Nyirkos, rideg idő van, de csak látszólag, mert az aljnövényzetben már titkok hemzsegnek, és a tavaszról beszélnek, a szobrok talapzatán élő emlékek duruzsolnak.
Igen, amikor először megláttam az állomásról jövet a Brunszvik utca zölden magasodó, levélből rakott nagy falát, egyből szerelembe estem, tudtam, hogy itt fogok élni. Amikor a hőségben leülök a kas-télyparkban a fűbe énekesmadarak után hallgatózva vagy éppen a havat taposva a különös akusztikában, a tél romantikus majdnem csöndjében, s mint egy Radnóti-versben, besétálok a szigetre, hogy a saját lépteim ritmusa eszembe juttasson egy régen hallott Beethoven-szonátát, ez a szerelem újraépül, beteljesedni látszik. Amikor mindezt a ritmust júliusban több estén át újrahallgatom, immáron élőben a hagyományos Beethoven-koncerteken, már a martonvásári éjszakától megittasuló zené-szektől és az élménytől, ahogy máskor is szokott így lenni dallamtól, szótól, régen látott arctól, filmkockától, imádságtól, könnyezni kezdek. És olyan természetességgel áldom az Istent, hogy ide vezérelt, mint amikor egy pohár vizet iszom, vagy a naplementés erdőben leveszem a pórázt a kutyáról, hadd szaladjon az avarban.
Amikor a Für Elisében kávézom a fák alatt, a kis patak partján óvodások játszanak hajóskapitányos-dit, én egy tervekkel teli, mesés utazásra, új törté-nésekre, felfedezésekre kész város szívverésében érzem magamat. Amikor a Postakocsiban ételt rendelek, arra gondolok, hogy e falak között már évszázadokkal ezelőtt is ugyanígy ebédeltek a poros kocsiról lekászálódó, megfáradt utazók, s maga Vö-rösmarty – a kőhajításnyira elterülő Kápolnásnyék konok fia – is itt kanalazta forró levesét.
Szomszédainkkal persze hogy átjárunk egy-máshoz unokákat ölbe venni, süteményt kóstolni, a kertgondozás, az illatok és ízek birodalmáról beszélgetni. Mint tudjuk, ha ízek, akkor imák is, mert sosem felejtjük az első téli adventi mise utáni képet, amikor először fogtuk meg templombéli padszomszédaink kezét, és mondtuk egymásnak: Béke veled! Igen, az olyan pillanat volt, ami mintha már ezer éve tartana, én meg minimum ötszáz éve élnék itt a platánok alatt.
És amikor hazaérek zenélésből, alkotásból, ta-nításból, irodalmi estről vagy éppen a helyi újság,a Forum Martini szerkesztéséből – vár a házam, a családom, a könyveim, a zenéim, a fáim, a virá-gaim. Amikor Luna kutyám elém szalad, miköz-ben mohón harapja a kisvárosi illatokat, amikor a feleségem a kertben terít meg, Manci macska meg széket foglal nekem az asztalnál, akkor mint valami túlcsorduló vallomás szakad ki belőlem a kertünk közepén, miközben itthon végre otthon vagyok, én, a Brunszvikok és az ő hagyományaikat továbbvivő Dreherek rokona.
Akkor megszólítom magát a minivárosállamot, a fák köztársaságát, mint egy lélegző, gondolkodó, energikus entitást, s a fülébe súgom csöndesen, hogy csak ő hallja, megfontoltan, de örök érvénnyel, ahogy azt a kivételesen nagy pillanatok megkíván-ják: Szerelmem, Martonvásár!
A Magyar Krónika Zebegénybe látogatott, Zebegény pedig a Magyar Krónikába. Egy-egy ilyen alkalom – a kandalló tüzéhez hasonlóan – rávilágít arra, hogy mennyire hiányoznak az életünkből ezek az alkalmak, amikor néhány órára offline állapotba kerülhetünk.
A Hortobágy szívében működő madárkórházba az egész országból érkeznek a sebesült és beteg madarak. Többségük gyógyultan tér vissza a természetbe, a tartósan sérültek pedig a Hortobágyi Madárpark lakói maradnak. Mi is meglátogattuk a különleges intézményt.
Az őszi túrának mindig egyedülálló hangulata van, a fények és árnyékok játéka, a színpompás elegyes erdők, a táj illatai különleges atmoszférát teremtenek. Pláne páratlan élmény ebben az évszakban kirándulni olyan környezetben, mint az ezerarcú Börzsöny, azon belül is Zebegény és környéke.
Cseppke, a csikó története nemcsak a Przsevalszkij-lovakat, de a puszta élővilágát is bemutatja a cselőpóktól egészen a rétisasig. Török Zoltán kamaszkorában fedezte fel a Hortobágyot, és nem tud betelni vele. Pedig a világ megannyi vidékéről készített már sokszorosan díjazott természetfilmeket.
Az Őrségi Nemzeti Parkban az európai bölénycsorda mellett vadlóménest alapítanak, hogy vizsgálhassák, milyen is lehetett az Őrség abban az időben, amikor még a nagy növényevők tevékenysége alakította a táj képét.
Tóth János fazekasmester a régi iskola híve, és a díszítés helyett nála a funkcióé a prioritás.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
