Életem terei

Szöveg és fotó: Muray Gábor

Felnőni a gótikus, reneszánsz és barokk falak rendszerváltáskori mesekönyvdíszletében: igazi mágikus realizmus. Bárhová sodor is az élet, mindent a gyerekkorom varázslatos tereihez mérek.

Deák tér. Háttérben a néhai evangélikus teológia épülete

Széchenyi tér

Egy zöld pelerin kell csak a súlytalansághoz. Hétéves vagyok, és gyakran álmodom, hogy merészen repkedek vele a belváros felett. Álombeli pelerinem varázserővel bír, a soproni Széchenyi tér parkjának lépcsőin lehet működésbe hozni. Csak bizonyos tempóban, a Széchenyi-szobor felől nekifutva, nekirugaszkodva; harmincöt év távlatából újraélem a madártávlat katarzisát, tisztán látom álombéli Tesz-Vesz utcáim népét fentről, az orsolyiták titokzatos csillagvizsgálóját, a Tűztoronyról rebbenő galambokat vagy a rondella karéját, a városon túl a Szárhalmi-erdő zöldjét, a Fertő nádasát, a Muckot és az Ultrát.

Printz-pihenő

Osztálykirándulás az általános iskola elején a Lőverekbe. Tízórai a Printz-pihenőnél. Printz Ferenc a dédapám, mondom a kelleténél hangosabban, ez az ő emlékműve. Miatta vannak sétautak a soproni erdőkben. Egy szavamat sem hiszik el. A Soproni Városszépítő Egyesület elnöke, a település polgármester-helyettese este aztán rám kacsint százéves fényképéről apám biedermeier szobájában: rá se ránts!

Orsolya tér

A Hámán Kató úttörőcsapat kisdobosai az orsolyiták szent épületében. Az egykori Belvárosi Általános Iskola: Zúg a Volga a templom tövében, málló falak a málló rendszerben. Az első cserkésznyakkendő miatt buzgó énektanárunk vörös fejjel von kérdőre, meghátrálok a történelem zsákutcájában. A Lábasházra néző ebédlő langymeleg gyümölcslevesszaga, a tér rendületlenül ballagó, kortalan öregjei, akiket S. Péter barátommal olyan előszeretettel heccelünk a suli után.

Deák tér

Pompás kilátás Magyarország legszebb és leghosszabb terére az osztályterem műteremablakából, rendszerváltoztatásba fulladó oroszórák a néhai evangélikus teológia – Kellner Sándor Általános Iskola – legfelső szintjén. Az első zsúrok, szerelmek, Lambada, telefonbetyárkodás telefonkönyvből a Martos előtti fülkéből, halló, Oázis étterem?, vizet, vizet! Leomlanak a falak, a város ledobja töviskoszorúját. Pán­európai piknik, keletnémet Trabant-torzók az utcákon. Te depeses vagy?, kérdezi fenyegető tekintettel egy Kőfaragó téri vagány, fogalmam sincs, mire gondol; 1989–90, micsoda évek az Induljon a banzáj!-tól az Enjoy the Silence-ig: már a határon sem lőnek, végre szabadon mehetünk a Muckra. Aztán az első szabad választás. Eredeti Fidesz-zászlómat a BMX-em nyeregcsövéhez kötözöm. Kampánycsend!, nem érted, öcsi?, letöröm a zászlódat, rivall rám egy régi vágású öregúr a Deák tér sarkán, Enjoy the Silence.

Fő tér

Egykerekezni a sok száz éves köveken: tiszta Amerika. Vad és féktelen bringázások a Fő tér környéki utcákban, a Forum Romanum fölé frissen épült vasalóház átjáróiban. Az első pohár ecetízű kékfrankos az 1400-as évekbeli árkádok alatt. Alakuló ülés a Gyógygödör jótékony félhomályában. A soproni éjszakák semmihez sem fogható békéje – a harangok kondulását szépapáink is ugyanilyen reménnyel hallgathatták.

Szent Mihály-templom

Egy Mozart-requiem. A Lacrimosa: életre kel a város rég elhunyt polgársága. Kilépni a Szent Mihály-templomból – egész Sopron a hívők lába előtt hever. Évtizedekkel később, egy jelenkori mindenszentekkor apám, Muray László és Muhr Albert egykori válogatott jégkorongozó mögött ballagok a régi temető felől az újba. Printz Ferenc sírjától Muhr Ottmáréhoz. Dédapámtól dédanyám testvéréhez, aki egyben Muhr Albert nagyapja. A soproni 9. számú gróf Nádasdy-huszárezred parancsnoka 1914. december 11-én reggel halt hősi halált a lengyelországi Limanowában. A limanowai csata az osztrák–magyar lovasság legmaradandóbb emlékű fegyverténye, a soproni Nádasdy-huszárok hazaszeretetének bizonyítéka.

Deák tér, ismét

Limanowai Muhr Ottmárnak ma már újra szobra van a Deák téren. Néhány éve a szüleim is ide költöztek. Az ablakukból bámulom átellenben a régi osztálytermemet, bámulom benne magamat, ahogy a nyolcvanas évekből a jövőt kémlelem… Sopron, időcsapda. Csend van, éjszaka, a GYSEV-pályaudvar hangszórófoszlányait sodorja most is a szél. Kimegyek Ottmár szobrához. Mindig kilépek hozzá, ha hazamegyek. Mi az a hazaszeretet? S mi a hűség? Apám már Szegeden született, ide, a Deák térre járt nyaralni a nagynénjéhez, élete vágya volt, hogy visszatérhessen a nagyapai gyökerekhez, és soproni polgár lehessen. Sikerült neki – én már itt születtem. Harminc éve mégis Soprontól távol élek. De ha Sopronba indulok, ősz fejjel is azt mondom: hazamegyek. Hazamegyek, és felveszem a zöld pelerinemet.        

 

Hasonló tartalmak

„Arca van annak, amit veszek” – Piacportrék 3. / Váczy Enikő

A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. Váczy Enikő művészetterapeuta portréja.

Bükkszentkereszt felett az ég

A Tejútrendszer megunhatatlan látvány, nem lehet betelni a benne lévő gyönyörű színekkel, formákkal – mondja Faigel Gyula. A világszerte elismert szilárdtestfizikus nyugdíjasként szeretett bele a csillagászatba, és örökké kíváncsi tudósként ezt sem vette félvállról: két-két obszervatóriumot épített Budakalászon és Bükkszentkereszten, hogy tanulmányozhassa a bolygókat, a Napot, a csillagközi ködöket, a galaxisokat.

„A vállamon ül, és minden ajtót kinyit” – Piacportrék 2. / ZongoráZooo

A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. Farkas Zoltán ZongoráZooo portréja.

„Tulajdonképpen ezekből a beszélgetésekből élünk” – Piacportrék 1. / János bácsi

A digitális ember kontaktokat gyűjt, miközben az életében egyre kevesebb az igazi találkozás. A Fény utcai piac megőrzött valamit abból a korból, amikor a piacozó ismert minden arcot a standokon – és nemcsak vásárolni, hanem beszélgetni is lejárt. Itt nem arctalan tömeg hömpölyög: az emberek keresik egymás tekintetét. Szatyraikban történetek lapulnak – csak meg kell állni, és el is mesélik. János bácsi portréja.

A nyitott pince az élő pince

A pátyi pincehegy mindig is a falu közösségéről mesélt, és most sincs ez másként. Noha szőlő már alig van, valami talán ennél is értékesebb születik ma a föld alatti boltívek között.

Mi vagyunk otthon – Így lett a DAC a felvidéki magyarság szimbóluma

Van egy város, ahol mást jelent a futball. Találkozási hely, a mindennapok része. Ünnep. A dunaszerdahelyi DAC-lelátón a Kárpát-medence egyik legkülönlegesebb közössége gyűlik össze kéthetente. Minderről Németh Sándor fotós és Nagy Krisztián kommunikációs vezető mesélt nekünk a stadionban, és megkérdeztük a csapatról filmet forgató Tősér Ádám filmrendezőt is.

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!