Szél Jenő, a Budapesti Kisipari Hitelintézet Rt. vezérigazgatója különös gépbe beszél a Fortepan által őrzött, 1932-ben készült fotón. Milyen eszközről van szó? Nem nehéz kitalálni, szemünkbe ötlik a felirat: Dictaphone. A gép alatt sorakozó viaszhengerek pedig jelzik, hogy egészen más technológiával működtek a korabeli beszédrögzítők, mint a ma használatosak. (Ha használnak még manapság diktafont egyáltalán, tehetnénk hozzá: az okostelefonos hangrögzítés lassan meghaladottá teszi az eszközt).
Thomas Edison már akkor gondolt találmányának, a fonográfnak az irodai életben való hasznosítására, amikor 1878-ban szabadalmaztatta a gépet. El is adott néhány hivatali célokra szolgáló fonográfot, ám azok nem működtek túl hatékonyan. Később a telefon atyja, Alexander Graham Bell és két feltalálótársa dolgoztak ki egy praktikusabb, már viaszhengeres típust, majd Edison is továbbfejlesztette eszközét, de a diktálógépek egészen a huszadik század első évtizedéig nemigen terjedtek el: túl drágák voltak az eszközök, s alig néhány percnyi beszéd rögzítését tették lehetővé. 1910 körül következett a fordulat. Egyre több amerikai nagyvállalat kezdte rendszeresíteni a diktafonok használatát, amelyek sok pénzt takarítottak meg, mivel fölöslegessé tették a gyorsírókat.
1911-ben a Világ kétheti mellékleteként megjelenő Polytechnikai Szemle foglalkozott azzal, milyen változásokat hozott az, hogy bevezették a villanyt a hivatalokba, irodákba. „A modern élet minden terén állandóan növekedő igények teljesen kiszorítják a drága emberi munkát és azt lehetőleg gépekkel helyettesítik” – állapítja meg a cikk szerzője, s rámutat: az irodai munkavégzésben elsőrangú szerepet játszó levelezés is példa erre, amennyiben jelentősen leegyszerűsíti „a parlográf, a diktafon, az Odeon-diktáló készülék”, ezeknek a lényegében fonográfként működő eszközöknek a megjelenése.
Gyorsírásra immár nincs szükség, az irodavezető bármikor megejtheti a diktálást, anélkül, hogy jelen kellene lennie a gépírónak, a diktafonok pedig a gyorsírásból származó félreértéseket, hibákat is kiküszöbölik.
A gép szava – négy idézet a múltból a jelenünkről | Magyar Krónika
Össze tudjuk-e egyeztetni a gépek személytelenségét kérkedő-kísértő személyességükkel? Elhisszük-e, elhihetjük-e, hogy a masinában, amely megszólít bennünket, nem rejtezik ember?
Az Élet nevű lap ugyanebben az évben publikálta a Roneo Dictaphone illusztrált hirdetését: „A gép által nyújtott előnyök megbecsülhetetlenek, annyira, hogy szinte már nem is tudunk modern irodát elképzelni dichtaphone nélkül, mert a dictaphon az investált összeget sokszorosan téríti vissza. A rendes használaton kívül igen jó szolgálatokat tesz a Roneo Dictaphone akkor, amikor megállapodásokat azonnal óhajtunk leszögezni, avagy konceptusok elkészítésénél, sőt újabb időben már telefonbeszélgetések megrögzítésére is alkalmazzák a Roneo Dictaphonet.” Azt is megtudhatta az olvasó, hogy kétféle – elektromos és rugóhajtásos – diktafont árulnak, üzemköltségük pedig alacsony, mivel a hangrögzítésre szolgáló viaszhenger csiszolása (vagyis az előző hanganyag törlése) az e célra szolgáló csiszológéppel „igen könnyű s házilag végezhető”. Egy hengert körülbelül százszor lehetett újracsiszolni.
Ugyancsak 1911-ből találunk újsághirdetéseket, amelyek a tölcsér nélküli beszélőgépeket gyártó, magyar Eufon Részvénytársaság termékét, „a modern élet integrális részét képező” Parlografot reklámozzák.
A sajtóban „csodagépként” emlegetett Parlograf, akárcsak a rövid életű Eufon többi terméke, egy Preszter Rezső nevű mérnök találmánya volt.
S hogy ki volt a hirdetés célközönsége? „Ügyvédek, kik a nap legnagyobb részét irodán kívül töltik, főnökök, kiknek idejük legnagyobb részét az üzletek szerzése köti le, és így a levelezésük elintézésére csak pillanatok állanak rendelkezésre, írók, kik röpke gondolataikat azonnal óhajtják leszögezni, képviselők kiknek beszédeik megszerkesztésére csak rövid idő áll rendelkezésére, tanárok, kik az előadásra szolgáló anyagot feldolgozni és azonnal papírra vetni óhajtják, ügyészek és bírák, kiknek peres iratok elintézésére csak kevés idő áll rendelkezésre. Mindenki általában, ki írásbeli munkálatait gyorsan és pontosan akarja elintézni.”
A diktafon által nyújtott lehetőségek folyamatosan bővültek. Így, mint arról a miskolci Reggeli Hirlap 1925-ben tudósít, az Egyesült Államokban megjelent az „automatikus titkár”, vagyis az üzenetrögzítő: „Ha valamely telefonállomás előfizetője nincs otthon, a telefonhálózatba be van kapcsolva a diktofon is, amely hívás esetén automatikusan válaszolja, hogy itt x y állomása beszél, ebben a pillanatban nincs itthon senki, azonban meghagyhatja mondanivalóit, ha nincs ideje később telefonálni. […] Mihelyt a telefonelőfizető hazaérkezik, felveszi a diktofon hallgatóját, a hengert a beállítás helyéről lejáratja és meghallja, hogy ki kereste és milyen üzenetet hagyott számára. A készülék olyanformán van összeállítva, hogyha esetleg valaki hosszabb üzenetet kíván hagyni, és a diktafonhengere megtelnék, az automatikusan cserélődik át és a beszédet az üzenetet küldő zavartalanul folytathatja.”
1925-ban már az elektromágneses, viaszlemez- és mellékzörejmentes diktálógéppel kapcsolatos biztató kísérletekről számolt be a Szózat, a lap úgy fogalmazott, „forradalom fenyeget a gramofonok világában”. A Kurt Stille nevű német feltaláló az első mágneses hangrögzítőt megalkotó dán mérnök, Valdemar Poulsen korábbi kutatásait folytatva lényegében a magnetofon elődjével állt elő.
A Stille-féle eszköz gyakorlati előnyei: a hangrögzítésre szolgáló fémszál a viaszhengerekkel szemben nagyon hosszú ideig használható, a korábbi hanganyag egy gombnyomással törölhető, s akár kétórás felvételt is lehet készíteni vele.
„Minthogy az új gép az elektromágnességen alapszik, használata nincs helyhez kötve. Bekapcsolható a telefonvonalba, rádióba, stb. Eszerint az, aki a chicagói húsbörzéről akar a budapesti csarnok húsárainak lenyomására írásbeli felhatalmazást adni, lediktálhatja – rádió útján – a Budapesten levő vevőgépbe.” („Minél előbb teszi, annál jobb” – fűzte hozzá a cikk szerkesztője.)
Az elektromágneses diktafonok piacra dobására, elterjedésére azonban még várni kellett, addig is a húszas években alakult, amerikai Dictaphone cég viaszhengeres eszközei jelentették a beszélő-, avagy „levelezőgépek” csúcskategóriáját. Ilyen diktafont látunk a Fortepan képén is.
2012-ben a Délvilág jelentetett meg egy riportot, amely a valaha Szent-Györgyi Albert birtokában lévő hangrögzítőket mutatta be. Az apropó egy kiállítás volt, amelyen közszemlére tették az egyébként Kutor László, az Óbudai Egyetem tanára technikatörténeti magángyűjteményének részét képező tárgyakat. A tudós két diktafont Klebelsberg Kunótól kapott, akinek hívására visszatért Cambridge-ből, hogy Szegeden folytassa tudományos munkáját. Egy harmadik, rugós beszélőgépet a titkárnője használt.
„A konnektorba, az elektromos áramhálózatra kellett csatlakoztatni a Dictaphone-t, mert röpsúlyos fordulatszabályozóval ellátott villanymotorral működött. Felvételkor a gép tetején levő kart a »felvétel« állásba állítva, a gégecső végén lévő tölcsérbe kellett beszélni. A felvételt indítani és megállítani a gégecső végre szerelt nyomógombbal lehetett […] A hangját rögzítő viaszhengereket átadhatta a titkárnőnek, aki felhelyezte a hengert a »diktafonra« a berendezés karját «lejátszás» állásba tette és a lejátszó fejet a henger elejére állította. »A prof« hangját a gégecső végén lévő tölcsérből hallgathatta vissza és jegyezhette le” – magyarázta Kutor a Dictaphone működését.
