Széchenyi tér

Egy zöld pelerin kell csak a súlytalansághoz. Hétéves vagyok, és gyakran álmodom, hogy merészen repkedek vele a belváros felett. Álombeli pelerinem varázserővel bír, a soproni Széchenyi tér parkjának lépcsőin lehet működésbe hozni. Csak bizonyos tempóban, a Széchenyi-szobor felől nekifutva, nekirugaszkodva; harmincöt év távlatából újraélem a madártávlat katarzisát, tisztán látom álombéli Tesz-Vesz utcáim népét fentről, az orsolyiták titokzatos csillagvizsgálóját, a Tűztoronyról rebbenő galambokat vagy a rondella karéját, a városon túl a Szárhalmi-erdő zöldjét, a Fertő nádasát, a Muckot és az Ultrát.

Printz-pihenő

Osztálykirándulás az általános iskola elején a Lőverekbe. Tízórai a Printz-pihenőnél. Printz Ferenc a dédapám, mondom a kelleténél hangosabban, ez az ő emlékműve. Miatta vannak sétautak a soproni erdőkben. Egy szavamat sem hiszik el. A Soproni Városszépítő Egyesület elnöke, a település polgármester-helyettese este aztán rám kacsint százéves fényképéről apám biedermeier szobájában: rá se ránts!

Orsolya tér

A Hámán Kató úttörőcsapat kisdobosai az orsolyiták szent épületében. Az egykori Belvárosi Általános Iskola: Zúg a Volga a templom tövében, málló falak a málló rendszerben. Az első cserkésznyakkendő miatt buzgó énektanárunk vörös fejjel von kérdőre, meghátrálok a történelem zsákutcájában. A Lábasházra néző ebédlő langymeleg gyümölcslevesszaga, a tér rendületlenül ballagó, kortalan öregjei, akiket S. Péter barátommal olyan előszeretettel heccelünk a suli után.

Deák tér

Pompás kilátás Magyarország legszebb és leghosszabb terére az osztályterem műteremablakából, rendszerváltoztatásba fulladó oroszórák a néhai evangélikus teológia – Kellner Sándor Általános Iskola – legfelső szintjén. Az első zsúrok, szerelmek, Lambada, telefonbetyárkodás telefonkönyvből a Martos előtti fülkéből, halló, Oázis étterem?, vizet, vizet! Leomlanak a falak, a város ledobja töviskoszorúját. Pán­európai piknik, keletnémet Trabant-torzók az utcákon. Te depeses vagy?, kérdezi fenyegető tekintettel egy Kőfaragó téri vagány, fogalmam sincs, mire gondol; 1989–90, micsoda évek az Induljon a banzáj!-tól az Enjoy the Silence-ig: már a határon sem lőnek, végre szabadon mehetünk a Muckra. Aztán az első szabad választás. Eredeti Fidesz-zászlómat a BMX-em nyeregcsövéhez kötözöm. Kampánycsend!, nem érted, öcsi?, letöröm a zászlódat, rivall rám egy régi vágású öregúr a Deák tér sarkán, Enjoy the Silence.

Fő tér

Egykerekezni a sok száz éves köveken: tiszta Amerika. Vad és féktelen bringázások a Fő tér környéki utcákban, a Forum Romanum fölé frissen épült vasalóház átjáróiban. Az első pohár ecetízű kékfrankos az 1400-as évekbeli árkádok alatt. Alakuló ülés a Gyógygödör jótékony félhomályában. A soproni éjszakák semmihez sem fogható békéje – a harangok kondulását szépapáink is ugyanilyen reménnyel hallgathatták.

Szent Mihály-templom

Egy Mozart-requiem. A Lacrimosa: életre kel a város rég elhunyt polgársága. Kilépni a Szent Mihály-templomból – egész Sopron a hívők lába előtt hever. Évtizedekkel később, egy jelenkori mindenszentekkor apám, Muray László és Muhr Albert egykori válogatott jégkorongozó mögött ballagok a régi temető felől az újba. Printz Ferenc sírjától Muhr Ottmáréhoz. Dédapámtól dédanyám testvéréhez, aki egyben Muhr Albert nagyapja. A soproni 9. számú gróf Nádasdy-huszárezred parancsnoka 1914. december 11-én reggel halt hősi halált a lengyelországi Limanowában. A limanowai csata az osztrák–magyar lovasság legmaradandóbb emlékű fegyverténye, a soproni Nádasdy-huszárok hazaszeretetének bizonyítéka.

Deák tér, ismét

Limanowai Muhr Ottmárnak ma már újra szobra van a Deák téren. Néhány éve a szüleim is ide költöztek. Az ablakukból bámulom átellenben a régi osztálytermemet, bámulom benne magamat, ahogy a nyolcvanas évekből a jövőt kémlelem… Sopron, időcsapda. Csend van, éjszaka, a GYSEV-pályaudvar hangszórófoszlányait sodorja most is a szél. Kimegyek Ottmár szobrához. Mindig kilépek hozzá, ha hazamegyek. Mi az a hazaszeretet? S mi a hűség? Apám már Szegeden született, ide, a Deák térre járt nyaralni a nagynénjéhez, élete vágya volt, hogy visszatérhessen a nagyapai gyökerekhez, és soproni polgár lehessen. Sikerült neki – én már itt születtem. Harminc éve mégis Soprontól távol élek. De ha Sopronba indulok, ősz fejjel is azt mondom: hazamegyek. Hazamegyek, és felveszem a zöld pelerinemet.