Mit keresnek huszárok a francia hadseregben?

Hogyan esett a választás az 1692-es kezdő dátumra, milyen esemény köthető ehhez az évhez?

Az általam behatóbban kutatott egy évszázadnyi idő­szakot a franciaországi magyar katonai emigráció két mérföldkő-jelentőségű évszámával jeleztem. 1692-ben alapították az első franciaországi huszárezredet, a Cornberg-ezredet, ami egyrészt mutatja, hogy jelentős számú magyar dezertőr jelent meg a francia hadsereg­ben, akikből már magasabb szintű katonai egységet lehetett szervezni, másrészt pedig a döntés jelzi a francia kormányzat eltökéltségét a magyar eredetű – a korban nagyon sikeres – könnyűlovas-harcmodor meghonosítá­sára. A másik határkő a francia forradalom évét jelenti, s ezt talán nem kell magyarázni. Bár a két évszámot megelőző és követő, e témához kapcsolódó eseményeket is igyekeztem összefoglalni a könyvben, a kutatásaim alapvetően erre az időszakra fókuszálnak.

A francia-magyar viszony a korszakban csak a Habsburg-magyar, illetve a Habsburg-francia kapcsolatokon keresztül értelmezhető. A megjelölt időszakban mi jellemezte az említett viszonyrendszereket?

A francia külpolitika már a 16–17. századtól kereste a kapcsolatot a Habsburg-uralommal összeütközésbe kerülő magyar függetlenségi mozgalmakkal, s ügye­sen felhasználta őket a két nagyhatalom között zajló háborúk során. A legismertebb példát erre a II. Rákóczi Ferenccel folytatott diplomáciai és katonai együttműködés szolgáltatta, amelyben a Habsburg Monar­chiát kétfrontos küzdelemre kényszerítették a spanyol örökösödési háború idején zajló Rákóczi-szabadság­harc során. A Habsburg–francia ellentét a 18. század első felében is fennállt, így a magyar szabadságharc bukása utáni politikai és katonai emigránsokat tárt karokkal fogadták francia földön, és szolgálati lehető­séget adtak nekik az újonnan alapított huszárezredek­ben.

A helyzet az 1756-os úgynevezett „diplomáciai forradalom” után változott meg, amikor a francia–osztrák szövetség létrejöttével megváltozott nagyhatal­mi helyzetben gyakorlatilag megszűntek az emigráció olyan hagyományos utánpótlási forrásai, mint a dezer­tálás és a toborzás a törökországi bujdosók körében.

Ekkor viszont a Franciaországban már letelepedett magyar főúri családok – például a Bercsényiek és az Esterházyak – számára nyílt új lehetőség a két egykor ellenséges dinasztia közötti kapcsolatok erősítésé­ben. A hagyomány szerint a későbbi XVI. Lajos király arcképét Esterházy Bálint László huszártiszt, az egykori rebellis Esterházy Antal generális unokája vitte a bécsi udvarba a Habsburg–francia szövetséget megpecsételő házasság előkészítése céljából.

Hogyan merült fel az igény a francia katonai vezetés körében a huszárság meghonosítására?

A török elleni háborúban harcedzett, magyar eredetű könnyűlovas egységek sikeres nyugat-európai alkalma­zása után született meg a felismerés a 17. században, hogy fontos lenne hasonló gyors reagálású, különle­ges huszáregységek létrehozása, amelyek alkalmasak lennének a korban népszerű portyázó hadműveletek végrehajtására. Itt elsősorban felderítői feladatokban, elő-és utódvédharcokban, valamint olyan speciális különítményekben végrehajtott rajtaütésekben, mai szóval kommandós műveletekben való bevetésekre szánták őket, amelyekre az egyre nagyobb számú, nehezen mozgó és felülről irányított modern hadse­reg egységei alkalmatlanok voltak. XIII. Lajos király és Richelieu bíboros már 1635-ben kezdeményezte kisebb magyar huszáregységek alkalmazását. Az újabb huszáralakulatok megjelenésére a törökellenes magyarországi háborúkban szolgáló francia katona­tisztek kedvező tapasztalatai nyomán kerülhetett sor a 17. század végén.

A háborúban való alkalmazásu­kon kívül fontos szerepet játszottak a Francia Királyság belső rendjének védelmében, az esetleges lázadások és népi mozgalmak ellenében, amelyekkel szemben az idegen származású katonákkal eredményesebben lehetett fellépni.

A Rákóczi-szabadságharc hagyomá­nyait ápoló magyar jellegű huszárezredeket idővel német anyanyelvű újoncokkal töltötték fel, így hamar elnémetesedtek. A magyarok aránya a század hetvenes és nyolcvanas éveiben már csupán egy-két százalék volt, de a tisztikar egy része egészen a francia forrada­lomig magyar, illetve magyar származású maradt.

Mik voltak a legjellemzőbb indítékai a Franciaországba irányuló emigrációnak?

A magyar függetlenségi mozgalmak egykori katonái szá­mára kétségtelenül vonzó volt a Rákóczi-szabadságharc tisztjei által vezetett franciaországi huszárezredekben való szolgálat. Ezekben a 18. század közepéig a magyar volt a szolgálati nyelv, a magyaros egyenruha mellett számos olyan jellegzetes hagyományt őriztek itt, amely a nemzeti érzelmű magyar huszárok számára jól csengő hívószónak bizonyult. Emellett persze fontos szerepe volt a kalandvágynak, a tisztességesen megfizetett szol­gálatnak és annak a lehetőségnek is, hogy a vállalkozó szellemű ifjak a világ egyik legmodernebb és legna­gyobb hadseregében gyarapíthatták tudásukat.

A század mely háborúiban tüntették ki magukat magyar huszárok? Előfordulhatott, hogy korábbi tiszttársaik álltak velük szemben a csatatéren?

A 18. század első felének dinasztikus háborúiban, az 1733–1736-os lengyel örökösödési háborúban és az 1740–1748-as osztrák örökösödési háborúban tény­legesen gyakran szembekerültek egymással a francia és a császári szolgálatban álló magyar huszárok. Az összecsapások mellett azonban a harctéri kapcsolataik gyakran parancsszegéshez, dezertáláshoz is vezettek, és éppen ennek következtében növekedett a század feléig a francia szolgálatban álló magyarok száma. Később a hétéves háborúban már egymással karöltve küzdöttek a francia és a császári csapatok a porosz seregek ellen, bár az ottani huszárezredekben is szolgáltak még ekkor magyarok. Még a francia kormányzat által támogatott amerikai függetlenségi háborúban is találhatunk ma­gyarokat, a legismertebb közülük Kováts Mihály, akit az amerikai lovasság megteremtőjeként tisztelnek ma is.

Esetleg Napóleon mellett is harcoltak magyar tisztek?

A Grande Armée-ban is találhatunk magyar nevű tisz­teket. Részben a korábbi magyar emigránsok leszárma­zottainak, részben a francia forradalmi és a napóleoni háborúk idején francia szolgálatba állt magyarok neveit olvashatjuk az ezredlistákon. 1800-ban még egy újabb magyar emigránsokat magába foglaló magyar légió alapí­tásának kísérletére is sor került, de ebből nem lett semmi. Tény viszont, hogy a napóleoni hódítások kedvezőtlen visszhangja a magyar közvéleményben nem segítette elő a nagyobb számú emigrációt, sőt, amint azt az 1809-es nemesi felkelés példája is mutatja, a magyarok a haza védelmében fegyvert is fogtak a francia megszállók elleni háborúban.

Be tudtak illeszkedni az emigránsok a 18. századi francia társadalomba, vagy később továbbálltak, esetleg visszatértek Magyarországra?

A magyar emigránsok egy kisebb hányada, a legfelsőbb rétege letelepedett Franciaországban. A legtöbben családot alapítottak, és beilleszkedtek a társadalom velük szimpatizáló rétegeibe, elsősorban a katonai és vidéki nemesi famíliák leányaival való házasságuk révén. A kötetben számos ilyen példát sikerült bemu­tatni, egyes családok, mint például az Esterházyak vagy a Dessewffyek családjuk francia ágát is megalapították ebben az időszakban. Sokan azonban visszatértek Magyarországra, ebben nemcsak a beilleszkedési nehézségeik, a honvágyuk, hanem a francia forradalom idején megváltozott körülmények is jelentős szerepet játszottak.

Békeidőben mivel foglalkoztak a letelepedő emigránsok?

Igyekeztek magyarországi életkörülményeikhez hasonló környezetet kialakítani. Jellemző volt rájuk, hogy kisebb kolóniákat alkotva, egy-egy meghatározó vezéregyéni­ség birtoka közelében – például Bercsényi László gróf Luzancyban található kastélya környékén – telepedtek le, és szoros kapcsolatot őriztek honfitársaikkal. Jellem­ző volt rájuk a nemesi életformához nélkülözhetetlen birtokszerzés és gazdálkodás, valamint a francia kultúra iránti fogékonyság is. Többen irodalmi tevékenységet is végeztek, emlékiratokat, fordításokat, katonai munkákat vagy éppen verseket hagytak az utókorra.

Hogyan ápolják Franciaországban a magyar huszárok emlékét?

Valamennyi európai nemzet közül talán a francia ragasz­kodik a legjobban e közös hagyományunkhoz, hiszen az egyetlen külföldi huszármúzeum is náluk, Tarbes város­ban található.

A francia hadseregben ma is két huszárezred szolgál, a Berchény és az Esterhazy, ezek hasonlóan különleges szárazföldi vagy deszantos hadműveletekben öregbítik a magyar eredetű csapatnem jó hírét, emellett elevenen őrzik az ezredek magyar eredetére utaló hagyo­mányaikat.

Az utóbbi hat évtizedben számtalan helyszí­nen bevetették őket: Indokínában és több afrikai ország­ban részt vettek békefenntartó missziókban, ugyanezen okból jártak Koszovóban, Bosznia-Hercegovinában, Afga­nisztánban és Libanonban, s harcoltak az öbölháborúban is. Bordó sapkájukon, amelynek barett a neve, szintén őrzik a magyar alapító emlékét: egy vitézkötés látható rajta, amit nemes egyszerűséggel La Hongroise-nak, azaz magyarnak neveznek. Jelmondatuk is az alapító Bercsényi gróftól származik: „Omnia si perdas, famam servare me­mento”, azaz „ha mindent elveszítettél, emlékezz, hogy a becsület megmarad”.

Fotó: MTI/Wikimedia Commons