A kánai menyegző története Jézus első csodatételét beszéli el, amikor a vizet borrá változtatta. A csodatétellel Jézus kinyilatkoztatta dicsőségét, ezért vált részévé a vízkereszt liturgiájának. A háromkirályok, illetve Krisztus a Jordán folyóban való megkeresztelkedése mellett vízkeresztkor emlékezünk meg Jézus első csodájáról, mert e három evangéliumi esemény Jézus istenségének első „megnyilvánulásai”.
A liturgikus reformot megelőzően a vízkereszt utáni második vasárnapon olvasták fel a kánai menyegzőről szóló evangéliumi szakaszt. A magyar néphagyományban a naphoz különös ünnep kapcsolódott, amelyen elődeink közös étkezéssel, énekléssel, előadásokkal idézték fel az evangéliumi történetet és a Kánai menyegző énekét.
A menyegzőn történteket, Jézus első csodatételét János evangéliumában olvashatjuk. A galileai Kánában tartott esküvőre Jézust is meghívták anyjával és tanítványaival együtt. „Amikor fogytán volt a bor, Jézus anyja megjegyezte: »Nincs több boruk.« Jézus azt felelte: »Mit akarsz tőlem, asszony! Még nem jött el az én órám.« Erre anyja szólt a szolgáknak: »Tegyetek meg mindent, amit csak mond!« Volt ott hat kőkorsó a zsidóknál szokásos tisztálkodás céljára, mindegyik két-három mérős. Jézus szólt nekik: »Töltsétek meg a korsókat vízzel!« Meg is töltötték azokat színültig. Ekkor azt mondta nekik: »Most merítsetek belőle, és vigyétek oda a násznagynak.« Odavitték. Amikor a násznagy megízlelte a borrá vált vizet, nem tudta honnan való – a szolgák azonban, akik a vizet merítették, tudták –, hívatta a násznagy a vőlegényt, s szemére vetette: »Először mindenki a jó bort adja, s csak amikor már megittasodtak, akkor az alábbvalót. Te meg mostanáig tartogattad a jó bort.« (Jn 2,1–11)
Ahogy Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd – A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából című kötetében olvashatjuk, a jelenetet „az egyház régebbi szigorú századaiban” is az emberi életöröm, ünneplő emberlét isteni szentesítésének vették: „férfi és asszony, Krisztus és Egyház, Lélek és Isten, Föld és Ég szimbolikus-misztikus nászának, összeédesedésének”.
Mi modern fásultságunkban alig értjük a tisztelettudásnak és bizalmasságnak azt a bonthatatlan készségét, amellyel a hajdani századok, archaikus-szakrális kötöttségek között élő emberek a Biblia színjátékát a maguk közelébe hozták.
A néphagyomány ősforrása az a 3. századból származtatott történet, amely szerint volt egyszer napkeleten egy Joel nevezetű király, aki vendégül látta Ádámot és Évát, az Ószövetség pátriárkáit, prófétáit, királyait, Jézust, az apostolokat, Mártát, sőt még Pilátust és Júdást is, és a mulatság során Cecília muzsikált.
Az elnépiesedett történetben a vendégség a földi lét örömeinek tükörképeként jelenik meg: az élet csupa tánc és ének. A régi Magyarországról, a muraközi vend nép köréből maradt fenn az egyetlen változata a különös vendégség történetének, de a középkori kódexirodalmunkban is feltűnnek az életörömet ünneplő, például táncoló szenteket megjelenítő képek.
A Kánai menyegző éneke Kájoni János kódexében bukkant föl a 17. században. A néphagyományban különböző változatokban fennmaradt éneket a kánai menyegző ünnepén adták elő. Szokás volt, hogy vendégséget rendeztek, amelyre énekes asszonyt hívtak, aki előadta az éneket, és közben ivásra, nótára, táncra buzdította a jelenlévőket.
A Magyar néprajz köteteiben arról is olvashatunk, hogy az első világháborúig szokás volt, hogy a házaknál a családok az ünnep estéjén összegyűltek, ettek, ittak, énekeltek és előadták a menyegző történetét. Az est fénypontja a Kánai menyegző énekének eléneklése volt, amelynek következő részénél az éneklő lányok és asszonyok az ének ütemére lábukkal dobogtak, tánclépésben énekelték a szöveg további részét:
Jó bor mellett, duda nélkül, bolond a tánc ugrás nélkül, Kána menyegzőben. Úgy megugratták Magdolnát, mind szétrugdalta patkóját, Kána menyegzőben.
Kiemelt képünkön Paolo Veronese Kánai menyegzője (1563).
