A magyarok valami Abát választva királyukká, Péter királyukat elűzték.
Hildesheimi évkönyv, 1042
A 980 körül született harmadik magyar királyt a középkori források mind Abának mondják, egyedül Anonymus teszi hozzá, hogy a második neve Sámuel volt.
Ez utóbbi közlést tarthatnánk tévedésnek is, csakhogy az ő idejében vert dénáron a SAMUHEL REX körirat szerepel, ami csakis az egyetértésével kerülhetett oda. A türk Aba szóról már nem bizonyos, hogy eredetileg is személynév volt, hiszen apát jelent szó szerint és átvitt értelemben is, tehát lehet, hogy törzsének úgymond atyjaként, utóbb állandósuló névként viselte.
Ő maga semmilyen vérségi kapcsolatban nem állt az Árpádokkal, nem is a hét magyar törzs egyikének tagja, hanem valószínűleg az egyik, türk eredetű kabar törzs vezére volt.
Tudjuk róla, hogy Szent István király legbelsőbb köréhez tartozott, palotaispán volt, aki részt vett a Koppány-féle lázadás leverésében.
Királyképessé mégis elsősorban a házassága tette. Amint arról az Istvánról szóló résznél említést tettünk, a fiatal király politikai megfontolásból adta az egyik húgát Aba Sámuelhez, hogy a nagyhatalmú urat és népét megnyerje az egységes állam ügyének. Ilyenformán ha volt Aba Sámuelnek fia (a forrásokban szerepel is 1067-ből egy bizonyos Aba nembéli Péter), az pontosan olyan közel állt az Árpád-házhoz, mint Orseolo Péter, aki e rokonság révén nyerte el a trónt. Ám ha volt is fiú, 1041-ben talán gyerek volt még, az uralkodásra alkalmatlan.
A sorozat előző része itt olvasható:
Péter menekülése után az országnagyok Aba Sámuelt választották királlyá. A történészek sokat vitatkoznak azon, hogy az új uralkodó milyen vallást követett, egyházalapításai azonban arra utalnak, hogy legalábbis idős korában nyugati keresztény lehetett, akinek politikája középpontjában a németekhez menekült Péter semlegesítése állt. Rögtön a koronázás után nyugat felé indított hadjáratával a császártól Péter kiadatását próbálta kikényszeríteni, de noha a hadjárat sikeres volt, a célját nem tudta elérni.
Talán a kétséges legitimáció, talán belpolitikai hibák okozták, hogy az elégedetlenség vele szemben hamar növekedni kezdett, így amikor Henrik német császár 1042-ben a Dunától északra támadást indított ellene, már nem volt abban a helyzetben, hogy érdemi ellenállást fejtsen ki. Szerencséjére a császár hamarosan visszafordult. A következő évben újra támadott, egészen a Rábáig hatolt, nagyjából ugyanazzal az eredménnyel.
A passzivitás azonban otthon rossz vért szült, a magyar urak már a király leváltásáról beszéltek.
Gellért püspök legendája szerint Aba Sámuel 1044 húsvétjára a Maros menti Maroscsanádra gyűlést hirdetett, ahol aztán az elégedetlenek hangadói közül ötvenet lemészároltatott a híveivel.
Lehet, hogy a legenda túloz, viszont tény, hogy amikor júniusban a császár újabb támadást indított, Aba Sámuel nem tudott akkora haderőt felvonultatni, ami elegendő lett volna annak elhárítására. A két uralkodó (és a császár oldalán a harmadik, Péter) hadseregei Ménfő közelében ütköztek meg. A Képes Krónika tudósítása szerint Aba Sámuel a vele fölvonuló némely magyarok áruló megfutamodása miatt veszített, a valóság azonban, mint a legtöbb esetben, valószínűleg itt is az, hogy a túlerő győzött.
Aba Sámuel meneküli kényszerült. Péter emberei a krónikák szerint egészen Füzesabonyig üldözték, ott utólérték és megölték. Testét az általa alapított, és eleve nemzetségi temetkezőhelynek szánt feldebrői templom sírkamrájába temették. A későbbiekről a Képes Krónika így ír: „néhány esztendő múlva kiásták a sírból: szemfödelét és ruháit romlatlanul találták, sebhelyei begyógyultak. Akkor eltemették őt saját monostorába, Sárott.”
A meglepő tudósítás arra utal, hogy a közvetlen utókorában jó emléket hagyott maga után. Ezt megerősíti, hogy az Aba nemzetség még hosszú ideig jelentős szerepet vitt a Mátra vidékén, a családját a visszatérő Péter bosszúja nem érte el, a Pétert követő királyoknak pedig okuk sem volt rá.
A következő rész témája: I. András, a kompromisszumkötő
