Ma reggel fél órán át hallgattam a patakot. Ez a patak a házunk alatti völgyön folyik át, és a közeli falu határában ömlik a Dunába. A forrása nehezen meghatározható, mert két patak összefolyásából születik Királyréten, a Szén-patakéból és a Nagy-Vasfazék-patakéból. Azt tudom, hogy nagyjából hol van a Szén-patak forrása, ott többször megfordultam már, a Nagy-Vasfazék-patak forrásvidékét is ismerem valamelyest, de mégis nagyon nehéz lenne megmondani, hol is születik ez a patak. Mintha nem születne sehol, vagy több helyen is születne egyszerre. Pontosan nem tudható, honnan érkezik.
Ez jelenti egyúttal a rejtélyét, és a rejtély mélyén rejtőző szépségét. Nem tudni, honnan jön, és én sem tudom, hogy valójában honnan jövök. A születés misztériumán gondolkodom reggel nyolc körül, a patak partján.
Advent idején amúgy is vonzza valami az embert a születés misztériumáról való gondolkodásra.
Leteszem a diktafont a patak partjára, és benyomom a felvétel gombot. Felveszek fél órát a hangjából. Napok óta olvad a hó, harsog a patak, a hangja ilyenkor a Kárpátok vagy az Alpok bővizű patakjainak hangjára hasonlít. Éjszakánként zúg a legszebben, amikor végre csend lesz, amikor végre eltűnnek a völgyön keresztülszáguldó autók. A sötétség mélyén zúgó patak hangja az egyik legszebb hang, amit ismerek.
Állok a patak mellett, hallgatom a zúgását, és azon gondolkodom, miféle zenék közelítik meg a leginkább ezt a hangot. Hogy milyen zenék simulnak bele a leginkább ebbe a patakzúgásba. Lassan eszembe jut néhány ilyen zene. A „régizenés” Lachegyi Imre repetitív furulyadarabja például, az Ex tempore, az amerikai zenész-komponista-költő Meredith Monk meditatív, többrétegű a cappellája, a Braid 2, a svájci Paul Giger alpesi levegőt árasztó hegedűimprovizációja, a huszadik századi magyar zene egyik legnagyobb alakjának, Szabados Györgynek a Message című szólózongora-darabja, a csellista David Darling mélyen melankolikus Choral című „imája”, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Kurtág György, ahogy Mozartot játszik.
Ezt a darabot Kurtág a felesége, Kurtág Márta emlékének ajánlotta, neki játssza el. Tompán kopognak a Mozart-darab hangjai, tényleg mintha az eső kopogását hallgatnám egy erdei kunyhó cseréptetején. Több mint hetven éven át voltak házasok. Kurtág György nem képzelhető el Kurtág Márta nélkül, aki a saját jogán is maradandót alkotott, kiváló zongorista volt, emellett pedig Kurtág alkotótársa, „életembere”, ahogy Thomas Bernhard, a nagy osztrák író nevezte a maga életének társát. Életember, pontos szó.
Az ember – ha szerencséje van – rátalál a maga életemberére, arra, aki nélkül nem menne semmire, akinek a jelenléte szükséges ahhoz, hogy a bennünk kibontakozni vágyó lehetőségek megvalósulhassanak. Az életember ritka kincs.
Úgy sejtem, voltak boldogabb korok, amikor többen találtak rá a maguk életemberére, mint manapság. Ahogy itt Kurtág játszik, abban benne van az együtt töltött hetvenkét évük, benne van minden, ami két lelkileg és szellemileg egymásra hangolt lény kapcsolatában benne lehet.
Ennek a mixnek a feltérképezhetetlen forrású Morgó-patak a folyamatos háttérszereplője. Ott zúg minden elhangzó darab mögött, ahogy az életünk hátterében is ott hömpölyög valami, aminek nem ismerjük a forrását.
Az elhangzó darabok:
- Lachegyi Imre: Ex tempore I.
- Meredith Monk: Braid 2.
- Paul Giger: Zauerli
- Szabados György: Message
- David Darling: Choral
- W. A. Mozart: Sonata in D major, K.576 – II. Adagio (Kurtág György előadásában)
