Ha azt mondom: fény?
Azt mondom: film. A fénynek, az árnyékoknak dramaturgiai jelentőségük van, megszabják a jelenetek, a film egészének hangulatát és hatását. Bonyolíthatnánk definíciókkal, de nekem valóban a fény kép, a fény film. Annak idején elektronika híján még inkább megvolt ennek a komolysága, hiszen celluloidra dolgoztunk. Leforgattunk egy napi anyagot, azt beküldték a laborba, a labor előhívta, s aztán a nyersanyagot, az úgynevezett musztert csak két nappal később látta a stáb. Kötelező volt jót és jól csinálni, rengeteget számítottak a tónusok. Egy fekete-fehér filmnél, ahol kevesebb részlet jön le a vászonról, ez még lényegesebb volt.

Mára tehát a technikai adottságok miatt átlényegültek bizonyos szerepkörök is?
Más az igény. Régebben a „primitív” eszközeinkkel is nagyon jó filmeket készítettünk, és ami még fontosabb: az első embertől az utolsóig, az első folyamattól a film elkészültéig mindenkit érdekelt az, amiben benne voltunk, emiatt családiasabb volt az egész. Ma már valóban iparról beszélünk, ami megbocsátható, hiszen az embernek valamilyen szinten alkalmazkodnia kell a felgyorsult folyamatokhoz. Ettől függetlenül

a film, ahogyan minden művészet, ma is az illúzióteremtésről szól, és ma is az operatőr felelőssége, hogyan tudja egy film hangulatát fényben produkálni.

A fővilágosítóra azt mondják, az operatőr jobbkeze. Sosem vágyott rá, hogy öné legyen az operatőri felelősség?
Őszintén, fel sem merült bennem, más a természetem. Persze nagy szerencsém is volt, hiszen Ragályi Elemérrel dolgoztam a legtöbbet, barátom, szinte bátyám volt, félszavakból értettük egymást. A tenyerén és a hátán hordott, végig a világon: Helsinkitől Jeruzsálemig, Fokvárostól Moszkváig. Egyébként Elemér generációja, például Koltai Lajos, Máthé Tibor, Medvigy Gábor, Szabó Gábor tudatosan, finoman ellene dolgozott az előző stílusoknak, és – a felgyorsult tempó mellett – ezt látom a mostaniaknál is. Tehetséges fiatalok versenyeznek egymással azon, hogy ki tud szebbet, egy kicsit mást létrehozni a jelen stílusában. Végső soron ez a hozzáállás viszi előre a világot, nem?

Önt is ez a mentalitás vezette a filmek világa felé?
Nagyon profán lesz a válaszom: csupán egy jókor érkezett lehetőség indított el. Sosem álmodoztam a filmezésről, persze diákkoromban én is rohantam a Filmmúzeumba Belmondót vagy Mastroiannit nézni – utóbbival később dolgozhattam is együtt Sándor Pál Miss Arizona című filmjében –, de nem voltak nagy ambícióim. Budapesten születtem, tizenkét éves voltam, amikor édesapám meghalt, édesanyám egyedül nevelt hármunkat. Pécsre, az Uránvárosba mentem dolgozni, ott meg is nősültem, született egy fiam, előbb-utóbb azonban nem adott eleget a munka, visszajöttünk a fővárosba. Szimpla érettségivel akkor sem ment sokra az ember, ilyen-olyan állásaim voltak, de semmi komoly. Egyszer összefutottam egy gyerekkori jóbarátommal, aki a Mafilm Üllői úti II. számú stúdiójában dolgozott, ott készültek a híradók, rövidfilmek, természetfilmek. Amikor aztán másodszorra is találkoztunk, azt tanácsolta, menjek világosítónak a filmgyárba, hátha. Felvettek próbaidőre, majd szépen ott ragadtam.

Senki nem akarta lebeszélni?
Dehogynem! Először a személyzetis mondta: „Miklós, magának családja van, ez az életforma nem igazán passzol hozzá.” Igaza volt, de sajnos én nagyon élveztem a dolgot. Emiatt is váltunk el a feleségemmel, neki az lett volna megnyugtató, ha nyolc órában dolgozom, délutánra hazaérek. Meg lehet érteni. A mostani párommal, Vikivel szerencsére a kezdetektől megvolt az összhang, elfogadta a kötöttségeket, és kiélveztük a szabad pillanatokat.

„Itt mindennek van története – mosolyog Hajdu Miklós felesége, Viktória, miközben végigvezet a festmények, porcelánok során. – A festészet közös szenvedélyünk, régebben egyik vásárból a másikba jártunk. František Kupka a kedvenc, de nagyon szeretem Vörös Gézát, Thorma Jánost is. Ebben a házban nőttem fel, már a dédnagymamám is itt lakott, de a mai állapota, hangulata már a Miklóssal közös életünk lenyomata. Első pillantásra szerelem volt a miénk, májusban találkoztunk, júniusban összeköltöztünk. Nekem nem jelentett problémát, hogy sokat dolgozott, hiszen utána szabad volt. Inkább én voltam kötöttebb. Külkereskedelmi főiskolát végeztem, a mára megkopott, de akkor még erős franciatudásommal a Rotschild Klára-szalon direktriszeként dolgoztam. Micsoda idők voltak! Olyanok jártak az üzletbe, mint Kádár Jánosné vagy Kadhafi felesége… Miki pedig amikor csak ráért, ott várt a Blaha Lujza téren, a 7-es autóbusz megállójában. Utaztunk, felfedeztük a világot. Ma már persze inkább bezárkózva élünk, de megbékéltünk ezzel. Szép életünk volt.”

Az édesanyja mit szólt?
Amikor elváltam, egy darabig kettesben éltem anyámmal. Rendkívül büszke volt rám, örült az utazásaimnak. Gyerekkorában ő is számos helyen megfordult, nagyapámnak ugyanis nagy bútorműhelye volt Újpesten – két asztalát a mai napig őrzőm –, így édesanyámnak fiatalon volt lehetősége utazni, a Sorbonne-on is tanult egy rövid ideig. Akármerre vitt az utam, mindig hoztam neki egy kis üveggel homokot, kavicsot, kagylót vagy vizet a tengerből, ott sorakoztak nála a polcon.

Úgy fogalmazott korábban, hogy természetes kiválasztódás folyamán tudott előrelépkedni a szakmabeli ranglétrán. Mit ért ez alatt?
A hetvenes évek elején a Mafilm gyártotta a tévéjátékokat, kisebb műsorokat, mert a televíziónak nem volt annyi kapacitása. A mozifilmeket a nagy öregek vitték, a kisebbekkel pedig megbízták a tehetségesebb, érdeklődő fiatalabbakat, így engem is. Aki jól teljesített, ajánlották a következő alkalommal is. Így adódott, hogy Ragályi Elemér focus pullerjével, azaz első kameraasszisztensével megkedveltük egymást, ő pedig beajánlott Elemérnek. A Révész György által rendezett Kakuk Marci volt az első közös munkánk, Haumann Péter, Bujtor István, Piros Ildikó főszereplésével. A következő alkalommal már Elemér mondta, hogy „jöjjön a Hajdu”.

Ekkor már biztos volt abban, hogy menni is fog?
Mentem, méghozzá az Álmodó ifjúságba, de biztos nem voltam magamban. A technikai részhez értettem, de szerintem az érzékeim voltak inkább erősek, az ízlésem, a hozzáállásom a fényhez és a filmhez. Sokáig és sokakkal egyetemben én is első asszisztens szerettem volna lenni, de amikor ennek kitanulására lett volna lehetőségem, hamar telt házas lett a képzés. Akkor mondta Elemér, hogy csináljuk mi ezt így, együtt tovább, nem lesz gond. Ő bízott magában és bennem is. Az első időben évente legalább három játékfilmet forgattunk közösen, főleg Sándor Palival meg Rózsa Jancsival: Pókfoci, Herkulesfürdői emlék, Ripacsok, Szerencsés Dániel. Nem bántam meg.

Említette a nagy öregeket. Volt lehetősége más fénymesterek mellett is elsajátítani a szakma alapjait?
A két meghatározó nagy öregem Bojkovszky Béla és Ledniczky Károly voltak. Előbbitől szó szerint ellesni, figyelni lehetett a részleteket, elsődleges név, hatalmas tekintély volt a szakmában. Karcsi bácsi pedig megtanított arra, hogy valóban érdekeljen, mi miért történik, tehát gyakorlati tanácsokkal is ellátott – ezt aztán én is továbbadtam a saját csapatomnak. Más volt a stílusuk, de ez így szép.

Azt szokták mondani, hogy egy filmet minimum tizenötféleképpen lehet rosszul és három-négyféleképpen jól bevilágítani. Akinek van szeme, észreveszi, ki melyik „jóért” felel.

A technikai tudásnál fontosabb az érzék?
Nálam biztosan, de azért hozzáteszem, nyilván kilowattokkal, aggregátorokkal, kábelekkel dolgoztunk, így elengedhetetlen volt a technikai felkészültség. Ezek nagy részét az úgynevezett best boy, korábban csoportvezető tartotta egyben, a teljes koordináció azonban mindig a fővilágosító feladata.

Ennek fényében hogyan kell elképzelni a fővilágosítói tevékenységet és a csapat összetételét?
A best boy állandó ember, akivel úgy össze kell szoknia a fővilágosítónak, mint az operatőrrel. Mellette műteremben általában négy-öt csapattagra van szükség, nagyobb szett esetén, külső forgatásnál, főleg éjszakai felvételkor ez lehet tíz-húsz fő is. Tudni kell, ki mire képes, mit lehet rábízni. A folyamat a következő. A rendező, operatőr, dramaturg évekig dolgoznak azon, hogy a filmből film legyen. Mikor megszületnek a konkrétumok, jön a terepszemle. Ha díszletben dolgozunk, akkor előbbiek a látványtervezővel, a díszlettervezővel, az építészettel megalkotják a storyboardot, ami tulajdonképpen egy képes, vázlatos forgatókönyv. Ha külsőben dolgozunk, akkor a rendező, az operatőr, a fővilágosító és a best boy végzi a terep felmérését. A fővilágosító aztán elkészíti a lámpaköltségvetést, hiszen a tízezer wattos lámpától a kis háromszáz wattosig minden pénzbe – nem is kevésbe – kerül. Ezután elviszi a produkciós irodába, ahol a gyártásvezető eldönti, megfelel-e az anyagi lehetőségeknek.

Forgatás Oroszországban
„A legszebb filmélményemet sajnos sehogy nem tudom beszerezni itthon, bár most pont úgy tűnik, van rá némi esély. Négy hónapig voltunk a Szovjetunióban Szász Péter filmjével. Gyönyörű időszak volt, több okból is. Olyan helyeken jártunk, ahol civil ember sohasem, a cári nyári és téli lakban vagy az Ermitázsban például. Másrészt az oroszok nem voltak hozzászokva a tempónkhoz, így hetente csak három-négy napot dolgoztunk, a többit szabadon tölthettük. Csoda volt! Húsz évvel később visszajutottam oda már az Alan Rickman főszereplésével készült Raszputyinnal, az is emlékezetes film volt” – osztja meg a díjnyertes fővilágosító.

Mi, nézők pedig bele sem gondolunk, micsoda előkészítést igényel kilencvenpercnyi kikapcsolódás.
És micsoda számításokat! Előfordult, hogy a költségek túllépése miatt szilenciumot kapott a rendező és az operatőr is. Jó esetben, ha elfogadják a költségvetést, a fővilágosító megszervezi a lámpaigényeket is, aztán a napi munkát mindig külön, az operatőrrel egyezteti. Ebből is látszik, hogy ehhez a pályához bizony elengedhetetlen az alkalmazkodóképesség. Ki kell szolgálni az operatőrt, ha pedig saját ötleted van, meg kell találni az alkalmat, hogy elmondhasd. Ha jó a meglátásod, általában elfogadják.


Sokszor történt így?
Nekem is később mesélték, és büszke vagyok rá, hogy például Tarr Béla – elvileg – hallgatott rám. Jó értelemben szigorú, zseniális ember volt, a Werckmeister harmóniák, A torinói ló és A londoni férfi kapcsán dolgoztunk együtt. Na, nála egy millimétert sem lehetett tévedni! Sosem felejtem A londoni férfi éjszakai forgatásait. Egy domboldalra felfutó város minden utcáját meg kellett világítani, de nappal, hogy éjszakára már csak be kelljen kapcsolni a lámpákat. Nem túlzok, százötven lámpa volt szanaszét, amiket mindennap össze kellett szedni, és másnap pontosan ugyanoda visszahelyezni. Elképesztő munka volt.

Melyik volt az utolsó film, amiben részt vett?
Enyedi Ildikótól A feleségem története. Rév Marcell volt az operatőr, vele szintén szerettem dolgozni az utolsó pár évben, ma már Amerikában él. Érdekes egyébként, sokszor előfordult, hogy az ember összebarátkozott valakivel a forgatás során, aztán évekig nem látta, de voltunk néhányan, akik azért minimum évente egyszer összegyűltünk. Kirándulni, beszélgetni. Főként persze Elemérékkel, de ifjabb Jancsó Miklós „Nyika” és Jankura Péter is odatartozott. Tudtunk egymásról.

Más volt a tempó.
Az idő, mint tudjuk, pénz és komoly dolog, az embereimnek is mindig ezt mondtam. Ha lassabbak vagyunk a világítási munkával, akkor a forgatási időből veszünk el, tehát mese nincsen, gyorsnak, ügyesnek kell lenni. Egyszer egy éjszakai forgatáson kiderült, hogy szükség van még egy aggregátorra és lámpára, de valamiért nagyon lassan tudtuk csak elintézni a dolgot. Ez a Ripacsok című film volt, szegény Sándor Pali ott is hagyott minket a Lánchíd közepén, nem bírta, hazament pihenni, és csak a készre jött vissza. Szerencsére nem lakott messze…

A beszélgetés elején említett felgyorsult, ipari filmgyártás világában van esély, szükség arra, hogy visszataláljunk a kezdetekhez?
Szerintem a kezdetekhez nem jut vissza a dolog, a mostani alkotóknak már ehhez a tempóhoz kell alkalmazkodniuk. Nem baj, ha változatos a kínálat, de a nagy zajban jó lenne, ha az értéknek is maradna befogadó közönsége.

Foglalkozik azzal, hogyan értékelik az életművét?
Még ha nem a megerősítésért csinálja is az ember, jólesik, ha a szakma figyel, reagál. Talán akkor tényleg valami jót, maradandót alkotott.