Alagút a Duna alatt – száraz lábbal mentünk át Nagymarosról Visegrádra

Öntsünk tiszta vizet a pohárba, ez amúgy is témába vágó fordulat. Ahhoz, hogy gyalogosan, mégis száraz lábbal átmenjünk Nagymarosról Visegrádra és vissza, nincs szükség a vízen járás képességére. Gyorsaságra annál inkább. Aki ugyanis nem elég fürge, az könnyen lemarad a regisztrációról, és nem vehet részt a Duna alatti közműalagút bejárásán. Évente mindössze két hétvégén nyitják meg előbb a regisztrációt, majd a különleges átjárót az érdeklődőknek, akik közül néhányan, mint kiderült, egy óriási akváriumban tett sétára számítanak, és remélik, hogy lentről csodálhatják majd az úszkáló halakat. Erről azonban szó sincs. Az ötszázötven méteres távot egy betongyűrűkből rakott alagútban tettük meg, mellettünk kábelcsatorna és vízcsövek futottak. Élőlényt egyáltalán nem láttunk, illetve a nagymarosi lejárathoz közel, fent az egyik sarokban két mumifikálódott pókot, de tényleg ez volt minden.

Pest felől érkezve a Nagymaros végét jelző táblánál kanyarodunk le a Duna Menti Regionális Vízmű (DMRV) területére, majd az autóból kiszállva még sétálunk egy keveset a lejáróig.

Süt a nap, a part közelében vagyunk, az ember ilyenkor átnézeget a folyón, tekintetével a szebb napokat megélt lepencei strandot keresi. Ott van, egy kicsit feljebb a hegyoldalon. Aztán a jelzett időben mindössze néhány lépcsőt kell lefelé mennünk, mintha egy bunker fedezékébe tartanánk. A lenti előadótérben Tóth Péter, a cég kommunikációs vezetője mesél erről a különleges helyszínről.

A történet a kevéssé szép emlékű bős–nagymarosi vízlépcső-beruházáshoz kötődik, amelynek kálváriája a rendszerváltozás egy fontos pontja, a civil mozgalmak hajnala. A közműalagút akkor épült, amikor a szlovákiai szakaszon új, mesterséges mederbe terelték a folyót, és itt, Nagymaros és Visegrád között hatalmas munkagödörként tátongott a helye. Vagyis nem a metróépítésnél használt fúrásos módszerrel készült az átjáró, hanem „szárazon”. A kettőszáznyolc darab 2,4 méter hosszú, 50 centiméter vastag betongyűrűt az alapkőzetbe vájva fektették le, rögzítették, betonozták, majd visszahordták rá a medret, és később visszaengedték a folyót. Így a kudarcos beruházásból, melyet 1989-ben felfüggesztettek, majd 1992-ben magyar részről végleg leállítottak, sikerült valami előnyt kovácsolni, hiszen legalább a közművek biztonságos átjuttatása megoldódott. Vastag, kék színű csőben jut át az alagúton az ivóvíz a túlpartra, egy másikon Visegrád, Dömös és Pilismarót szennyvize érkezik vissza, és megy tovább a váci tisztítóba. Ezeken kívül mennek benne erősáramú, informatikai és távközlési kábelek is.

Így aztán séta közben magunk mellett és felett is csöveket látunk, alattunk szürke betonpadlót, ezt a kezdeti és az utolsó szakaszon vasrács váltja fel. Semmihez nem szabad hozzányúlni, hangzik a figyelmeztetés, de tulajdonképpen nincs is mihez. Nagy látványosságok nincsenek, maga a tudat teszi kalandossá a sétát. Az, hogy a Duna teljes hosszán sehol máshol nincs hasonló, bejárható alagút. Amikor elérünk az átjáró feléhez, 11-15 méter mélyen vagyunk a víz színéhez képest, ez attól függ, milyen a vízállás éppen.

Visegrád felé tartva van idő, hogy az ember átgondolja, amit a sisakok felvétele előtt, a vetített képes előadáson Tóth Péter mondott. Például arról, hogy az ivóvíz a leggyakrabban ellenőrzött élelmiszerünk. Csak a DMRV váci laboratóriumában évente hatezer vizsgálatot végeznek, és minden ellenkező híreszteléssel szemben az ivóvíz ezen a vidéken nagyon is jó minőségű. Sőt, mivel parti szűrésű kutakból emelik ki, egy közepes ásványvíznek megfelelő az ásványianyag-tartalma. Arról nem is beszélve, hogy a víz a kút és a csap között mindössze négy napot tartózkodik, egy ásványvizes palackban pedig akár fél évet is. A palackot közben dobálják, hűtik, fűtik, süti a nap, és így tovább. Ha ehhez hozzávesszük a műanyag palackok problémáját, újabb érvet kapunk a csapvízfogyasztás mellett. Arról nem is szólva, hogy a csapvizet bárki bármikor megengedheti magának.

A vízügyes poén után szó esik a szennyvizekről is, még képeket is látunk, elborzasztóakat. Tudják, mi az a csatornaszörny? Egy hatalmas, idomtalan, barna színű és nyilván borzalmas szagú förmedvény. Ilyen szörny akkor születik, ha nedves törlőkendő, tisztasági betét vagy egyéb nem odavaló tárgy kerül a vécébe, és rátekeredik a szivattyúra. Aki azt hiszi, hogy a nedves törlőkendő lebomlik, az próbáljon egyet eltépni, vagy áztassa be egy üveg vízbe, és várja meg, mi történik. Megsúgom: sokáig kell várnia… Hogy mi való a szennyvízcsatornába? Az óvodások szókészletével, tehát szalonképesen a következők: pisi, kaki, mosogatóvíz és mosóvíz. Ennyi. Olaj sem, hiába folyékony! Egyliternyi vécébe öntött sütőolaj megtisztításához ugyanis ötszáz liter tiszta víz szükséges. A vízügyes szakemberek ehhez képest a zoknitól a teknősig sok mindent találtak már a csatornában. A teknőst felnevelték, és azóta is fontos szereplője a szemléltető előadásoknak.

Évente általában kétszer nyílik meg az alagút bejárásának lehetősége az érdeklődők előtt, ez alkalmanként körülbelül hétszáz embert jelent. Márpedig az, hogy mit jelent az életünkben a víz, miért kell óvnunk, és miért bánjunk vele takarékosan, olyan tudás, amire mindannyiunknak szüksége lenne.