Az AktuálPoétika című sorozat elé
Interjú Kubina Zitával
Mióta írsz, és miért épp az írást érezted alkalmasnak arra, hogy kifejezd magad?
Nincsenek olyan emlékeim, hogy ne írtam volna. De 2019-ben történt, hogy egy kihívásokkal és próbákkal teli év után döntést hoztam: szeretnék több energiát fordítani a mindennapos alkotásra, fejlődésre. Eddig sem volt titok, hogy az életemben ennek az évnek a legkeserűbb és egyben leggyümölcsözőbb időszaka egy evészavar volt. Ez rengeteget rombolt bennem és körülöttem. Azt hiszem, szinte teljesen átformálta a személyiségemet. Nem csoda, hogy az intenzív változások időszaka után egy automatikus bezárkózás következett az életemben, amely ezeknek a változásoknak a megemésztésére és rendeződésére szolgált.
Addig a színjátszásra koncentráltam, akkor hirtelen a fókusz az írásra terelődött. Kiállni, megszólalni, állni a tekinteteket, a másik élő figyelmét, ezek mind elviselhetetlenné váltak számomra a kialakult szorongás következtében. Az írás ugyanazt tudta nyújtani, mint addig a színjátszás, sőt többet, csak egy egészen másik síkon. Bár egyfajta kudarcként éltem meg ezt a váltást; amikor este leülhettem a gép elé, pizsamában, néma csöndben, egyedül, hogy még leírjak néhány sort, megkönnyebbültem: így is lehet, szorongás nélkül. Mára már odáig is eljutottam, hogy nem védekezési mechanizmusként vagy megfutamodásként fogom fel ezt a pozíciót, hanem a kibontakozás lehetőségeként. Meg kellett tanulnom, hogy hiába kibontakozás, befelé kell nyílnom.
Verseidben egyszerre van jelen a generációdra jellemző világ és valami időtlen, kortalan szemlélet. Ezért is szokatlanul érettek, különösen annak fényében, hogy jelenleg középiskolás vagy. Te milyennek látod a generációdat? És e generáció fényében milyennek látod önmagadat?
Őszinte leszek, nagyon nehéz ezekre a kérdésekre választ adnom. Magához a generáció szóhoz is egyfajta távolságtartással közelítek – túl átfogó, tág és megfoghatatlan fogalom számomra. Úgy gondolom, magamat sem ismerem eléggé, nemhogy a kortársaimat, vagy a ,,generációmat”. Ám azt semmiképpen sem gondolnám, hogy a nemzedékemnek különlegesebb képességei vagy jövője lenne az eddigieknél. Attól eltekintve, hogy talán több eszközünk van és több lehetőség áll előttünk, éppen ugyanolyanok vagyunk, mint az eddigi generációk. Ahelyett, hogy megpróbálnék állást foglalni a nagy kérdésben, hogy a nemzedékünk jó vagy rossz irányba viszi majd a világot, inkább igyekeznék valamiféle objektivitással, tartózkodással csak azt a triviális igazságot kiemelni, hogy nekünk is megvan a lehetőségünk a döntéshozatalra, éppen úgy, ahogy az előző nemzedékeknek is megvolt. Úgy gondolom, akkor születhetnek csak igazán jó dolgok a generációnk kezei közt, ha ezt a felszabadító gondolatot a magunkévá tesszük.
Mik a terveid? Jelenleg min dolgozol?
Továbbra is szeretnék irodalmi folyóiratokban publikálni. Emellett dolgozom a regényemen, amit egy fél éve már majdnem befejeztem, ám az utolsó simítások megtétele előtt úgy döntöttem, hogy az egészet az elejéről kezdve átstrukturálom. Most ebben a fázisban vagyok. Az eddigi munkamorálommal ellentétben igyekszem türelmes lenni magamhoz és az anyaghoz, várni, hogy kiforrjanak a jó megoldások és beérjen a szöveg. Ezen az úton egyébként nemcsak a regény formálódik, hanem én is sokat tanulok.
Kubina Zita: Kabócák
A két ujjam a szemem elé tartom,
közéjük szorítom a nyárfa ringó alakját.
Nyomom,
gyömöszölöm,
hogy kisebb legyen,
újra akkora,
mint amikor alatta állt a trambulin,
és ebéd után órákig tudtam ugrálni anélkül,
hogy rosszul lettem volna.
Akkor még nem volt leburkolva a terasz,
gyomtól burjánzott az egész,
a gazok közt fekve tervezgettük,
hol vesszük majd a csempét
és milyen színű lesz a fal,
amikor egyszer felkelünk onnan,
és már nem nyomja a derekunkat a földből feltörő fenyőgyökér.
Az alsó út még nem volt leaszfaltozva,
és éjszaka nem a részeg szomszédot,
hanem a vaddisznócsemeték visítását hallgattuk,
és azt, ahogy zörög
a lábuk alatt a száraz fű.
Akkor még volt időm olvasni.
Nem voltak percek, csupán napok.
Mindent a maga idejében,
és egyszerre csak egyet:
ennyi volt minden szabály,
ami az emberiséghez kötött minket.
Szabadok voltunk,
egészen szabadok,
mint a fenyvesben cirregő kabócák.
Az Év Gyerekkönyve díj egyik kategóriagyőztese Vészits Andrea, Móra Ferenc dédunokája lett az Ábris és az azúrkék patkány című könyvével. Dramaturgként ő jegyzi többek között a Szabó Magda regényéből készült Az ajtó forgatókönyvét is. Mellette lelkesen, büszkén és tabuk nélkül ápolja dédapja emlékét.
Mit tanítanak a macskák önelfogadásról, önszeretetről, határokról és valódi kapcsolódásról? Miért nem akarnak mindenáron megfelelni, és mi a titka annak, hogy együttműködjenek velünk? Bánszky Noémi állatasszisztált terapeutát, macskatrénert kérdeztük.
Széles Dávid az újpesti erőműben azon dolgozik, hogy az embereknél legyen távfűtés, ne álljon elő üzemzavar. Otthon pedig beüzemeli a 3D-nyomtatóját, és olyan csodálatos minimetrókocsikat állít elő, mint amilyet megnézhettünk nála. Tamara, Vízipók és Barbie története következik.
Ezt a gyönyörű képet, a világ legtöbbet díjazott portréját Kerekes István készítette Máramarosban. A fotós Erdélyből érkezett, mai napig ott készülnek legkedvesebb képei. A Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség 2025-ben a világ legjobbjának választotta. A világon egyedüliként harmadik alkalommal nyerte el ezt az elismerést.
A makettet csak nézni lehet, a modell viszont működik is. Ezzel az alapvetéssel kezdtük a beszélgetést Kurdi Csabával Vácon. Modellhajóflottájának a leghosszabb darabja két méter és huszonöt centi.
