Lakatot temettek a holtak mellé, hogy ne térhessenek vissza?

Kováts Istvánt, a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának régészét kérdeztük arról, hogy valóban féltek-e az elhantolt személyek visszatérésétől, illetve milyen egyéb, a mai ember számára megdöbbentő szokás övezte a középkori, kora újkori temetkezéseket.

Vámpírsírt találtak Visegrádon a ferences templom maradványainak feltárása közben – járta be a hír a sajtót. Mi igaz ebből?
A 15–16. századi visegrádi templom falain belül található, az épülettel egykorú temető feltárásakor előkerült egy különös sírcsoport, amely nagyjából a templomhajó közepén, közel a szentélyhez, tehát kiemelt ponton helyezkedett el. A felszínen is látható sírbeásások nyomai alapján, valamint a gödör méretéből arra következtettünk, hogy egy felnőttsírt találtunk. Teljesen váratlanul alig ötven centiméterrel a padlószint alatt, a feltárt sírgödör nyugati végéből egy gyermekcsontváz került elő. Egy két-három éves gyermek földi maradványaira leltünk, a csontváz jobb combcsontja alatt pedig egy nagyobb méretű vastárgy körvonalai látszottak. Kiemeléskor derült ki, hogy egy zárt állapotban a sírba helyezett lakatról van szó, amely a formája alapján a 16–17. században készülhetett. A koponya állkapcsa tátva volt, ami egyébként gyakran előfordul a test bomlása következtében, ám közvetlenül mellette egy ökölnyi kődarab hevert. A váz dokumentálása és felszedése után folytattuk a sír mélyítését. Az alján egy felnőtt csontváza került elő, ennek elhelyezésekor korábbi sírokat is megbolygattak. Ez nem szokatlan, hiszen a templomhoz tartozó temetőket, cintermeket akár évszázadokig is használták, mert a temetkezés a középkortól egészen a 18. századig a templomok megszentelt területére korlátozódott. Ezért nem számított ritkaságnak, hogy az egyik sírral megbolygatták a másikat. A gyermek alatt feltárt, hanyatt, nyújtott helyzetben fekvő csontváz jobb lábfejénél is találtunk egy lakatot. Ezenkívül egyéb gyanús dolgokat is megfigyeltünk a sírban, amelyek arra utalhatnak, hogy a lakatok valamilyen babonás szokás, hiedelem miatt feküdtek a halottak mellett.

Mit jelent a halott mellé temetett lakat?
A lakat Magyarország területén ritka sírlelet, viszonylag kevés előfordulást ismerünk. A Tolna vármegyében található bátai templom körüli temetőben találtak egy gyermeksírt lakattal, ott azt feltételezték, hogy a koporsót zárták le vele. A visegrádi temetkezések párhuzamainak keresése során kerültek képbe a „vámpírsírok”. A 16–18. századi Lengyelországban például lényegesen gyakrabban fordult elő a lakattal temetkezés, az ottani kollégák szerint elsősorban, de nem kizárólagosan a valamilyen okból életükben vagy halálukban kiközösített emberek elhantolásakor volt jellemző ez a szokás. Mivel attól féltek, hogy visszatérhetnek a halálból, tettek melléjük egy lakatot, így zárták be őket, tehát egyfajta nekrofóbiáról, a halottól való félelem jelképes kifejeződéséről beszélhetünk. A lengyel kultúrtörténetben, néphagyományban, irodalomban a sírból visszatérő rossz szándékú halott egyik formája a vámpír, más néven upiór, egy élőket zaklató vérszopó kísértet. E párhuzam mentén elképzelhető, hogy az itt megtalált temetkezések esetében is hasonló hiedelemmel állunk szemben, de egyelőre csak azt állíthatjuk, hogy sok szempontból rendellenes temetkezéseket tártunk fel.

Amennyiben a lakatokkal eltemetett halottak életük során ki voltak taszítva a társadalomból, miért a templomon belül, a szentélyhez közel hantolták el őket?
Valóban, a halálban való kiközösítés, megalázás egyik gyakori módja a templomon, temetőn kívüli temetés volt. A lengyel párhuzamok nagy része azt mutatja, hogy akik mellé lakatot tettek, azokat többnyire a temetőkön kívül, az út mellett, félreeső helyeken, néha kifejezetten a kitaszított emberek számára létrehozott sírmezőkön hantolták el. Utóbbi helyszíneken sokszor rendellenes testhelyzetben, hasra fordítva, megcsonkítva, kővel a szájukban kerültek sírba a halottak. Ilyen helyszín volt például a vesztőhely is, ahol halmazati büntetésként, kiközösítésként a kivégzés után helyben, a temetőn kívül ásták el a halottakat. A kor sajátossága volt, hogy az öngyilkosokat is gyilkosként kezelték, hiszen emberéletet oltottak ki, ezért megszégyenítésként őket is az út mellett, útkereszteződésben, temetőárokban, vesztőhelyen temették el. Visszatérve a kérdésre: elképzelhető, hogy valamiért féltek valakitől, aki ennek ellenére a közösség tagja maradt, ezért részesült templomi temetésben. Továbbá egyáltalán nem biztos, hogy a lakatok az egyház tudtával kerültek a sírba: akár a ravatalozás során vagy előtte is elhelyezhették a közösség tagjai a halott mellett. Egyébként az sem biztos, hogy a testek akkor kerültek ide, amikor a templom működött. Az építkezést Zsigmond uralkodása alatt kezdték el, és Ulászló koráig folytatták, közben pedig különböző okokból több évtizeden keresztül állt a munka. Akár az is elképzelhető, hogy a félkész, de már felszentelt templomba az egyház tudta nélkül temettek el embereket. Ismerünk olyan eseteket, amikor már régóta elhagyott, úgynevezett pusztatemplomokba, romok közé temettek például kereszteletlenül meghalt gyermekeket vagy olyanokat, akiket nem lehetett megszentelt földbe helyezni. Persze ezt nem lehet bizonyítani, az elmélet pusztán egy feltételezés a sok közül, és hangsúlyozni kell, hogy az ásatást még nem fejeztük be, nagyjából a sírok felét tártuk fel eddig.

Hogyan viszonyult az egyház a temetkezést övező hiedelmekhez, babonákhoz?
A vastárgyakkal való temetkezés szokása az ősidők óta létezik, és egészen a 19–20. századig élt. Az egyik néprajzi megközelítés szerint a sírba helyezett, sokszor éles, hegyes tárgyaknak – sarló, olló, de előfordul patkó, lakat is – baj- vagy rontáselhárító szerepük lehetett. Kérdés továbbá, hogy ezekben az esetekben a sírba helyezett vastárgyak anyaga vagy funkciója számított. A lakat esetében sejthető, hogy valamilyen elzáró, bezáró szimbolikája lehetett. Még az is lehetséges, hogy a lakattal a halottat akarták megóvni valamitől. A lengyelországi „vámpírsíroknál”, de elvétve máshol is előfordult, hogy sarlót találtak az elhunyt nyakára téve.

Itt egyértelműnek tűnik, hogy meg akarták akadályozni a visszatérését, hiszen ha felkel, a penge elvágja a torkát.

Kifejezetten érdekes kérdés, hogy a Magyarországon is jól ismert, esetenként templomok feltárásánál talált úgynevezett építési áldozatok – tojás, lefelé fordított fazék, állatcsontok, tyúk, befalazott macska – miként fértek össze a templom felszentelésével, illetve az ott végzett keresztény szertartásokkal. Általánosan úgy gondoljuk, hogy az egyháziak nem feltétlenül tudtak ezekről, a pogány hiedelemvilág, néphit és hagyományok pedig nem tűntek el egyik pillanatról a másikra a kereszténység felvételével. A barokk időben például bizonyos vidékeken viszonylag elterjedt szokásnak számított, hogy az elhunyt nyakába egy kapszulát akasztottak, egy úgynevezett breverlt. Ez apró, összehajtott, színezett rézmetszeteket, szentképeket, például segítő- és pestisszentek ábrázolásait tartalmazta, illetve könyörgéseket, imákat. Ezenfelül tettek bele például péterfillért, hajat vagy gabonamagvakat is. Ez alapvetően keresztény szokásnak számított, a babonákkal átszőtt népi vallásosság része volt a korszakban, a katolikus egyház sokszor mégsem tolerálta.

Térjünk vissza a visegrádi leletekhez: utalt egyéb furcsa jelenségekre is.
A már említett ökölnyi kődarab kapcsán felmerült, hogy a halott gyermek szájába helyezték, és csak a test oszlása, illetve a talajban lezajló egyéb folyamatok, például a növények gyökereinek növekedése miatt mozdult el onnan. Ez csak egy felvetés persze, bizonyítani nem tudjuk. Egyes feltételezések szerint néha azért tettek követ a halottak szájába, hogy ne tudjanak harapni, ha visszatérnek. A szájba vagy a testre helyezett kövek kapcsán magyarországi eseteket is ismerünk: egy budai, 14–15. századi templom körüli temetőben feltárt csontváznak például hiányzott a koponyája, a helyén pedig egy emberfej méretű kő hevert. Egy Baranya vármegyében található Árpád-kori templom temetőjének széléről pedig előkerült egy test, amelynek malomkő volt a mellkasára helyezve, mintha rögzíteni akarták volna az illetőt, hogy biztosan a sírban maradjon.

Mi a helyzet a visegrádi felnőttsírral? Ott is találtak rendellenességre utaló nyomokat?
A felnőttváz esete bonyolultabb a bolygatások miatt, tehát fokozott óvatossággal kell eljárni, ha következtetéseket akarunk levonni. Ami biztos, hogy itt is találtunk egy lakatot, bár egy régebbi, a 14–15. századból származó típust. Ebből, illetve a sírok pozíciójából logikusan arra következtetünk, hogy ez a korábbi temetkezés, amely fölé a gyermeket hantolták. Tény továbbá, hogy a felnőttcsontváz bal karján és jobb lábán súlyos torzulásokat, elváltozásokat figyeltünk meg. A bal karját nem is tudta mozgatni az illető, az lényegében behajtott állapotban rögzült, a jobb lábán pedig egy durva törés nyoma látszódott, ami miatt ez a láb rövidült, és az ember valószínűleg sánta volt. Az antropológiai vizsgálatok szerint nem veleszületett rendellenességről beszélünk, hanem szerzett sérülésekről – talán egy baleset következményeként –, amelyek súlyosan korlátozták az illetőt a mozgásban, illetve általában a fizikai tevékenységekben. Emellett a mellkasán a bordakosarat a normálistól eltérő helyzetben találtuk meg, ami lehet akár csonkítás eredménye is, de a vizsgálatok egyelőre nem találtak erre utaló jeleket. A „vámpírgyanús” személyek esetében gyakran előfordult csonkítás – például kivették a szívét –, legalábbis erről árulkodnak kora újkori és újabb kori leírások. Ezenfelül gyanúsak még a lábfej környékén megtalált szögek is. Vita tárgya, hogy ezek egy elkorhadt koporsóból maradtak hátra, vagy a lábakat ütötték át velük. Előbbi jelenség nem lenne meglepő, bár koporsónak semmilyen nyomát nem találtuk, így az sem biztos, hogy a férfit koporsóba helyezték, ám mivel több sírt is bolygattak, nem zárhatjuk ki a lehetőséget. Persze használtak a korban fakapcsokat, -csapolásokat is, így a koporsó sem feltétlenül magyarázza a szögek jelenlétét. Amennyiben viszont átütötték a lábakat, az ugyancsak vámpírhiedelmekre utal: meg akarták akadályozni, hogy a halott visszatérjen.

Tudatosan temették rá a gyermeket a felnőtt sírjára?
Előfordulhat, hogy rokoni kapcsolatban álltak. A lakatok jelenléte, továbbá a közös sírba temetés szerintem mindenféleképpen feltételez valamiféle kapcsolatot. Könnyen lehet, hogy egyikük vagy mindkettejük mentális betegségben szenvedett, vagy az életükben, esetleg haláluk körülményei között szerepeltek olyan elemek – sántaság, furcsa viselkedés, hirtelen, megmagyarázhatatlan haláleset –, amelyek miatt a két személyt egyformán lakattal, egy sírba temették. Az esetleges rokoni viszonyokra az archeogenetika segítségével fény fog derülni, addig csak találgathatunk.

Drakulát ábrázoló fametszet (1485 körül)

A vámpír szó hallatán az emberek többsége a Drakula-történet valamilyen verziójára asszociál. Vannak az újkori vámpírhistóriáknak középkori alapjai?
A visegrádi sírok esetében azért beszéltünk úgynevezett vámpírsírokról, mert a lengyel kultúrkörben a lakattal temetkezést vámpírhiedelmekkel is magyarázzák. A magyar megfelelője talán a nora nevű kísértet, ami a halottak vagy az alvók melléből szív tejet, esetleg vért. A ma ismert vámpírtörténetek csak a 19. században, a romantika idején születtek, a Shelley házaspár körül szerveződő társaság egyik tagja, John William Polidori teremtette meg a műfajt. Az ő 1819-ben írt novellája volt az első megjelent modern vámpírtörténet. A mindenki által ismert klasszikus Drakula-történetet pedig 1897-ben írta meg Bram Stoker. Ezeknek a romantikus horrorsztoriknak semmi közük a középkori vámpírhiedelmekhez.

Egyébként több évig raboskodott Visegrádon az 1460-as években az igazi Drakula gróf, tehát III. Vlad havasalföldi fejedelem, akit Mátyás hozatott ide túszként

Hírhedt kegyetlenségéről már a korban születtek röpiratok, így nem csak az utókor szemében tűnt hátborzongatónak a személye. A vámpírhiedelmekkel azonban csak Bram Stoker regénye után kapcsolták össze.