Ricsi a Miskolc melletti Lyukóvölgyben él. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat közösségi mosodájában dolgozik, feladatát nagyon komolyan veszi. Adagolja a mosószert a gépekbe, indítja a programot, kérésre szárít is, és szigorúan betartatja az időpontokat a mosni érkezőkkel. Késni nem szabad! Ricsiről egy könyvben olvastam, láttam róla fotót is. A képek és a történetek Csenyétét, Sósvertikét, Lyukóvölgyet és még néhány, úgynevezett „felzárkózó település” lakóit hozzák egészen közel, megejtő nyitottsággal. Az elhordott cipők, a kinyúlt Barcelona-mezek, a szabadon futó vezetékek között nagy szemű gyerekarcok, sűrű felnőtt tekintetek. Családok, közösségek, sorsok.
A Szemben című kötet képeit és történeteit először a Fugában rendezett kiállításon lehetett megismeri. A megnyitóra a szereplők közül többen is eljöttek, néhányan életükben először jutottak el Budapestre. Hogy megnézzék Árpi róluk készített képeit, elolvassák Roxi mondatait.
Mátrai Roxána és Majoros Árpád Csaba a Magyar Máltai Szeretetszolgálat kommunikációs csapatában dolgoznak, dokumentálják a napi működést. Árpi megörökíti a hajléktalanellátásban, fogyatékkal élőkkel, idősápolásban végzett munkát is, Roxi a Felzárkózó települések program kommunikációjával foglalkozó csapatot vezeti.
„A kilencedik kerületben nőttem fel, az Áldomás borozó és a Dongó söröző között. Az kőkemény terep volt a hetvenes években. Volt, hogy késsel fenyegetve vették el a biciklimet, söröskorsóval ütötték meg az anyámat” – kezdi Árpi. „Gyűlölhetném a cigányokat, és tudom, hogy sok minden igaz, ami a hírekben van, de azt is, hogy sokkal több közös van bennünk, mint gondolnánk. A kíváncsiság és az odafordulás már gyerekként az életem része volt. Emlékszem, a házunkban lakott egy cigány család, egyszer behívtak kávézni, és nagyon jól elbeszélgettünk. A hajléktalanok mellett sem bírtam csak úgy elmenni, érdekelt, miért jutottak oda, nekik adtam az uzsonnámat. Ráadásul azóta pontosan tudom, milyen érzés végletesen nehéz helyzetbe kerülni.”
Árpi önkéntesként kezdett dolgozni a máltaiaknál, öt év után lett belsős munkatárs. Azt mondja, a szanaszét gyerekkora után értékeli a nagy cigány családok összetartását, azt, hogy szeretik és érintik egymást, kiállnak a másikért, hogy a semmiből is adnak. Az ismerőssé lett cigány famíliáknál feloldódnak a szorongásai, megnyílik, mert érzi, hogy örülnek neki.
„Lehet, hogy csak lisztből, vízből gyúrt cigánykenyerük van, de azt is megosztják, és magától értetődően engedik át a család egyetlen ágyát, ha éppen olyan késő van, hogy már nem tudok hazaindulni.”
„A család, a falu szoros közösség, számontartják egymást, mindenkinek van beceneve vagy csúfneve” – teszi hozzá Roxi, aki egy Bács-Kiskun megyei tanyán nőtt fel, olyan helyen, ahol az iskolában volt tizenhárom gyerekes család is. Az ő élete sem volt gondtalan, átélte azt is, hogy leég az otthona, ezek miatt is nyitott mások nehézségeire.
„Engem Árpi vitt be a Máltához, úgy érzem, a helyemen vagyok itt. Én ritkábban jutok el a falvakba, mint szeretnék, pedig ezek a látogatások adnak erőt a hétköznapi munkához. Ma is felhívott a sósvertikei családból Erzsike, kérdezte, hogy vagyok. Amikor először írtam róluk egy Facebook-bejegyzést, arról, milyen volt náluk a disznóvágás, megijedtem, hogy talán engedélyt kellett volna kérnem tőlük. Kiderült, hogy ezzel a pár sorral hatalmas örömet szereztem nekik. Összegyűltek, hangosan felolvasták, nagy dolog volt, hogy ők, az életük másoknak számít egyáltalán. Nekem ez az igazi siker. Ricsiről megírtam, hogy mennyire szeretné, ha az édesanyja meggyógyulna, és egyszer elmennének együtt vásárolni, és mások is látnák, hogy neki is van anyukája. Ez eljutott az édesanyjához, aki ebből a pár sorból értette meg, milyen fontos a fiának, és képes volt összeszedni magát.”
Ezek a történetek csak azoknak bomlanak ki, akik elég közel mennek. Roxi ilyen. Leül a sósvertikei kertbe, elfogadja a pálinkát, nagyokat harapdál szalonnából, kenyérből. Ő nem az előítélet bástyájának résein kukucskál át egy másik világba.
„Furcsa lesz, amit mondok, de ezek az emberek annyi mindent tudnak, amit vitorlába lehetne fogni és jó irányba fordítani. Az, hogy valaki pár perc alatt szét tud kapni egy autót, tud áramot lopni, nem helyes, de megmutatja, milyen ügyes és ötletes. Miért ne lehetne ezt jó célra hasznosítani?”
„És minden ehetőt ismernek az erdőben – teszi hozzá Árpi. – A túlélés záloga náluk van. Annyiuk van, amiből már nem lehet elvenni, és bár nem szeretnék idealizálni, az biztos, hogy felvértezettebbek a nehézségekkel szemben.”
Nemzeti sorskérdés, hogy mi történik a romákkal az országunkban. Roxi, Árpi, a kollégáik, a máltaiak és a többi szervezet tisztában van ezzel. Ők nemcsak az áldott jó szívüket viszik az eldugott településekre, hanem a szaktudásukat is. Türelmet és realitást. A szegénységbe, nyomorba szorult emberek ismeretében építik ki azokat a lehetőségeket, amelyekkel integrálhatók a többségi társadalomba.
Az ország leghátrányosabb helyzetű településein állam és civilek összefogva segít. Az állam indította a Felzárkózó települések programot, amely a Máltai Szeretetszolgálat jelenlétmódszertana alapján működik, és összesen 28 egyházi és civil szervezet valósítja meg a máltaiak koordinálásával, uniós támogatással. A Jelenlét Pontokon a munkatársak nem okoskodó látogatók, akik megmondják, mit hogyan kell, hanem segítő partnerek, akik finoman, tisztelettel és nagy szakmai tudással igyekeznek átírni régi mintákat, fejleszteni készségeket, helyzetbe hozni, néha tüzet oltani. A fogantatástól a foglalkoztatásig mindenben segítenek.
Nézem a képeket Csenyétéről. A sártenger utat, a tető nélküli templomot, ahol telefonhoz tartott hangszóróból szól a harang. És ahol a misére odahívott kisfiú az egyik ismeretlen férfi láttán megkérdezi: „Most akkor ő az Isten?”
Nemrég egy Magyarországot bemutató fotópályázat befogadott anyagai közé Árpinak egyetlen képe sem fért be. Pedig ez is valóság, ez is az ország. És aki elolvassa melléjük Roxi történeteit, megérzi az örömet is. Mert igenis öröm olyan szegény cigány asszonnyal találkozni, aki habozás nélkül ebéddel kínál, és amikor megtudja, hogy a vendégének van otthon két gyereke, ellentmondást nem tűrően küld nekik is a bolognaiból.
Roxi és Árpi a munkában és az életben is társak, kettőjüknek van összesen öt gyereke. Nem munkaköri kötelességük, hogy kötetben mutassák be az ország legelesettebb közösségeinek életét, ez a könyv belső indíttatásból született. Ezért tud érzéseket és gondolatokat ébreszteni.
