Az 1800-as évek végén, a múlt század elején többnyire fából épült nyaralók, csónakházak, csárdák, éttermek lepték el a partot, majd a háború után, a szocializmus évtizedeiben megjelentek a korra jellemző betonépületek is, a kerthelyiséges önkiszolgálókkal, büfékkel, talponállókkal, sok tízezer embert vonzva ide főleg a nyári forróságban, de sokakat az év más időszakaiban is.
„Első aranykorát a Római 1944 tavaszáig élte. A háború sebeit kiheverve újraéledt, az új rendszer a »tömegek paradicsomává« változtatta. A gyárak, vállalatok, minisztériumok építkezni kezdtek, dőlt a fa a régi csónakházak helyén megépültek a vasbeton csónaktárolók. (…) Ma úgy látszik, a vállalkozók felfedezték. Sorra nyílnak az éttermek, kisvendéglők, büfék. A még álló Bíbic, Csillag csónakházak előtt sűrű a kerékpársurrogás. Talán az éledező középosztály visszatalál a Rómaira, birtokba veszi, életet lehel belé.” (Magyar Nemzet, 1996. augusztus)
A Népszava 1959. augusztusi riportjában egy már-már idilli kis világ bontakozik ki előttünk, amely a fővárosiak igazi nyári menedékhelye volt.
„Budapesti nyár. Millió kohóként lehel perzselő forróságot a kőrengeteg, a nyár-kombájn nyomában izzó sugárkévékben dől a fény, lángdárdákat küld szakadatlan ritmusban az ég. (…) Víziparadicsom ilyenkor a szelíden hömpölygő Duna. Szentendrétől Soroksárig tízezreket csalnak partjára a hűs habok. A kedvenc, a kiválasztott hely: a Római part. Az az öt kilométeres zöld sáv Budakalász határától az újpesti összekötő hídig, ahol lágyan tér ki a Duna az újpesti sziget elől, s nagy ívben öleli magához a partot. Üdülők, csónakházak, strandok külön világa ez. (…)
Jó órát kutyagoltam már izzadó üstökkel, s néztem, mint eresztik vízre széles vállú legények a karcsú szkifféket, kielboatokat, zömök motorcsónakokat, s ragadnak evezőt a bennszülöttek a Béke, a Vasas, a Bíbic és a Vadkacsa csónakház előtt. (…) kitűnő konyha várja esténként az éhes és szomjas evezősöket a Hableányban, a Békében és a Római Halász-kertben. Megnyitották a régi jó hírű Bivalyos vendéglőt is. (…) S a közlekedés? A Római partra igyekvő emberben szombatonként a modern kor és a történelem érzésvilága keveredik. A 6-os és a 34-es autóbusz valóságos gőzfürdőként, tipikus budapesti szardíniásdobozként hajt végig Krúdy Gyula csendes óbudai utcáin és Aquincum hallgatag kövei mellett.”
Az itteni helyek népszerűségét mutatja, hogy akkortájt még az árvizek sem tudták eltántorítani az ikonikus helyek, így például a Bíbic törzsközönségét a megszokott napi csapolt söröktől, no meg a jó társaságtól.
A hely 1958-ban nyitotta meg kapuit, ahogy ebben a korabeli híradásban olvashatjuk: „Mit találunk a Rómain? A Hableányban már ezen a vasárnapon kora reggel megjelentek az első fecskék. S hogy kik azok? Nem nehéz kitalálni. Szerelmespárok… A készülődés szemmel látható. Csupán egy nagy hiba van: az utak még ma is olyan rosszak, mint évekkel ezelőtt. (…) Megnyílt a Bíbic nevű söröző is. Kellemes pihenőhely lesz. (Hétfői Hírek, 1958. április)”
Gyorsan a környék egyik felkapott és népszerű helye lett, amelyet a Népsport 1964. májusi számában olvasható riport is megerősít.
„A Bíbic környékén olyan a part, mintha kirakodó vásárt tartanának. Csónak csónak hátán. Mossák, vakarják, égetik, csiszolják, festik a víziparipákat. Amelyik elkészült, szárad. A Vörös Zászlónál hárman most fejezik be a javító-szépítést egy kétpárevezősön. Leteszik a szerszámokat, s egyikük a bokrok közé ugrik. Formás vesszőt vág, lehántja a héját, meghegyezi. Szalonnát sütnek, akár a szúnyoghajtós nyári estéken. (…) A szalonnasütésről eszünkbe jut, hogy illene már enni. A delet régen elharangozták. Elmegyünk tehát a Bíbic büfébe. Meglepetésünkre sorba kell állni. Losonczi Istvánné, a büfé vezetője aztán elárulja, hogy náluk már meghalt a holtszezon. Ma is eladtak egy hordó sört, 150 pogácsát, és fogy már a csokoládéfagylalt is. Igaz, Losoncziné férje ura hozzáteszi: „Azért még messze van, amikor 15-16 hordó sör és egy-másfél mázsa fagylalt lesz a napi fogyasztás.”
| „A Római-part a múlt században kapta nevét az ókori róma itelepülés emlékére. A közelben ma is láthatók az egykori város és légiótábor, Aquincum romjai, a Rómaifürdő erdei strandjának forrásától induló vízvezetékrendszer maradványai. (…) A part évszázadokig nem hallat magáról, mígnem a múlt század 80-as éveiben — Ráth-Végh István elbeszélése szerint — a »plein air«-piktúra néhány lelkes, ifjú művelője modelljeinek festéséhez zavartalan és szép környezetet keresve rábukkant a mai Római-partra, s az olcsóbb közlekedés végett dereglyét bérelve eveztek fel ide. Munka végeztével azután fürdőtrikóra »meztelenítve« magukat megfürödték a Dunában; innen kapták ezek a mind gyakrabban ismétlődő dereglyetúrák a »mezítelen kirándulás« nevet.” (Magyarország, 1968. szeptember) |
A Római-parton közel fél évszázadig hivatalosan nem lehetett fürdeni, csak 2021-től szabad újra a strandolás ezen a ma már jó vízminőségű, kavicsos partszakaszon. Hogy mekkora probléma is volt a Dunába áradó szennyvíz korábban, és mennyire elhanyagolt állapotok uralkodtak régebben, erről ez a hetvenes évekbeli tudósítás fest élethű képet:
„A gaz, a törmelék szinte elriasztja a látogatót a fürdéstől. Halmokban áll a szemét, talán még a sétány útjait is elborítaná a dúsan burjánzó növényzet, ha az ott közlekedők ki nem koptatnák az ösvényeket. (…) Az alacsony vízállás különösen élessé teszi az elmaradottság kontúrjait. A rozzant stégek a szárazra kerülve aszalódnak a napfényben, foszló, kátrányos deszkájukra félve merészkedik a vízbe ereszkedni vágyó üdülővendég. De ha mindezt mégis vállalja és az ócska pallón em szakad be alatta, akkor is van még, ami végképp visszariassza a fürdéstől. A Dunába ugyanis csövek nyúlnak be és ezek a csövek most a hosszan tartó esetlenség idején a szárazra kerültek. A csövekből pedig vidáman bugyborékol a szennyvíz, időről időre hatalmas illatfelhőkbe burkolva a környéket. A csövektől alig néhány méterre pedig gyerekek játszanak az éles köveken, napimádók élvezik a fényt, horgászok áztatják a damilt. (…) Vendégcsalogató helyett egyre inkább vendégriasztó állapotok uralkodnak. A magán- és vállalati erőből épülő, többé-kevésbé megfelelő, s modern üdülők mellett a közerőből történő, fejlesztés nyomai, annyi szép terv, tervezgetés és ígéret ellenére is, alig látszanak. Tetszhalott vidék. Vajon mikor éled újra? (Magyar Nemzet, 1971. szeptember)”
Manapság a rendezettséggel és tisztasággal ekkora gondok biztosan nincsenek. A partmenti hangulatos sörkertek, kocsmák, kisvendéglők, kifőzdék, és csárdák helyén viszont ma már sajnos sok helyen műanyag székes, összecsukható sörpados vendéglátóhelyek és gyorsbüfék sorakoznak, tisztelet persze a kivételnek. A Két Rombusz, a Fellini, az Evezős Sörkert, vagy a Csónakház például kiváló gasztronómiai élményeket nyújtanak.
Érdemes kihasználni a nyár hátralévő napjait, de a szép őszi napokon is ellátogathatunk a partra, nem fogunk csalódni.
| Vendéglátás Kumibri módra Élt a múlt század elején egy bizonyos Kumibri úr, a „kapitén”, a „vizibüffés”, a dunai vadevezősök királya, a Szentendrei-sziget különc kőnyomdásza, aki nem mellesleg utálta a vizet, úszni sem tudott. Élni viszont annál inkább. És mosolyogni. És a lecsós kolbász lett a végzete. A Római parttól északra található Kissing-üdülőtelep egykori ikonjáról szóló cikket a Magyar Krónika nyári, Duna lapszámában (114) olvashatják. |
Nyitókép: Római part, háttérben a túlparton újpesti gyárak, a cigarettázó szemüveges úr vállánál a Népsziget látható. 1937. Fortepan/Papp Róbert
