László halála után István jutott hatalomra. Alattvalói erőszakosnak tartották, és nagy utálatnak örvendett. Sokat is szidták a hunok, és látszott, hogy hamarosan megfosztják uralmától.
(Jóannész Kinnamosz: Epitomé)
Még mindig az 1140–60-as évek eseményeinek sűrűjében járunk, amelyben, minthogy párhuzamos életekről van szó, nagy részben ugyanannak a történetnek az ismétlésére kényszerülünk. Röviden tehát az előzményekről: 1141-ben trónra lépett II. Géza, aki ellen előbb István, majd László öccse is fellázadt. A puccskísérlet mindkét esetben kudarcba fulladt, a hercegek Bizáncba menekültek, ahol István császári feleséget kapott.
Géza 1162-ben meghalt, az örökébe az ekkor 15 éves fia, III. István lépett. A lázadó hercegek azonban bizánci segítséggel elragadták tőle a hatalmat. A magyar főemberekkel kötött megállapodás eredményeképpen II. László foglalta el a trónt, illegitim, de a hatalmat ténylegesen birtokló uralkodóként. Ő azonban fél év múlva meghalt, és most már nem volt akadálya annak, hogy az öccse vegye át az uralmat.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
A cikk elején idézett kortárs bizánci forrás sokat elárul IV. Istvánról, és a jellemzést a korábbi események is megerősítik. Több mint valószínű, hogy a Géza ellen indított testvérháborúknak is ő volt a kezdeményezője, nem a középső testvér László. Nyughatatlan, törekvő, folyton többet akaró ember volt ez az István herceg. Tovább árnyalja a képet, hogy egy másik görög forrás szépnek mondja. Szóval semmiképpen sem egy shakespeare-i, púpos III. Richárdhoz hasonló alakot kell magunk elé képzelnünk, inkább egy jóképű fiatal férfit, aki hajlamos sértően, sőt durván bánni a környezetével, folyton követelőzik, időnként kegyetlen, és aki meg van győződve róla, hogy a hatalom őt illeti.
A bátyja, László a hatalom birtokában az ország területének harmadát kitevő úgynevezett dukátust adományozta neki, amelyben lényegében szabad kezet kapott a belső ügyek vitelére. Úgy tűnik, hogy a rövid fél év alatt, amíg ennek az élén állt, inkább ellenségeket szerzett, mint barátokat, ám a bátyja halála után a királyi Árpád-vér, valamint a bizánci katonaság és arany mégis elégnek bizonyult ahhoz, hogy az ország főemberei 1163. január 27-én elfogadják uralkodójuknak. Ez arra is közvetett bizonyíték, hogy a törvényes király, III. István, aki továbbra is Pozsonyban várta a fejlemények alakulását, gyenge kezű uralkodó lehetett. Hiszen lám, a magyarok még az erőszakoskodó IV. Istvánt is inkább elfogadták, mint hogy a törvényes uralkodójuknak hódoljanak.
A szervezkedés azonban az új király ellen a trónra lépése után szinte azonnal megkezdődött. Hatalma megerősítésére bizánci sereget hívott be az országba, ami tovább szította az ellenállást a magyarok körében. Ráadásul a bizánci befolyás erősödése kiváltotta a német császár reakcióját, aki végre segítséget ajánlott III. Istvánnak az ország visszafoglalására. Ezzel a támogatással III. István megindította a hadjáratát, és júniusban Székesfehérvár közelében döntő győzelmet aratott. Az ellenkirály is fogságba esett, ám a győző kegyelmesen futni hagyta, IV. István visszament Bizáncba.
A következő két évben görög csapatokkal még háromszor indított támadást a koronáért, de III. István végül Manuél császárral kötött békével lezárta a konfliktust. Ennek a békének a zálogaként került Bizáncba III. István öccse, Béla herceg, aki majd az egyik legnagyobb magyar uralkodó lesz.
IV. István a nyughatatlan személyiségéhez méltó dicstelen véget ért. A zimonyi várban, miután az immár reménytelen harcot még mindig nem volt hajlandó feladni, szabad elvonulás fejében a saját emberei megölték. Harminckét évet élt, ebből szűk öt hónapot töltött a trónon.
Következik: III. Béla, a nagy
