Élet a tihanyi apátságban – a szerzetesi mindennapokról kérdeztük a bencéseket

Látott, tűrt, hitt

A falubeliek között ismert mondás, hogy Tihanyt körbedörgi az ég. A félszigetről megrendítő figyelni a látképet kettészelő villámokat, a száguldó felhőket, a lezúduló csapadékot, amely néha összemossa a tavat az éggel. A földnyelvet sajátos helyzete miatt legtöbbször elkerüli az eső. Lehet, hogy az időjárás viszontagságai megkímélik, a történelem viharai azonban többször átvonultak a vidéken. Tihanyban a szerzetesség évezredes története során sokat látott, sokat tűrt, hitt, remélt, és sokszor állt talpra. A közel ezeréves út legfontosabb mérföldköveit Ágoston atya veszi végig:

Tihanyban 1055 óta él szerzetesi közösség, ekkor alapította I. András király a monostort. Ez idő tájt még nem voltak szerzetesrendek a nyugati egyházban, csak a Szent Benedek reguláját követő monostorok, amik az alapító kegyúr és a megyés püspök ellenőrzése alatt működtek. A 6. században élt Szent Benedek ugyanis nem alapított rendet. Ő a kialakult szerzetesi közösségek számára írt életstílust formáló szabálykönyvet. Ezek a közösségek pedig nem konkrét feladatra szerveződtek. Mindennapjaikat a közös imádság, az elmélkedő olvasás és a fizikai munka határozta meg.

Magyarországon Pannonhalmán volt az első ilyen közösség, 996-ban Géza fejedelem alapította, aztán a később már száznál is több kis monostor működött. Közöttük volt a tihanyi is. Itt azonban a történelem viharai és a politikai érdekek miatt többször is megszűnt a szerzetesi élet. Például a 16. század elején a monostor végvárrá alakításakor, majd 1786-ban és 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatásakor. Az 1950-es évektől két másik monostor, a pannonhalmi és a győri a szolgálatot az oktató-nevelő munkára korlátozva működhetett. Aztán a rendszerváltozás után Bakonybélben és Tihanyban is újjáéledhetett a szerzetesség. Az első két testvér 1990-ben érkezett vissza Pannonhalmáról. Négy évvel később pedig Korzenszky Richárd atya feladata lett, hogy szerzetesi közösséget formáljon a félszigeten. Ma a tízfős közösség, melynek legfiatalabb tagja 30, legidősebb tagja 88 éves, vezetője Mihályi Jeromos perjel.

Tihanyi bencésség, bencés tihanyiság

A bencés monasztikus rend. A leendő szerzetes monostort választ, oda lép be, tesz örökfogadalmat, majd jó esetben az egész életét ott éli le. Nem helyezik át, nem vállal máshol szolgálatot. Helyben van. Talán ezért is bír minden monostor jellegzetes karakterrel. A pannonhalmi a tiszteletet parancsoló központ. A győriről mindenkinek a gimnázium jut eszébe. A budapesti egy lélegzetvételnyi szünet a város lüktetésében. A bakonybéli az ősi egyszerűség, a szerzetesi életideálhoz visszanyúló közösség otthona. Azt, hogy Tihany mit képvisel ebben a sorban, miben lehet tetten érni a bencésségben a tihanyiságot, az apátság plébánosa, Ányos atya fogalmazza meg:

Tihanynak sajátos karaktert ad a majdnem ezeresztendős történelme. Az alapítás körülményei, a feloszlatások és az újrakezdések váltakozása. Ezekből kiindulva a mi monostorunk a remény felszítását és megerősítését tudja és szeretné szolgálni. Vagy ahogy Erdő Péter bíboros mondta, „mindig újrakezdeni Isten segítségével és emberi igyekezettel: ez Tihany üzenete”. Egyediségéhez hozzátesz ezenkívül I. András király sírjának jelenléte és őrzése is. De apátságunk életének szíve valóban a bencés szerzetesi tanúságtétel az imádság, munka és olvasás hármasságával. Jellegzetességének harmadik összetevőjét a lelkipásztori szolgálat, az oktató-nevelői munka mellett a zarándokok és a turisták fogadása adja. A lelkipásztorkodásunkban kihívásként és ajándékként jelenik meg a Tihanyban élő hívők és az ideérkezők kísérése közötti egyensúly megteremtése. Emellett sokak számára a tihanyi apátság jelenti a lelki életben megtett első lépések helyszínét vagy a kapaszkodót, a biztos pontot. Egyházközségünket ezért valóban a közösségek közösségeként élem meg.

Közhelyként hangzik, de világ átalakulóban van, és benne a katolikus egyház is keresi a nyelvet, amellyel megfelelően és erőt adóan tudja megosztani azokat a lelki kincseket, amelyeket Jézus Krisztustól kapott ajándékba. Ilyen helyzetben

a tihanyi apátság lelkületéhez mélyen hozzátartozik az, hogy minden ideérkező jóakaratú emberrel szóba álljon, és az ő életükben – a meghallgatást követően – meghirdesse az örömhírt.

Az apátságnak emellett alapítása óta különleges feladata a keleti keresztényekkel való kapcsolattartás. Ne feledjük, hogy a monostor története egy évvel a nagy egyházszakadás utánra, 1055-re nyúlik vissza. Akkoriban a nyugati bencések ezen a helyen, a keleti szerzetesek pedig a ma Barátlakásoknak nevezett monostorban békében, az imádságban egymást erősítve éltek, ez ma is példa számunkra. Ehhez a kapcsolattartáshoz intenzíven és gyümölcsözően párosul ma már a protestáns testvéreinkkel való közös imádságok sora.

Csendben érkezik a segítség

„Imádkozzál és dolgozzál!” – szól a bencés jelmondat. A tömör iránymutatásban is kitüntetett helyet kap az imára való felhívás. Ennek egyik alapja A zsoltárok könyvének sora: „Napjában hétszer mondok dicséretet neked.” A hét a teljesség száma. A bencés szerzetesi élet lényege, hogy a közösség tagjai önmagukat, az egyházat és az egész világot szüntelenül Isten elé viszik. E szüntelenség kifejeződése a napi többszöri ima. Az éjszaka közepi, hogy ha a test alszik is, a szív virrasszon. A reggeli és az esti, mely kifejezi, hogy a szerzetes múltja már mögötte van, jövője pedig nincs a kezében, de az adott napot, az itt és mostot fel tudja ajánlani. Kiemelt jelentőségű a déli imaóra. A napnak azon pontja, mikor az ember leginkább be van havazva, mikor a nyár perzselő melegében a színek is elhomályosulnak, a jó és rossz közötti határ elmosódik. A regula ekkor is arra hívja a testvéreket, hogy álljanak meg egy pillanatra, rendezzék újra prioritásaikat. Hiszen Isten dicsérete a váz, minden más aköré szerveződik. A monostor lakói tehát a munkát igazítják az életük középpontjához, nem pedig a munka köré szervezik életüket. Arról, hogy milyen más adományai és tanulságai vannak a szerzetesi életformának, amiket akár mi is alkalmazhatunk a hétköznapjainkban, Ányos atyát kérdezzük:

Mindenkinek saját ajándékai és kegyelmi adományai szerint kell az élő hit útján haladnia – vallja az egyház tanítása. A szerzetes lelki adománya, hogy különleges életformájában magát véglegesen és kizárólagosan Krisztus követésére szenteli. Emiatt egyrészt tűnhet csodabogárnak a szerzetes, mert kihúz az átlagos ember világából, és teljes vagy részleges elzártságba vonul. Másrészt tekinthetünk rá úgy is, mint aki a fogadalmai segítségével komolyan azon van, hogy megélje a Krisztus tanítása szerinti emberséges életet, és ebben segítsen másoknak is.

Nézze meg a Tihanyban készült fotógalériánkat, itt:

Alapvetően minden ember harmonikus életre törekszik. Test, lélek és szellem egymástól elválaszthatatlan hármasságában éljük meg emberségünket. Hajlamosak vagyunk persze ennek egy-egy szegmensére fókuszálni, pedig ezek egységében vagyunk Isten teremtett csodája. Emberségünk bár hoz magával buktatókat, kihívásokat, hibákat, rendelkezünk azokkal a készségekkel is, amelyek elősegítik a boldog életet. Gyermekkoromban sokszor mondták nekünk az idősek, hogy legyünk jók, legyünk erényesek. A szerzetes példát tud mutatni az erényes élet gyakorlására. Az erényes élet pedig függ az emberi akarattól és odaadottságtól, de szükség van hozzá a Teremtő kegyelmére is. Ha belátjuk, hogy nem minden megy magunktól, észrevesszük, hogy rászorulók vagyunk. Amikor ezt kimondjuk a csendben, már érkezik a felsőbb segítség.

Itt észrevesszük azt is, hogy stabil közösségben élni a kihívás mellett hatalmas ajándék is.

Az egészséges megkülönböztetés útja az értékes visszajelzések és korrekciók tárháza. Nem jó az embernek egyedül, de társas magányban sem. Engem már régóta foglalkoztat a generációk egymáshoz kapcsolódása is, valószínűleg azért, mert olyan családból származom, ahol három nemzedék élt egy fedél alatt. Szent Benedek pedig ezzel kapcsolatban is ad iránymutatást. Azt kéri, hogy a fiatalok tiszteljék az időseket, az idősek pedig szeressék a fiatalokat. Ez csak néhány tanulsága a szerzetesi életnek, amely mostanában engem foglalkoztat.

Az a feladat, amit felismernek

A regula azt mondja, a közösség akkor lehet igazán boldog, ha saját kezével megteremti saját betevőjét. Itt kerül előtérbe az „imádkozzál és dolgozzál” jelmondat második fele. A monostorok ezért törekednek az önellátásra. Ennek módja azonban sokféle lehet. A regula ugyanis arra biztatja a szerzeteseket, hogy azzal foglalkozzanak, ami az adott helyen elérhető. Nem mondja meg pontosan, mihez fogjanak, az a feladat, amit a testvérek ott és akkor felismernek. Nyitottan kell állni az adott helyhez, annak szellemiségéhez, majd ahhoz idomulva a munkát elvégezni, legyen az földművelés, oktatás, lelkipásztorkodás vagy a turisták ellátása. Arra a kérdésre, hogy Tihanyban mi ez a felismert feladat, a tanár, múzeumigazgató, plébános szerzetes, Ágoston atya felel:

A tihanyi apátság két tornyával mintegy összeköti a földet az éggel. Itt a legfontosabb dolgunk ma is az állandó imádság, a napi imaórák megtartása, a szentmisék bemutatása.

Szolgálatunk azonban nem korlátozódik a monostor falain belülre.

Két plébániával nyolc templom lelkipásztori feladatait látjuk el. Betegeket, családokat látogatunk, lelkivezetést tartunk, gyóntatunk. Az apátság pedig Magyarország tíz legjelentősebb turisztikai attrakciójának egyike. Így az apátsági múzeum gondozása, az idegenvezetés, gasztronómiai és kulturális események szervezése, valamint a kiállítások rendezése is a mindennapok része. Aztán ott a héthektáros gyógynövényes és levenduláskert, az apátsági majorság, amely szintén sok munkával jár, nem beszélve a tihanyi bencés általános iskoláról, ahol részvételünkkel közel kétszáz diákot oktatnak.

Budapest 24. kerülete?

A bencés szerzetesi közösség monasztikussága különleges érték egy olyan világban, amelyben az egyetlen biztos a változás. A folyamatos, közel évezredes jelenlétével a szerzetesi közösség, a templom biztos ponttá, az abban felzengő zsoltárok az állandóság dallamaivá válnak. Különösen fontos ez a szerep egy olyan helyen, mint amilyen a kétarcú, nyáron és télen más oldalát mutató, gyorsan változó Tihany. Miként küzdenek meg a szerzetesek ezzel a kettősséggel? Hogy őrzik a nyugodt állandóságot bent, mikor a rendház falain túl a dinamizmus, a szezonalitás uralkodik? E kérdéskört András atya járja körül:

A szezonalitás nálunk hangsúlyosan megjelenik. Kihívás, hogy nyáron

eljönnek Tihanyba olyan emberek is, akik elsősorban nem az istenkapcsolatot keresik, mégis nyitottak rá, vagy vágynak a lelki felüdülésre.

Őket is meg kell tudnunk szólítani az életünkkel, a munkáinkkal és a rendezvényeinkkel. Hiszen ki tudja, melyik lesz az az élmény, amely elindít valakit az istenkeresés útján? Nyáron tehát szinte Budapest huszonnegyedik kerületévé vagy országos lelkipásztorokká válunk.

Fontos, hogy ebben a lelkipásztori és turisztikai szempontból is leterhelt időszakban saját szerzetesi életünkben helyesen megvalósítsuk az „ora et labora” egyensúlyát. Hiszen ha a mi istenkapcsolatunk rendben van, akkor tudjuk másoknak felcsillantani annak a fényét. Ezért kell tudnunk nemet mondani bizonyos feladatokra és megtalálni a nyári forgatagban is a csendben személyesen hozzánk szóló Istent.

A téli lelkipásztorkodás egy hagyományosabb oldala az életünknek. Ekkor budapesti lelkipásztorból újra vidéki lelkipásztorrá válunk. Ez korántsem nyugodtabb időszakot jelent, inkább fókuszváltást. Helyi egyházközségeinket akkor tudjuk igazán építeni, amikor valóban csak mi, helyben lakók vagyunk itthon.

Az egyház hajója a tihanyi öbölben

„Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról, és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét veszed magadra, hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy” – áll a Regula prológusában. Mit jelent a mai világban lemondani, engedelmesnek lenni, közben mégis felelősséget vállalni és harcolni? Pláne mit jelent ez az érezhető változások és az egyház útkeresésének időszakában? Ágoston atya gondolatai:

Az 1600 éve létező bencés monostorok a maguk természetközelségével, rohanó világtól való távolságtartásukkal, napirendjükkel, nyugalmukkal türelemre tanítják a ma emberét, és arra emlékeztetnek, hogy a változás a szív mélyén kezdődik.

Az egyházban ma sokan gyors és radikális változásokat akarnak. De az egyház soha nem így működött. Az évezredek alatt voltak már hasonló turbulens korszakok. A hajó kormányát azonban nem lehet hirtelen, a divat, a társadalmi szokások, a forradalmak sodrát követve elrántani. Például mert lehet, hogy addigra a társadalom is új irányt vesz, esetleg visszafordul korábbi korszakok értékes öröksége felé.

Mi a templom szerzetesi kórusáról mindennap látjuk a napfelkeltét és a naplementét. A nap évmilliók óta állandó ritmusát.

Az egyház tanítása hasonló stabilitással őrzi a kinyilatkoztatást, a helyes élet rendjét, az örök értékeket, Isten szeretete átélésének módját.

A mi feladatunk, hogy jó gazdái legyünk mindennek. Annak pedig, aki hajlandó elcsendesedni, megnyugodni, és nyitott az Istenhez vezető út legalább kétezer éves bölcsességére, sok ezer lelkiatya, szentéletű szerzetes és „Isten embere” által megszenvedett és megélt útjának tapasztalataira, tudunk adni ebből a kincstárból.

Eszköz lehettem Isten kezében | Magyar Krónika

Keresd a békét, és járj utána! – a tihanyi kiérdemesült perjeltől annyiszor hallottam ezt a Szent Benedek-i mondatot, hogy újabban azon kapom magam, ezt mantrázom, mint egy imát. Korzenszky Richárddal, a nemrég nyolcvanadik évébe lépő bencés szerzetessel a „megszentelt” életéről beszélgettünk.