Az Esti dal Kodály Zoltán legismertebb kórusműve, a saját maga által gyűjtött, Erdő mellett estvéledtem kezdetű népdal alapján írta, és vegyes, valamint gyermekkarra is átdolgozta. Legutóbb tavaly novemberben dirigáltam (az interjú 2019-ben készült – a szerk.) egy önmagában is különleges esemény alkalmával: nagyapám, Baltazár Dezső református püspök Hajdúböszörményben született, és felkértek, hogy vegyek részt a róla elnevezett általános iskola megemlékezésén. A Bocskai téri református templomban léptem fel, amely közel 1300 ülőhelyével a budapesti Szent István-bazilikát is felülmúlja, a koncerthez pedig jótékonysági kezdeményezés is társult, hiszen az épület orgonájának a renoválására gyűjtöttek pénzt. Az Esti dallal zárult a műsor, és rendkívül megható élményt jelentett ez a momentum.
Már csupán azért is, mert noha életem egyik legkedvesebb darabjáról van szó, mindössze két alkalommal vezényeltem. A másik esetben a Zeneakadémián nyílt rá lehetőségem: itt zajlott a Zenén túl… című programsorozatom, minden alkalommal egy-egy jelentős, megkerülhetetlen szerzőről beszéltem, az életművüket pedig a legkimagaslóbb műveik eljátszásával illusztráltuk a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával és Énekkarával. Amikor Kodály Zoltánra került sor, természetesen nem maradhatott ki az Esti dal.
Azt gondolom, az egész zeneirodalomban kevés ehhez fogható, egyszerre szívből jövő és szívhez szóló alkotás született
– ha valaki nem ismeri a szerző életművét, de meghallgatja ezt a darabot, biztosan egyből megkedveli és érdeklődni kezd a munkássága iránt. És a vájt fülűek számára éppen akkora élményt jelent, mint a komolyzenét felszínesen ismerő közönségnek.
Kodály Zoltánnak nem csupán a növendéke, hanem az asszisztense is voltam. A zenetudósok osztályát oktatta, egy alkalommal magához intett, és azt mondta, negyvenöt tanítványa van, képtelen mindegyikükkel individuálisan foglalkozni, ezért kettéosztotta a csoportot: az egyik felét átadja nekem. Ez mindössze húszévesen természetesen hatalmas megtiszteltetést jelentett – de még nagyobb felelősséget és kihívást is, hiszen a legmagasabb szinten tanított, így nekem is fel kellett nőnöm a feladathoz.
Akkoriban indult el a zongoristakarrierem is, külföldi versenyeken vettem részt, és Kodály mellett olyan zenepedagógusok oktattak, mint Szabolcsi Bence vagy Molnár Antal. Hatalmasak voltak a követelmények, nekem pedig minden tárgyból kitűnő jegyet kellett szereznem, hiszen az ösztöndíjamból éltem. Idővel bekerültem a mesterciklusba, Fischer Annie-val közösen kétzongorás Mozart-koncertet játszottam, és
egyre inkább úgy éreztem, képtelen vagyok ellátni az előadói pályám mellett a tanítási hivatásomat. Így hát, bár nagyon féltem, mit fog reagálni, meglátogattam Kodály Zoltánt. Sándor Emma, a felesége és egyben titkára fogadott, kérdezte, mi járatban jöttem, és amikor elárultam neki, szűkszavúan csak annyit felelt, nagyon el fogom szomorítani az urát.
Ugyanis számára zenepolitikai gesztust is jelentett, hogy pedagógusnak választott engem, akkoriban ugyanis a szolfézsoktatás degradálónak számított a zenészek számára, és azzal is népszerűsíteni próbálta ezt a pályát, hogy engem mint fiatal, sztárként kezelt zongoristát felkért erre a feladatra. Éppen ezért is féltem, hogy nagyon meg fogom bántani, és megromlik majd a viszonyunk, azonban nem így történt. Miután a dolgozószobájában kifejtettem neki, hogy a két hivatást nem tudom összeegyeztetni, csupán annyit mondott: „ha nem, hát nem”. Ebből is érezhető, milyen nagylelkű ember volt: tudta pontosan, hogy komolyak az előadói ambícióim, ezért nem vitatkozott, nem győzködött, hanem megértett.
Ezért is gondolom, ha egy dalt vagy zeneművet kell választani, akkor csakis Kodályra eshet a választás, és ha tőle kell egyet megnevezni, akkor az nem lehet más, mint a mindenki által ismert és szeretett darabja. Viszont nem gondolnám, hogy a barátságunk hatására én másként vezényelném.
Sokan hiszik, hogy a személyes érintettség érzelmileg hozzájárul az előadáshoz, azonban én sokszor ennek éppen ellenkezőjét tapasztaltam: a legrosszabb Bartók-, Kodály- vagy Liszt-interpretációkat szinte mind magyar zenészektől hallottam, ellenben Chopint senki nem játszotta szebben, mint egy kínai művész.
A zene egy önálló entitás, amelyet nem a kötődésed, hanem az érzelmi és a szerelmi kapcsolataid befolyásolnak. Szerelem nélkül nincs klasszikus zene. Egy vicc jut eszembe minderről: két csiga beszélget az autópálya mellett, az egyik megkérdezi, „vajon mi lehet a másik oldalon?”, mire a másik azt feleli, „oda születni kell”. Ugyanez igaz a legtöbb hivatásra is. Számos kiváló, nagyhírű, elegáns étteremben nem kifejezetten jó a szakács – mert hiába a pénz és az igyekezet, ha valaki nem az adott pályára született. Ugyanez igaz a zenére: ha valakit nem áldottak meg a kellő belső inspirációval, akkor hiába tanul a legkiválóbb iskolákban.
A mai napig meghatódom, akárhányszor hallom vagy vezénylem az Esti dalt, noha nem szomorú darab. A zene szépsége azonban már születésem óta elérzékenyít. Emlékszem, gyermekként a rácsos ágyban feküdtem, és a tíz évvel idősebb nővérem minden este mesélt vagy énekelt nekem, nagyon szép hangja volt, és mindig, amikor előadta az Ej, haj, gyöngyvirág című dalt, elsírtam magam, noha kifejezetten vidám tétel – mondanom sem kell, annyira tetszett neki a reakcióm, hogy utána újra és újra eldalolta. Legutóbb pedig Mozart G-dúr hegedűversenyét adtuk elő a Rádiózenekarral, és dirigálás közben a pódiumon könnyezni kezdtem a meghatódottságtól. Azt gondolom, hogy hangszeren majdnem mindenki képes megtanulni játszani, de születni kell arra, hogy ilyen mélyen átérezzük és rezonáljunk a zenével.
Kiemelt kép: Vásáry Tamás. Fotó: Erdélyi Gábor / Facebook
