A húsvétot követő negyvenedik nap, az áldozócsütörtök Jézus mennybemenetelének ünnepe. Ahogy a Szentírásban olvashatjuk, feltámadása után Jézus ismételten megjelent az apostoloknak. Az Olajfák hegyén járt velük, mikor „a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: »Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment«”. (ApCsel 1,9-11)
A mennybeszálló Jézus középkori ábrázolásain szerepelt, hogy Jézus a földön hagyja a lábnyomát. Ezen festmények közül például Kolozsvári Tamás garamszentbenedeki kétszárnyú festett kálváriaoltára fennmaradt, de számos ábrázolás megsemmisült.
Erre a sorsra jutott a tatai Szent István-hegyen lévő emlék is, miután a törökök lerombolták a templomot. Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című kötetében azonban arról olvashatunk, hogy a szent lábnyomok fennmaradtak egy helyi mondában.
Zsigmond király idejében a vitányi vár birtoklása miatt két főúri család harcba szállott egymás ellen. A Szentistványhegyen gyülekeztek, hogy másnap hajnalban összecsapjanak egymással. Fegyverbe öltözve virrasztott mindkét fél a templom körül. Éjfél tájban a sötétből tündöklő alak emelkedett föl, töviskoszorúval a fején. Megismerte mindenki, maga Jézus volt. Áldóan, békéltetően emelte rájuk a kezét. Nem álmodták, hiszen megvirradva megtalálták az Úr kőbe hagyott lábnyomát. A csata elmaradt, az ellenfelek megbékültek egymással.
A mennybemenetelt ábrázoló szobroknak a középkorban az ünnep liturgiájában is részük volt. Az áldozócsütörtöki mise közben megjelenítették Jézus mennybemenetelét. A templom közepén felállítottak egy asztalt, és arra tették a szobrot, amelyet kötéllel felhúzták a padlásra, majd fentről finomságokat, diót és apró gyümölcsöket szórtak le az ünneplő tömegnek, ezzel jelképezve, hogy „Krisztus feljül adja az élet vizét”. Végezetül egy fatőkét kineveztek sátánnak, kivittek a templom elé, és ott szétverték, utalva arra, hogy Krisztus mennybemenetele után a sátánnak nincs hatalma.
Ez a liturgikus világ a középkort követően a népi szakrális hagyományban még fennmaradt. Annak emlékezetére, hogy Jézus tanítványait kivezette az Olajfák hegyére, körmenetet tartottak. A menetben haladók könyörögtek a megnyílt ég áldásáért, azért, hogy Isten bő terméssel áldja meg őket. A körmenet célja volt az is, hogy a vetéstől távol tartsak a rontás szellemét.
Szokás volt az is, hogy áldozócsütörtök napán a település lakossága a közeli hegy tetejére vagy a határba a búzavetésekhez ment. Hagyomány volt, hogy – miután Jézus a déli órákban ment föl a mennyekbe – déli harangszóra az emberek a templomba siettek, hogy „e percben az Úr Jézust imádva, mintegy utána küldjék legfontosabb kéréseiket az ég felé”. Hitték ugyanis, hogy Jézus után a mennyország egy órára nyitva marad. Bizonyos tájegységeken az volt a szokás, hogy a déli harangszó hallatára az ég alatt, vagyis kint a szabadban mondták el az Úrangyalát. Hitték, hogy kérésüket ilyenkor maga az égbe szálló Krisztus viszi az Atyaisten trónjához. Imádkoztak azért is, hogy halottjaik Krisztus nyomán az égbe jussanak.
További áldozócsütörtöki szokások is összefüggtek a megnyílt ég áldásával. Napkelte előtt a közeli folyó vizében mosdottak, hogy egészségesek legyenek, és a vízből vittek is magukkal, hogy orvosságként használják. Gyógyfüveket is gyűjtöttek, amelyeket szintén eltettek, mert hittek abban, hogy a vizet, a füvet is érte az áldás, ezért különösen erős hatással bírnak.
A népi hitben felbukkanó képzet szerint a hegyek akkor keletkeztek, amikor Jézus a mennyekbe ment, mert a föld is emelkedett utána. Jézus intett a földnek, hogy maradjon, így az emelkedésében megállt és nem ment egészen vissza a helyére.
Kiemelt kép: John Singleton Copley Jézus mennybemenetele, részlet
