
Fotó: Németh Ildikó
