Budapesten két dolgot nem lehet tudni: azt, hogy mit tartalmaz a Pick szalámi, illetve azt, mit forgat a fejében Bethlen István. Ez a mondás járta a húszas években, amikor a történelmi Bethlen család egyik tagja állt a kormány élén. Egy nagy tekintélyű, a Kárpátokon, sőt a bosszúvágy barikádjain is messzebbre látó politikus. Egy államférfi. Egy Bethlen, aki amúgy a Telekiek ősi fészkében, Gernyeszegen született (anyja Teleki-lány volt.), és a Maros-menti kastély parkjában saját kis konyhakertje volt, ahol szabadon, mindenféle szülői rosszallás nélkül játszhatott a környék valamennyi gyerekével.
Katonatudományt Bécsben, jogot Pesten tanult, de legnagyobb kedvvel a legendás mosonmagyaróvári gazdasági akadémiát végezte el, később nagy ambícióval és sok ötlettel igazgatta apjától örökölt mezősámsondi birtokát. Beszélt vagy öt nyelven, jól táncolt, tudott lovagolni, teniszezni, korcsolyázni, szívesen vadászott medvére vagy szalonkára. Bethlen Margitot, a későbbi írónőt vette feleségül, de nincs ebben semmi meghökkentő, ők ketten ugyanis megnyugtató távolságra voltak egymástól a családfán. Arisztokrata famíliáknál az ilyen házasodás nem volt ritka, hiszen mindenki mindenkinek a rokona volt a felső körökben.
A házaspár csak a kezdeti időkben élt jól, fiaik is születtek, ám később a temperamentumuk, a kedvteléseik miatt eltávolodtak egymástól. Bethlen életének igazi társa Széchenyi Andor Pálné lett, vele akkor ismerkedett meg, amikor orvosai tanácsára kéthónapos nyári szüneteket tartott a munkában, és mivel erdélyi földjei Trianonnal elvesztek, egy dunántúli birtokot bérelt Inkén. Minci grófnő attól kezdve annyira hozzátartozott, hogy néha külföldi útjaira is vele tartott.
Bethlent 1901-ben választották először országgyűlési képviselőnek. Sokáig az agrárkérdésekkel foglalkozott, hiszen azokat a gyakorlatban is jól ismerte. Ő nem a szavak és a szóvirágok embere volt, inkább a tetteké. Szövetkezeteket alapított, gabonaraktárakat létesített, támogatta a vasútépítést. Ugyanakkor már az első világháború előtt veszélyesnek ítélte a román önszerveződő mozgalmakat, és figyelmeztette rájuk kortársait.
Már 1917-18-ban felmerült a neve lehetséges kormányfőként, ám a megbízást csak 1921-ben kapta meg. Jórészt az ő józanságának, racionalitásának volt köszönhető, hogy a kivéreztetett, erőforrásai jó részétől megfosztott ország talpra állt. Először politikai biztonságot teremtett, erős kormánypártot. A tanult emberek sokaságát tekintette a fejlődés zálogának, és nem elégedett meg a revízió szükségességének hangoztatásával. Minden elszakadt magyar területet erősíteni akart. Épüljenek ott is óvodák, iskolák, és ne csak Székelyföldön, vallotta, mert nem akarta szigetté tenni a magyarlakta vidéket.
A megmaradt országban közben gondja volt az egyetemekre és az általa szorgalmazott népiskolai hálózatra (Klebelsberg volt ebben a szövetségese), ezzel párhuzamosan okos külpolitikával megszüntette az ország elszigeteltségét. Óvott a szélsőségektől és a németektől is. Az okosan építkező, mérsékelt Széchenyi volt a példaképe.
A bethleni konszolidáció fogalommá lett, ma is az. És bár a gazdasági válság miatt 1931-ben le kellett mondania a miniszterelnökségről, sokan biztosra vették, hogy előbb-utóbb visszaáll a kormányrúdhoz. Nem így lett. De azért később is próbált Horthyra hatni, hogy ne engedje az országot a németek oldalára sodródni, hiába. A bécsi döntéseket aggodalommal fogadta, tudta, hogy meglesz az áruk. Még akkor is, ha így újra visszatérhetett a szívének legkedvesebb erdélyi helyekre: Bethlenbe, Gernyeszegre, Mezősámsondra.
Ezek után nem csoda, hogy a megszálló németek elfogatási listáján előkelő helyen szerepelt a neve. Bujkálnia kellett, pedig már betegségekkel küzdött, két agyvérzést is kapott. A beérkező oroszoknak üzenetet küldött, hogy tárgyalni szeretne velük a jövőről. Csakhogy a tárgyalásból orosz szokás szerint fogvatartás lett, majd deportálás. 1945-ben vitték ki Moszkvába, felesége még Sztálinnak is írt levelet, hogy engedjék haza a nagybeteg férfit.
Gróf Bethlen István a Butirszkaja börtönkórházban halt meg, három nappal 72. születésnapja előtt. Holttestét a rabkórház közös sírjába temették. Amikor negyvennyolc évvel később végre megkaphatta a végtisztességet Budapesten, az urnába csupán a börtönkórház földjét tehették bele. Néhány éve avatták fel a szobrát a Várban, nem messze a Tóth Árpád sétánytól, ahol napközben, a munkában némi szünetet tartva gyakran sétált fel-alá gondolataiba merülve.
