Impozáns hajótest három árbóccal, vitorlák sokasága, két ágyúfedélzeten ötvenhat ágyú. Az I. Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelemről elnevezett fregatt az államalakulat hadiflottájának zászlóshajója volt a 17. század végén. Büszkén szelte a vizeket egészen addig, amíg a hadihajók sorsára nem jutott: a franciák csatában elsüllyesztették. Aki akarja, ma is megnézheti, hogy nézett ki a gyönyörű fregatt, hiszen Farkas Vince hajóskapitány saját kezűleg faragva ki minden egyes alkatrészt, három év és négy hónap megfeszített munkájával elkészítette az 1:33-as arányú makettet, amely most a zebegényi Hajózástörténeti Múzeum egyik ékessége.
„Édesapám fél éven át csak a hajó tervrajzait tanulmányozta, utána kezdett bele a munkába, és dolgozott rajta napi tizenkét órában. Úgy volt vele, ha ezt meg tudja építeni, mindent elérhet az életben, maradandót fog alkotni” – árulja el Farkas Vince lánya, Farkas Judith, aki a múzeum udvarán fogad minket. Itt, a hegy alá szorult kis utcában kitágul a világ. Nemcsak a tengeri, de a szárazföldi világ is, hiszen a kitömött szumátrai tigristől a kameruni törzsfőnöki széken át az óceániai totemoszlopokig van minden, amivel egy hajósember találkozott, miközben járta a világot.
Hatalmas kagylók, tengeri csillag, korallok és languszták mellett a Dunában talált mamut- és őstulokcsont is látható. Egy anya érkezik a kisfiával, a gyerek elbűvölve hallgatja, hogy az egyik szekrény tetején az a lavór méretű kagyló a világ legnagyobb kagylói közül való, és képes megnőni akkorára, mint ez a szoba.
„Édesapám kapitányként dolgozott a magyar hajózásban, tengeren is, a Dunán is, és mindenhonnan haza akart hozni valami érdekességet. De nem mindent adtak oda neki… Amikor az indiánoktól nem tudta sem megvenni, sem cserével megszerezni a totemoszlopokat, akkor itthon képekről és rajzokról kifaragta őket. Később tudta meg, hogy az indiánok számára a totemoszlop maga a családfa. Csak ránéznek, és le tudják olvasni róla, kik voltak a másik család ősei.”
Fotógalériánk:
Túlélőcsomag egy hétre
Farkas Vince Kiskundorozsmán nőtt fel, ott kezdett álmodozni a hajóséletről, és az is lett a hivatása. Budapestre költözött, családot alapított, pályáját az 1956-os forradalom szakította meg, mert Győrnél hajózva segítette a felkelőket. Negyvenhárom évesen tört meg a karrierje, de a nyolcvanas években még volt lehetősége nagyobb utakat tenni egzotikus tájakon. Akkor már tekintélyes méretű gyűjteménye volt a hajózáshoz köthető tárgyakból, és hozzá hatalmas tudása.
A zebegényi múzeumban a hajók evolúcióját is be akarta mutatni, kezdve a kivájt fatörzsekkel, amelyeket vasszerszámok híján még égetéssel mélyítettek és kagylókkal farigcsáltak a természeti népek. Aztán jöttek a tutajok, majd az ötlet, hogy a szelet valahogy munkára kellene fogni.
„Navigációs eszközök is vannak itt szép számmal. Iránytű, szextáns, kronométer. Kiemelkedő a műszergyűjteményünk, hiszen a felsoroltak mindegyikéből több különböző gyártmányú darabbal rendelkezünk” – meséli Judith.
A sarokban terpeszkedő hengeres tárgyat a laikus látogató előbb nézi kályhának, mint iránytűnek, pedig ez is a tájékozódást szolgálja, és megvan az oka, miért védi masszív burok. Azért, mert az iránytűt a szabadban kellett elhelyezni, méghozzá a hajó legmagasabb pontján, hiszen ott működik a legjobban. A szélein található két vasmag nem dísz, azok állítják helyre az esetleges mágneses eltéréseket. Van itt radar, rádió adó-vevő, kapitányi asztal és szék, több egyenruha.
A hajóparancsnok zakójának ujját négy csík díszíti, ebből lehet tudni, hogy kapitánnyal van dolgunk. A tengeren szolgálók csíkjain egy hurok is látható, a folyami hajók kapitányainak csíkjai huroktalanok.
„Ez a henger alakú tárgy egy túlélő-egységcsomag – mutatja Judith. – Impregnálva van, tehát fent marad a vízen. Van benne élelmiszer-tabletta, vitaminozott szőlőcukor, konzervivóvíz a hozzá való mércés adagolóval, jelzőrakéta, fóliazsák, kis horgászfelszerelés. Tizenkét embernek biztosítja a túlélést egy hétig.”
A szekrényekben, polcokon kormánykerekek, csizmahúzó, tengerészgyufa, homokóra, még a toalettben is van nézegetnivaló. Külön tárlóban látható a tragikus sorsú Titanic makettje és a rivális hajóstársasághoz tartozó Carpathiáé, amely New Yorkból Fiumébe tartott azon az 1912. áprilisi éjszakán. Amint befutott hozzá a segélykérés, a Carpathia teljes sebességgel indult a Titanic utolsó ismert pozíciója felé, és a legénység a fedélzetre emelte a sokkos és átfagyott túlélőket. Őket aztán egy magyar orvos, Lengyel Árpád vette kezelésbe, akinek az alakját ugyancsak feleleveníti néhány kép és dokumentum a múzeum anyagai között.
Anyuci, menjünk a gépházba!
Hajózni muszáj? Igen, muszáj! Ugyanolyan ősi vágy ez, mint a repülés, csak kicsit könnyebben megvalósítható. A hajózásnak is vannak hősei, legendái, ahogy gyűjtői is. Farkas Vince a porosz fregatton kívül sok hajó makettjét alkotta meg, de van itt olyan is, amely nem az ő keze munkája. Például Horatio Nelson hajójának, a Victorynak a mása, amelyet eredetiben a portsmouth-i kikötőben lehet látni. Itt van több lapátkerekes gőzös, például az Óbudai Hajógyár első munkája, az Árpád, illetve a Széchenyi makettje is, valamint olyan klasszikus vízi járművek méretarányos változata, mint a Queen Elizabeth, a Patyomkin, az Auróra vagy a Britannia.
„Ott fent a falon a képek a greenwichi tengerészeti múzeumban látható festmények másolatai – mutat Judith jóval a szemmagasság fölé. – Ezeket általában kapitányok készítették a saját hajóikról. Olyan hosszúak voltak ezek a tengeri utak, hogy közben a művészi hajlam is kiteljesedhetett. Volt, aki faragott, olyan is akadt, aki zenét szerzett.”
Hosszú utak, sok távollét. Vajon hogy viselte a tengerészfeleségek életét Judith édesanyja, aki két gyerekkel maradt a szárazföldön?
„Édesanyám tengerészhez ment feleségül, így hát elfogadta, sőt büszke volt rá. Gyakran vitt sétahajózni minket, akkoriban ez jó program volt, élő zenével, tánccal. Emlékszem, ahogy beszálltunk, én azonnal azt kértem: »Anyuci, menjünk a gépházba!«”
A múltőrzés jövőképe
A múzeumhoz Farkas Vince találta meg a zebegényi házat, és feleségével, gyerekeivel rendezte be a tereket. Jó darabig ő fogadta a látogatókat is, mesélt nekik, ahogyan most a lánya teszi. A kapitány halála után Judith vette át a fenntartást is, ez ugyanis magánmúzeum. Méghozzá immár negyvenéves, a nyári évfordulón nagyszabású ünnepséget rendeztek Zebegényben, a Duna partján.
„Novemberben öt hónapra bezárunk, de tavasszal, nyáron és ősszel sok a látogatónk. Olyankor én itt lakom, másképpen ez nem is menne. Jönnek családok, baráti társaságok, a tanárok hozzák a tanítványokat, hiszen amit látnak a gyerekek, az tananyag is lehet, és ötlet technikaórákra. Mindez személyes ügynél jóval több, vallom, hogy közszolgálat, hiszen a magyar hajózás története jelentős. Valamikor a hatodik legnagyobb tengeri hatalom voltunk, és az első világháború végéig hozzánk tartozott a fiumei tengerészeti akadémia. Ami itt van, az egy darab a dicső múltból, és hozzáteszem, sok minden nincs is kiállítva. Egész hagyatékokat kapunk gyűjtőktől, akik tudják, hogy nálunk jó helyen lesznek a tárgyak. Nagy gondunk az épület állapota, eltökéltem, hogy újat keresek, mert a gyűjteménynek szüksége van rá.”
Van a legbelső teremben egy szumátrai varázsbot, attól talán lehetne kérni, vetem fel. De kiderül, hogy sajnos nem lehet, mert ez a különleges fadarab a tulajdonosa kérését nem teljesíti, mindenki másét azonban igen. Van olyan múzeumlátogató, aki a bot varázsereje miatt minden évben eljön egy gondosan megfogalmazott új kéréssel. És ha már varázserő: Farkas Vince jól ismerte a hajóorrszobrok történetét és jelentőségét is. Hajósemberként pontosan tudta, hogy alig akad babonásabb teremtmény a földön a vízre szállóknál. Ezeket a faragott figurákat a hajó, a legénység és a rakomány oltalmazójának szánták. A magyar kapitány ezekből is jó néhányat lerajzolt, majd kifaragott, de hogy minél többet elhelyezhessen a kiállításon, az eredetinél kisebb méretben. Két darab van csak életnagyságban, egy Ajax-figura és egy fehér ruhás nő, valamivel nagyobbak egy embernél.
Bejutni nem nehéz a múzeumba, de kimenni egyáltalán nem egyszerű. Hiába a tűző nap, az ember csak csodálja a hatalmas horgonyokat, bójákat, mentőpadokat, kötélcsörlőket az udvaron is. Mi az ott hátul? Az az óriási fogazott kerék? Jégvágó fűrész? Ki látott még olyat?! Kiderül, ezt tették a jégtörők orrára, mert be tudta hasítani a jeget, amit aztán a hajó szépen maga alá gyűrt és feldarabolt. Vagyis a hajósok megéltek a jég hátán is.
