„A város, mint egy álmos eb, / hever domb alatt, sík felett / kis város: nagy falu. / Korán fekvő, korán kelő: / fehér fal és piros tető / zöld fák és zöld zsalu.” Szekszárd 1915 nyarán a leghíresebb szülötte, Babits Mihály szemével; mellékszál, vagy talán mégsem az, hogy Mészöly Miklósnak is itt ringott a bölcsője, úgy látszik, a szelíd dunántúli dombok ilyen különös, nehéz embereket nevelnek. Azóta eltelt több mint egy évszázad, de az érzés nem sokat változott, az aprócska megyeszékhely mintha folyton álom és ébrenlét határán lebegne, olykor hirtelen nekilódul a jövőnek, máskor konokul őrzi a múltját. Tudom, mert itt nőttem fel én is, és ami sok esztendőn át lehetetlennek tűnt, egy napsugaras októberi délelőttön hirtelen valóság lett: öröknek gondolt makacs ellenállás után visszaszerettem magamnak a várost és benne az összes emlékemet.
680 kilométer, 42 nap gyaloglás
Hogy ez megtörténhetett, Borsi Zsoltnak és barátainak köszönhetem. Arra a kérdésre, kicsoda ő, egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz válaszolni. Ha azt mondjuk, őstermelő és lokálpatrióta, csak a felszínt karistoljuk. Ezért hívjuk inkább a tettek türelmes emberének. Aki, többször megtapasztalva a fent és a lent esetlegességét, egy manapság oly ritka erénnyel bír: előbb adni akar, és csak azután kapni. Ennek a gondolatnak a jegyében hozta létre többedmagával 2023-ban az Egymilliomodik Lépés Egyesületet is azzal a fő céllal, hogy a legendás televíziós országjáró sorozat, a Másfélmillió lépés Magyarországon és folytatása, az …és még egymillió lépés emlékét, illetve a kéktúrázás hagyományát ne csak életben tartsa, hanem újból élővé tegye – beleértve Rockenbauer Pál és csapata szellemi örökségét is. És hogyan került a képbe éppen Szekszárd? A válasz benne van a jó pár hetes közös kalandot lezáró utolsó epizódban, a mondatokat most is Sinkó László bársonyos hangján hallom: „Már induláskor elhatároztuk, hogy a Gemenc szálló előtti szarvasszobor lesz a végcél. Fogynak a méterek, vége az útnak. Megtettünk 680 kilométert 42 napig tartó gyaloglással, összekötöttük Tolna szép fővárosát a Nagy-Miliccel.”
És ahol az ő útjuk véget ért, ott kezdődött Borsi Zsoltéké. Nem is a szarvasszobornál – amit a szebb napokat látott Gemenc szállóval ellentétben sikerült megmenteni az enyészettől, és most néhány száz méterrel arrébb hajlik a hosszú nyak a képzeletbeli patak fölé –, hanem kint, a város szélén, egy apró tanyán, még közelebb egy viharvert asztalnál, amely sok éven át várta rendületlenül, hogy újra körbeüljék az arra érdemesek.
| Kékvándorlás negyven év után Az Egymilliomodik Lépés Egyesület távlati tervei között a túrázóknak is szállást adó, valamint állandó kiállítóhelyként működő Rockenbauer-emlékház felépítése szerepel, továbbá szervezik a jövő évi nagy emléktúrát is. Ez az …és még egymillió lépés valós kezdete után negyven évvel és egy nappal, 2026. szeptember 1-jén indulna, a résztvevők ugyanazt az útvonalat járnák be, mint a stáb. A mozgalom szélesítése érdekében szeretnék, ha az útba eső megyék túra- és kirándulóklubjai is csatlakoznának, például házigazdaként, szállást, ételt, segítséget kínálva. Borsi Zsolték emellett könyvben tennék közzé azok történeteit, akik személyesen is találkoztak a Másfélmillió lépés Magyarországon, illetve folytatása szereplőivel, például Rockenbauer Pállal és „az állandó geológiai szakértő” Juhász Árpáddal, vagy akikre a sorozatok szellemisége meghatározó hatással volt. Közben egy filmet is forgatnak az ő felterjesztésüknek köszönhetően ez évben Magyar Örökség díjjal kitüntetett Juhász Árpáddal, ráadásul a geológus következő könyvét szintén az egyesület fogja gondozni. Csatlakozni a szervezet honlapján és közösségimédia-oldalain is feltüntetett [email protected] címen lehet, és ide várják a kapcsolódó történeteket, felvételeket, fotókat is. |
Egy asztal miatt egy házat
„Ha azt akarnám, hogy bolondnak nézzetek, úgy fogalmaznék, hogy egy asztal miatt vettem egy házat. De tényleg így történt. Itt lakom a Lisztes-völgynél, inkább hallgatag, mint fecsegős népek között, másfél évig tartott, mire egy jó szomszédom kibökte: annak idején mintha Rockenbauer Pálék jártak volna lejjebb egy telken, benne van a filmben is, ahogyan ücsörögnek, beszélgetnek egy viharvert nyeles faasztal körül” – meséli Zsolt, mivel kezdődött a túlzás nélkül az egész életét átíró mánia. Mert innentől kezdve nem hagyta nyugodni a dolog, és addig nézte újra meg újra azt a bizonyos jelenetet, amíg rá nem ismert egy közeli, meglehetősen elhanyagolt telekre, az utolsó tolnai hajóács fia, Prajda Vendel egykori tanyájára. A romos udvarán csodák csodájára még mindig ott állt ez a bizonyos asztal.
Fotógalériánk:
„Először az volt a tervem, hogy darabokra szedem, és gondos felújítás után felállítom valahol, de ez valahogy hamisnak, hazugnak tetszett. Így nem volt más választásom, mint hogy hosszas alkudozást követően, jóval áron felül megvegyem az egész területet” – példázzák Borsi Zsolt szavai, miért nem lehet kitérni az embernek a sorsa elől, ha egyszer már rátaláltak egymásra. Azóta eltelt néhány év, és ahogyan az asztal köré lassan új vár épül – a neve már megvan: Rockenbauer-emlékház –, úgy hízik egyre nagyobbra a Zsolt és az időközben alapított értékmentő egyesület mellett állók közössége. Nem csak virtuálisan, bár az sem kis teljesítmény, hogy egy ilyen típusú kezdeményezésnek több tízezer törzsszurkolója legyen a legnagyobb közösségi oldalakon. De ennél sokkal-sokkal fontosabbak a valódi találkozások. Ha nem a kisebb-nagyobb évközi kirándulásokon, közös szemétszedéseken, a régi stábtagok meséivel felmelegített vetítéseken, akkor az évente megrendezett „tisztelettúrán”. Erre fő szabály szerint október 11-én vagy egy ahhoz nagyon közeli, az időjárás szerint arra alkalmas napon kerül sor, annak emlékére, hogy az 1986. augusztus 31-én a Kőszegi-hegységből induló filmesek ekkor érkeztek meg a végcél Szekszárdra – idén éppen ekkorra esett a Magyar Természetjáró Szövetség meghirdette kéktúrázás napja is.
„Együtt voltunk, mindnyájan együtt voltunk”
A „Rockenbauer-menet” ezúttal a grábóci tejcsarnoktól indul, hogy aztán huszonhárom kilométerrel és nagyjából hét órával később a lisztes-tetői Prajda-tanyán kerekedjék tovább az ünnep. Mi, városi puhányok a Sötétvölgyi Gyerektábornál csatlakozunk a hajnali csapathoz, majd, továbbra is szigorúan az Országos Kékkör vonalát követve, közösen átvágunk az Európában egyedülálló löszmélyút Szarvas-szurdikon, felmászunk a szélben ringó Bati-kereszt kilátóra, végigbandukolunk a Kerék-hegyen, végül a szombat kora délutáni csendben időtlenné vált, hosszú utcás belvároson. Fent, a Lisztes-tetőn közben megfő a paprikás krumpli, mellé némi pálinka meg bor is akad, vörös persze, milyen is illenék jobban e vidékhez. Ebéd közben kis múltidézés, gumipókkal egy autóhoz trükközött vásznon film pereg; Rockenbauer Pálra emlékeznek talán az ezredforduló táján barátai, pályatársai, velem szemben egy komlói testvérpár ül a nyugdíjas bányász édesapjukkal, az egyik lánynak megállás nélkül folyik a könnye.
Van egy sztárvendégünk is, pontosabban kettő. Borsi Zsolt egyszer csak csendre int mindenkit, tárcsáz, a vonal túloldalán így mutatkozik be egy hang: „Szervusztok, gyerekek, itt Juhász Árpád, na milyen idő van nálatok?” Az ország geológusa aztán egy szuszra elmondja a tanácsait, amelyek közül a két legfontosabb, hogy mindenki gyalogoljon többet, a kéktúra meg ne csak múló divat, hanem életforma, egyéni misszió is legyen; „ha valahol illegális erdőirtást, vízszennyezést, a természet, az épített örökség vagy a hagyományok direkt pusztítását látjátok, ne hagyjátok szó nélkül!”. Aztán – már élőben – Tolnai Ferenc „hivatásos keréktoló” beszél, neki meg sem kottyant a délelőtti majd huszonöt kilométer, amióta az eszét tudja, úton van. Rockenbauer Pállal is az erdőben találkozott, összebarátkoztak, és „amikor Pali megkérdezte, volna-e kedvem végigtolni egy kereket az új műsorában, mondtam neki, hogy akár egy döglött kutyát is hajlandó vagyok végigvonszolni az úton, csak hadd mehessek velük”. A munkahelyén – a postánál volt hálózatszervező – persze korántsem voltak ennyire lelkesek, de a sokpecsétes kérvény és Rockenbauer Pál személye megtette a hatását, 76 napos fizetés nélküli szabadságra mehetett. A mából jópofa kelléktárgynak látszó, egy 26-os biciklikerék és egy esztergagépből kiszerelt számláló keresztezésével létrejött távolságmérő szerkezetet egyébként Orbán László, a Pilisi Állami Parkerdőgazdaság nyugdíjasa készítette. Előzőleg egymaga kétszer végigjárta vele a Pilis nagyjából nyolcvan kilométert kitevő turistaútjait, és miután az alapos tesztelés sikerrel járt, jó szívvel felajánlotta a stábnak az eszközt. Tolnai Ferenc pedig, mint az utólagos számolásokból kiderült, pontosan 1124 kilométer 274 méter 2 centiméteren át gurította maga előtt, ami „egy férfiaknál átlagosnak számító, 75 centiméteres lépéshosszt véve 1 499 032 lépés”, vagyis valóban közelíti a másfél milliót.
A történetek nem fogynak, de a nap igen, szedelőzködnek a Szászvári Mocorgók tagjai, a szekszárdi barátok és velük együtt lassan mi is. Utoljára téved a szemem a régi fotókkal, térképekkel körülbástyázott asztalhoz, mögötte nagy felirat, az …és még egymillió lépés utolsó részének utolsó mondatai:
Mert hát a legfontosabb, hogy együtt voltunk, mindnyájan együtt voltunk.
Kapcsolódó:
