A könyv öt ciklusából a második az első tömörebb és azt megmagyarázó párjául szolgál; ez a két rész teszi ki a Góré nagyjából háromnegyedét. Majd a harmadik és a negyedik egység személyesebbé formálja az emlékeket (például a Zuglóról és Abonyról szóló versekkel), az utolsó pedig a második ciklus tömörebb formáit alkalmazva a személyes élmények konkrétsága helyett a növények, a madarak, a víz és a föld szimbolikájának segítségével meditál a kötet fő témáiról: a változásról, a múlt hozzá­férhetetlenségéről és az emlékezetnek nem a múlt visszanyerése, hanem a múlt megteremtése érdekében végzett munkájáról. Acsai ebben a könyvben is a lassan védjegyévé váló tercinákból, három­soros egységekből építkezik, melyek feltűnő változatosságot mutatnak például a rímelés tekintetében: van, amikor egy egész vers rímelését megoldja az a és b sorok páros és keresztrímes viszonyba állításával, sőt még belső rímekkel is tarkítja őket (Ha ez emelet már jó magas). Ez azonban nem teszi csilingelővé a verseket, a negyedik, Az ütemhangsúlyos verselés feltámasztása című ciklus inkább Arany János költeményeit idézheti fel, s a második és az utolsó egység darabjai is annyiban nevezhetők csengő-bongóknak, ahogy egy szél­harang: ott ugyanis a rímek felerősítik a távol-keleties, meditatív, szemlélődő vonulatot, a haikukra vagy még inkább a koreai szidzso versformára jellemző tömörséget, ami miatt a szavak közötti réseket a befogadónak kell kipótolnia: „Nincs vele. Sem veled. Önmagában // teljes. Magányosabb. Belehull. Zenél / a tolla. Némaság. Alagút tovább” (Már van).

Említettem, hogy az első és a második ciklus szoros kapcsolatban állnak egymással, ugyanúgy összeölelkeznek, mint az emlékezett múlt és az emlékező jelen a versekben. Vagy úgy, ahogy az egymást követő darabok koszorúba rendeződnek a cikluson belül, mint például a csigaház motívumán, illetve a záró- és kezdősorok megegyezésén keresztül az Éti, A tejút helyén és a Vödrökben a kutak, vagy a hulló levelek révén a Repülés az őszben és a Két kamera. Acsai azzal is játszik, hogy egy látszólag személyes emléket általánossá tágít az első ciklusban (családikalendárium-szerű képekkel is operál, mint a nagybácsiról szóló Egy napon), hogy aztán a legkisebb nyelvi elemeire lebontva azt, az énre, a tere és az őre, a második ciklusban már magát a felidézés lehetőségfeltételeit tematizálja. A Góré szép megoldása, hogy az én, a te és az ő nemcsak egymáshoz, de saját magukhoz képest is változó pozíciókban jelennek meg, vagyis több te is létezik egyszerre, de nem ugyanabban az időben: „November égne gyertyafényben. / Mécse a régi te régi énje” (A régi te), illetve „Addigra eljön ő is érte. / Már aki. Még ami. Csak te és te” (Te és te). Ugyanígy megkettőződik az én is, így alakulva tevé vagy ővé az időbeli távlatban. Ennélfogva, hogy „az időnk egy ideig közös” (Ha ez emelet már jó magas), vissza-visszatérő kijelentésként nem pusztán a másikkal együtt elmulasztott időre reflektál, hanem, mint például Oravecz Imre 1972. szeptember című kötete, a saját magától való eltávolodásra, a múltbéli én jelenbéli tevé vagy ővé válására is rámutat. Az énidő a Góréban így válik többértelművé: egyrészt a fiatalság gondtalanságának elvesztését jelzi az apává válással, a gyerekkori élmények újra megélhetetlenségét a helyszínek és körülmények megváltozása miatt; másrészt annak vágyát is magában hordozza, hogy a megszólaló megtalálja a választ arra, mi lehetett akkor és mi lehet még most is az én ideje.

Acsai Roland: Góré. Napkút, 2022