„Utána [ti. IV. Béla után], az Úrnak ezerkétszázhetvenegyedik esztendejében egész Magyarország felett az ő fia, István kezdett uralkodni. Ez Ottokárt, a csehek királyát, aki a csehekkel, osztrákokkal, brandenburgiakkal és más vegyes hadinéppel erőszakkal jött be Magyarországra, túl a Rábca folyón vitézül legyőzte, és megfutamította. Azután Bodonyt, a bolgárok városát és a bolgárokat győzte le, és királyukat arra kényszerítette, hogy szolgáljon neki.”
Budai Krónika, 1473
Nyughatatlan és vitézlő férfiként őrizte meg az emlékezet az 1239-ben született V. István királyt, aki mindkét jelzőre bőségesen rászolgált. Apját viszonylag hosszú élettel ajándékozta meg a sors, amiből fakadóan őt hosszú, harmincegy éves koráig tartó trónra várakozással sújtotta, amit rosszul viselt.
A tatárok elől való menekülést kisgyerekként élte át, és valószínű, hogy a pusztításról sem lehetett sok emléke. A magyar király és a bizánci császárleány fia már hétéves korában elnyerte az ifjabb király koronáját. Ehhez képest azt gondolhatnánk, hogy, még szintén gyermekként, rangon aluli feleséget választottak a számára Szejhán kun fejedelem Erzsébet nevű leánya személyében. Szejhán nem volt szuverén, márpedig az Árpád-házi hercegek és hercegnők szinte mind a környékbeli, esetleg távoli uralkodó házakból találtak házastársat. IV. Béla számára, aki nem tudhatta, hogy a tatárok mikor térnek vissza, ezúttal a több tízezer harcosnak parancsoló kun fejedelem azoknál is értékesebb szövetséges volt.
Sorozatunk előző része itt olvasható:
Nem tudjuk, hogy István herceg, aki már tízéves kora előtt megkapta a Szlavónia hercege címet, hogyan élt a feleségével, de azt igen, hogy összesen hét gyermekük született, köztük Mária, akinek az unokája, a nápolyi Caroberto fél évszázaddal később Károly Róbertként nyerte el a magyar trónt. Az Anjouk tehát az V. Istvántól való származásukra alapozták a trónigényüket.
A már nagykorú István herceget az apja 1247-ben Erdély élére állította, majd a frissen meghódított Stájerország kormányzását bízta rá. A stájerek azonban cseh szövetségben föllázadtak, és a magyar hadakat legyőzték, a függetlenségüket visszaszerezték. A korabeli följegyzések szerint a csatavesztés miatt súlyos konfliktus alakult ki a király és a trónörökös között. Több, mint valószínű, hogy István herceg jobb katona volt, mint az apja, és talán annak hibás hadvezetése okozta a vereséget. A király Istvánt mindenesetre visszaküldte Erdélybe, és a szlavón hervegséget a kiskorú Bélának adta.
Ezt követően vezette István a magyar királyi sereget abba a bulgáriai hadjáratba, amelyre a Budai Krónika részlete is utal. A hazatérő győztes azonban hamarosan a polgárháború küszöbén találta magát. A királyi és a hercegi hadak egymás ellen vonultak fel, a háború azonban elmaradt, a felek írásban egyeztek ki egymással. Az oklevelekben ekkor szerepel először István ifjabb király, junior rex címe, ami egyértelműen társuralkodói pozíciót jelöl.
A két király az országot a Duna vonalában gyakorlatilag felosztotta egymás között, mindketten saját pénzt vetettek, saját udvart tartottak saját tisztviselőkkel, még nádorból is kettő volt. Ilyen mértékű kettéosztásra addig nem volt példa, és nem is volt bölcs megoldás. Számítani lehetett rá, hogy előbb-utóbb konfliktus támad belőle.
A jog a király oldalán állt, és Béla 1264 telén rá is szánta magát, hogy érvényt szerezzen neki. Emberei egyszerre támadtak délen, a Maros völgyén át, és északon a Szepesség felől. A támadók gyors sikereket értek el, István herceget a Brassó melletti Feketehalom várába szorították. Istvánnak azonban sikerült megszerveznie a felmentő sereget, amellyel együttműködve visszavette a kezdeményezést, és hamarosan már ő üldözte a királyi sereget. A döntő ütközetre a következő márciusban Isaszegnél került sor, ahol István teljes győzelmet aratott.
A nyughatatlannak ismert ifjú herceg azonban nem élt vissza a győzelemmel. Az apjával szabályos békeszerződést kötött, amelyben az ország nagyobbik felére elismertette a jogait. A következő években ez az állapot fennmaradt ugyan, de állandó feszültségekkel, határvillongásokkal terhelten.
IV. Béla 1270. március 3-án meghalt, Istvánt tíz napra rá végre egész Magyarország királyává koronázták. Uralkodását kezdetben súlyosan megterhelte, hogy az ország főemberei korábban ide-oda pártoltak, és most a királypártiak és a hercegpártiak egymásnak feszültek, próbálván a másik oldalt kiszorítani a hatalomból, vagy éppen megszerezni azt.
Ezt használta ki II. Ottkár cseh király, hogy a korábban királypárti főurakkal szövetségben területszerző háborút indítson északnyugaton. Kezdetben komoly sikereket ért el, két jelentős csatában legyőzte István hadait, és egészen Nyitráig nyomult előre. István azonban sikeres ellentámadást indított, és a cseh királyt a korábbi állapotokat elismerő békére kényszerítette.
V. István uralkodásának első éve nagyjából ráment a nyugati végek pacifikálására és a főemberek közötti viszonyok rendezésére. Ezzel párhuzamosan komoly országépítésbe is kezdett, több várost kiváltságokkal erősített meg, elkezdte a királyi birtokviszonyok rendezését, egészében is a jogrend helyreállítására törekedett. Programja megvalósítására azonban már nem maradt ideje, 1272. augusztus 6-án a Csepel-szigeten meghalt.
Holttestét a húga, Szent Margit mellé temették a Margit-szigeti domonkos kolostorba. A jelek arra utalnak, hogy nagy király lehetett volna, de a kiteljesedés nem adatott meg neki.
Következik: IV. László, a kun
