Rousseau óta hányan vágyakoztak a kivonulásra, az elszakadásra, a társadalmonkívüliségre! Hányan kíséreltek meg a senki földjére lelni! Vannak, akik talán sosem merengtek ilyesmin, a történelem láthatatlan játékszereként – kéretlenül – mégis ott kötöttek ki. Kengyia szigete egy kilencven négyzetkilométeres földterület a 2860 kilométer hosszú Duna felénél. A horvátországi Kiskőszeg és a szerbiai Bezdán között fekszik, összesen kilenc megmaradt lakója magyar származású, de horvát állampolgárként él a Duna szerbiai oldalán.
Fotó: © Mohai Balázs
A Duna sok helyen természetes határvonal, Horvátország és Szerbia között teljes hosszúságban határfolyónak számít. A 19. században a kanyargós Duna folyását többször megváltoztatták, de a határvonal ezt nem minden esetben követi, így fordulhat elő, hogy bizonyos területek hovatartozása a mai napig rendezetlen. Kengyia egy ilyen rendezetlen státuszú zárvány.
Ártéri idilljében egykor kétszázan is éltek, halásztak, vadásztak, de Jugoszlávia szétesése után zavaros idők jöttek, a lakosság szétszéledt. Aki maradt, egy köztes világban lebeg azóta is láthatatlanul. A határ bármelyik oldaláról próbálnánk is értelmezni őket: hivatalos, földi jogi helyzetük a jelenlegi szabályok keretei között lényegében megfoghatatlan. Identitásuk ütőere a folyó. A földből és a folyóból élnek, de terményeiket nem árulhatják, halászni, vadászni legálisan már nem tudnak, a legelemibb közszolgáltatásokért – egészségügyi ellátásért is – át kell jutniuk a folyó túloldalára.
Galériánk a képre kattintva nyílik meg:
Mohai Balázs véletlenül bukkant rá erre a valóságon kívüli világra. A Pictorial Collective fotóriporter-csoport tagjaként részt vett a 2017-es Dunaképp projektben, amely a folyó különböző szakaszain élő emberek mindennapjait és a tájat dokumentálja. A jelentős szociológiai értéket is hordozó projekt célja az volt, hogy bemutassa, miként formálja a folyam a környező közösségeket és tájakat, és hogyan kapcsolódnak össze kultúrák és életformák a Duna mentén. Azaz: hogyan fűz a folyó eltérő, egymástól távol eső világokat egy történetté.
| Mohai Balázs fotográfus és fotóriporter munkáit a dokumentarista szemlélet jellemzi, gyakran reflektál társadalmi jelenségekre és az emberi kapcsolatokra – egy Down‑szindrómás párról készült sorozatáért megkapta a Hemző Károly‑díjat is 2016‑ban. Rendszeresen dolgozik nemzetközi hírügynökségeknek, többszörös díjazottja a Magyar Sajtófotó Pályázatnak, 2013‑ban elnyerte a Junior Prima‑díjat is. 2008 tavasza óta a Magyar Távirati Iroda külsős fotóriportere. A Pictorial Collective alkotói közösség tagja. |
Magyar fotóriporterek a csoport tagjai, felosztották egymás között a Duna teljes hosszát, így került Mohai Balázs a horvátországi szakaszra, ahol egy halászcsárdában hallott Kengyia furcsa folyami kozmoszáról. Napokig a kocsijában aludt, hogy elidőzhessen a sziget lakóival, akik a bizalmukba fogadták, ő pedig megértett valamit a természetközeli elszigeteltség letargiával vegyes romantikájából.
Évek teltek el a sorozat elkészítése és kiállítása óta, csak gyűlt tovább a történelem hordaléka. Ki tudja, terem-e még a szója László földjein, remél-e még az árterületen megörökített Mária bármit, s hányan dacolnak a területen kívüliek sorstalanságával még mindig, mert a folyó egykor otthont adott itt nekik, vonzása pedig megtartotta őket.
__
Kiemelt kép:
Mária áll egy árterületen. Egész életében földműveléssel és halászattal foglalkozott itt. Tartozzon is bárhová Kengyija, Mária és a jelenlegi lakosok már nem akarnak innen elköltözni.
DUNA | Magyar Krónika
Több millió éve létezik különböző életszakaszokban, egy emberi élet talán nem is képes egészében befogadni ezt a folyamatosan pulzáló képződményt; elég, ha olykor hagyjuk, hogy dolgozzon a lelkünkben az időtlensége. A Duna egy mikrokozmosz. Ezt azok tudják igazán, akik a partján vagy rajta élnek.
